Ha nem vagyunk figyelmesek, könnyen lehet, hogy adidad pólót veszünk adidas helyett: ha felületesen olvassuk el ennek a kötetnek a címét, azt hihetjük, orosz klasszikusokat fogunk olvasni, pedig ez oroz klazzika, nem Csehov, hanem Tsehov, nem Turgenyev, hanem Toorgenef.

Ahogy a fülszövegből megtudjuk, Daniel Majlingnak, a Szlovák Nemzeti Színház dramaturgjának ez a kötet volt regényíróként a debütálása, 2017-ben: bár ez a mű nemhogy nem regény, de Majling is összeállítóként, nem szerzőként került a borítóra, ahol már kezdődik is a játék. Ahogy egy rendes 19. századi, orosz novelláskötetben (például Puskin Belkin-elbeszéléseiben, vagy Lermontovnál a Korunk hősében, ami már voltaképpen regény), itt is megtudjuk, mik is azok a szövegek, amiket olvasunk: kapunk előszót, meg egy zárlatot, utóirat helyett. És ahogy Puskin vagy Lermontov játszott a szerzőséggel, úgy játszik Majling: az előszót egy bizonyos Ján Štrasserr jegyzi, aki elmagyarázza az olvasóknak, miért és hogyan keletkeztek ezek a hamisítványok. 

Távoli alkotótáborokban gyártották le őket lecsúszott professor emeritusok, olyanok számára, akik az eredetit nem engedhetik meg maguknak.

Az ötlet olyan jó, hogy nem is értem, miért nem találkoztam vele eddig: hamisítva van körülöttünk minden, a festmények, a pólók és karórák, a szövegek eredetiségét pedig nem öreg és kimerült írók veszélyeztetik, hanem a mesterséges intelligencia. 

Ennek a kötetnek a keletkezésekor Majlingnak feltehetőleg még fogalma sem volt arról: 2023-ban nyolcezernél is több író fog tiltakozni az ellen, hogy a műveiket kompenzáció nélkül használják fel a mesterséges intelligencia technológiájának fejlesztésére.

A fejlesztés pedig hamar az irodalom ellen fordulhat, azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy a piacot letarolják a közepes minőségű, a mesterséges intelligencia által létrehozott hamisítványok.

Bárcsak az arctalan mesterséges intelligencia helyett ilyen jól megírt hamisítók dolgoznának körülöttünk, mint amilyeneket Majling kitalált: az utószóban egy hamisítót jobban is megismerhetünk. Anton Pavlovics Tsehov álnéven egy negyvenes, zsíros hajú szlovák prózaíró működik (az előszó szerint nemcsak Csehovot, de Bunyint és Szolzsenyicint is tudja imitálni), aki sok teoretikus tanulsággal járó interjút ad a szerkesztőnek, annak a bizonyos Štrasserrnek. Megtudjuk tőle, hogy teljesen fölösleges ma hosszú regényeket írni („A mi zsánerünk az animációs sorozat – A Simpson család, South Park, Family Guy, és minden legfeljebb húsz percig. Tovább úgysem vagyunk képesek bármire odafigyelni. Ugyanez érvényes az irodalomra is. Tehát ha úgy döntesz, hogy a képességeidet erre a médiumra akarod pazarolni, amelynek a dicsőségét már régen belepte a por, akkor rövid fejezeteket kell írnod, amelyek egy ülésben elolvashatók a vécén.”, 119), meg azt is, hogy Pozsonyban, meg úgy általában Szlovákiában élni olyan, mintha egy teljesen érdektelen előváros lakói lennénk („ezek a mi lankáink messze vannak ugyan a történések középpontjától, de nem elég messze ahhoz, hogy egzotikusnak lehessen nevezni”, 125).

A nehéz sorsú hamisítók tehát legyártják a vécén elolvasható rövid történeteket, megidézve azt az időt, amikor még nemcsak az irodalomnak volt tétje, de életnek, halálnak, árulásnak, szerelemnek is.

 Újraírás, maszk, paródia, intertextualitás – ezek a kifejezések hamar eszünkbe juthatnak Majling kötetéről, ezek pedig, így együtt, a posztmodern címkéjévé állhatnak össze azonnal. A kötet fülszövege is behozza ezt a fogalmat: „Arra a kérdésre pedig, hogy évtizedekkel a posztmodern lecsengése után, szükség van-e még hasonló irodalmi villanásokra, Peter Darovec irodalomtörténész úgy válaszol: »Nem a posztmodern stilizáció miatt kiváló a könyv, hanem annak ellenére.«” Az már a könyv nagyszerűségéről (és az én tájékozatlanságomról) tanúskodik, hogy a biztonság kedvéért rákerestem, Peter Darovec valóban létezik-e (létezik, a pozsonyi Comenius Egyetemen tanít), vagy őt is Majling írta-e meg: kinéztem volna belőle az utóbbit is. És Darovecnek igaza van, a kötet tényleg nem azért remek, mert posztmodern: ráadásul, 

éppen azért, mert az orosz klasszikusokkal játszik el, azonnal azt is az eszünkbe idézheti, mennyi, akár posztmodernnek is minősíthető gesztust találunk már ott is.

Az Anyegin voltaképpen nemcsak a beteljesületlen szerelem, de a regény íródásának regénye is; az Anna Karenyinát úgy is lehet olvasni, mint annak továbbgondolását, mi lett volna, ha a férjezett Tatyjána mégis viszonozza Anyegin szerelmét. Folyton változik, mit minősítünk játéknak, intertextualitásnak vagy plágiumnak – esetleg hamisításnak.

És hogy milyen hamisított történeteket állított össze nekünk egy kötetté Ján Štrasserr, azaz Daniel Majling? A kedvencemben, például, a Szeretni művészet címűben Ivan Andrejevics Krilov, az orosz állatmesék ismert szerzője beleszeret egy tyúkba, aki nem viszonozza az érzelmeit; a Meglelni az igazságot egy életen át tartó, soha be nem teljesülő szerelem története, ami viszont 21. századi módra zárul (hiszen mégiscsak most íródó hamisítvány ez, nem 19. századi eredeti). A férj, aki megtudta, a feleség

éppen azért, mert az orosz klasszikusokkal játszik el, azonnal azt is az eszünkbe idézheti, mennyi, akár posztmodernnek is minősíthető gesztust találunk már ott is.

e egész életében egy másik férfit szeretett, semmi olyasmit nem tesz, amit egy klasszikus regény tragikus hőse tenne. Nem akasztja fel magát, nem bocsát meg nagyvonalúan a feleségének, ehelyett: „épp szerda volt, és a tévé a Dynamó meccsét adta, mire Kirill úgy döntött, hogy semmit sem fog csinálni, és másnap, sőt élete végéig úgy fog tenni, mintha semmi sem történt volna. Mert ő is pont ugyanolyan vén és apatikus pöcs volt, mint mi mindannyian. És tényleg, de tényleg nem volt kedve hozzá, hogy ilyesmivel foglalkozzon.” (65)

Mintha még egyet léptünk volna a 19. századhoz képest: 

Anna Karenyina még a vonat elé veti magát, Pacsirta már csak magányosan zokog a regény végén, siratva azt, hogy nem történik vele semmi, ez a Kirill meg csupán leszarja a nagy drámákat.

A szóhasználatom nem volt itt indokolatlanul trágár. A szar is a kötet fontos motívuma, és nemcsak annyiban, hogy a vécén töltött idő határozza meg a szövegek terjedelmét: Az élet igenlése című novellát, például, a szar teljesen ellepi. Az előszót követő első novellában (A szerelem sötét verem) pedig egy női testet lep be teljesen a szöveg – innen került az illusztráció a kötet borítójára. Ebben a történetben látjuk Larisszát, aki szerelmes Genagyij Szamszonovba, a Gorizont kiadó főszerkesztőjébe: aki viszont Lev Levovicsért, a nagy íróért és az ő kézirataiért rajong. A nő, hogy szerelme közelébe jusson, eléri, hogy az írófejedelem a testére írja a legújabb regényét, és a szerkesztőnek az ő testét kibetűzve, az ujjait rajta végighúzva legyen csak lehetősége elolvasni a nagy művet. Hogy a podnyeszterkai komszomolista lány története miért marad mégis befejezetlen, és Larissza miként hal be az irodalomba, azt már nem fogom elmesélni: aki kíváncsi rá, hogyan kell elolvasni Larisszát, az tanulmányozza Majling hamisítóinak történeteit, akár többször is. Mert hiába mentem bele minden szempontból az Oroz klazzika kínálta játékba, az előszónak ezzel a mondatával csak vitatkozni tudok (valószínűleg épp ezzel, a szembeszegüléssel fogadva el a játékszabályokat): „Az orosz klasszikusoknak az ilyen olcsó utánzatain – vagy ahogy az újságírók az utóbbi időben nevezik: az oroz klazzikán – szocializálódott emberekkel nehéz diskurzust folytatni a lét nagy kérdéseiről, mert bár az oroz klazzika első ránézésre valóban olyan témákat, szereplőket és környezeteket mutat be, melyek Dosztojevszkij, Tolsztoj vagy Turgenyev munkásságára emlékeztetnek, de a könyvek értékei már a második olvasás után aktualitásukat vesztik.” (8)

Majling könyve az eredeti nyelvű, első megjelenése óta eltelt hat évben nemhogy aktualitását vesztette volna, de sokkal fontosabb lett, és nemcsak a mesterséges intelligencia térnyerése miatt: csodálatos volt olyan kötetet olvasni, amelyik megmutatja, a klasszikus orosz irodalom elvehetetlen, közös kultúrkincsünk, legyünk akár szlovákok, akár magyarok. Olyan örökség ez, amelyet mindig újra akarunk olvasni, és amellyel akár játszani is lehet. Ahogy a hamisító elmagyarázza nekünk, ha azt a mondatot olvassunk, hogy „Reggel, rögtön azután, hogy Ján Močiár felébredt, széthúzta a függönyt, és lepillantott a Božena Slančikova Timrava utca forgatagára”, arra gondolunk, valamilyen helyi bohózat indul el, amire nem vagyunk különösebben kíváncsiak; ha viszont azt, hogy „Reggel, rögtön azután, hogy Ivan Ivanovics felébredt, széthúzta a függönyt, és lepillantott a Nyevszkij Proszpekt forgatagára”, rögtön lesz kedvünk továbbolvasni, mert érezzük, valami nagyívűbe léptünk bele: „azonnal tudni fogjuk, hogy amit olvasunk, annak valami köze lesz Dosztojevszkijhez, Tolsztojhoz, a nagy októberi szocialista forradalomhoz vagy Sztálin tisztogatásaihoz, és az is valószínű, hogy az élet, a halál és Isten létezésének nagy kérdéseit is (lehet, hogy humoros formában, de) felteszik.” (121.) És ennek a kialvatlan, kissé kapatos, ráadásul kitalált irodalomhamisítónak ebben maximálisan igaza van.

Oroz klazzika. Összeállította Daniel Majling. Fordította György Norbert. Budapest, Typotex, 2022. 127 oldal, 2900 forint