A Croisette a tengerparti sétány Cannes-ban, elegáns szállodák, frivol teraszok tenyészete. 75 éve májusban itt van a világ talán legfontosabb filmfesztiválja, egykor Törőcsik Mari pompázott itt Makk Károly oldalán a Szerelem című film diadalmenetén, mely az agg Déry Tibor novellájából született és a kultúrpápa Aczél György („a miniszter első felettese” illetve „a helyettes minisztrál” – ahogy a népnyelv és Vas István akkoriban hívta) csak annyit kért a börtönből nem sokkal korábban szabadult, de alaposan megdédelgetett írótól és a kedvelt rendezőtől, hogy az író saját börtönélményét (az ún. „nagy íróper”: Déry, Háy, Tardos; 1957) helyezze egy történelmi korral korábbra, a hazai sztálinizmus csúcsra járatott időszakába. Akkorra helyezték. 1968 májusában Cannes a diáklázadás középpontjába került, az újhullám lovagjai – Godard, Truffaut, Chabrol, Louis Malle, Polanski – a feszült politikai helyzetre tekintettel elérték a fesztivál idő előtti befejezését, így az esélyes Csillagosok, katonák joggal várt díja elmaradt, ám a következő évben Kósa Ferenc (Tízezer nap) „megkapta Jancsó Miklós Arany Pálmáját” – ahogy azt a régivágású filmszakma gonoszan mondani szokta volt.

(Ukrajna) Öt vadászgép (talán a hazai fejlesztésű Super Étandard?) húz el fölöttünk, a francia trikolor színeiből kettőt (vörös, kék) húzva maga után, de az ég nem fehér, hanem vakítókék, ha csak egy sárga csíkot húztak volna, rögtön meglett volna a 75. feszt fő politikai témája: a neosztálinista orosz-ukrán háború.  Zelenszkij ukrán elnök a nyitógálán beszélt egy nagy képernyőről, ez mára szokássá vált, Zelenszkij távoktatói jelleggel megjelenik a washingtoni Kongresszusban, a Bundestagban, a brit Alsóházban és Davosban, a világgazdasági fórumon. Másodiknapos film a litván Mantas Kvedaravičius pár perccel a fesztiválkezdés előtt befejezett Mariopolis2 c. filmje, melynek két vetítéséből egyikre sincs jegy, hogy is lenne, nem csak a fesztivál informatikai rendszere omlott össze, de még a mobiltérerő is akadozó. Orosz hackerek túlterheléses támadása vagy egyszerű latin beleszarás? A kérdés kérdés.

Volt a kétezres évek elején egy ukrán anarcho-feminista csoport, Femen-nek hívták. Félmeztelen hölgyek melleikre rövid követeléseket írva protestáltak a legkülönfélébb helyszíneken Londontól Isztambulig. Az egyik, sűrű és szokásos budapesti Putyin-látogatáskor, talán a Kossuth tér sarkán, ott, ahonnan Nagy Imre szobrát elvitték, mert kellett a hely a Trianon-, vagy Boldogasszonyanyánk-, vagy milyen szobornak –, emlékeim szerint itt volt, hogy furmányos magyar észjárású rendőrök hatástalanítottak egy tiltakozó ciciharcos ukrán hölgyet. A Femen működése idején általános látvány volt, hogy különféle államok különféle jogbetartató ügynökségeinek ügynökei plédekkel igyekeznek elkapni a monokinisen jelszavakat kiáltozó lányokat, asszonyokat. Aztán a dolog elhalt, de csak egy ideig: az idei Cannes-i fesztiválon ismét volt egy ukrán hölgy kék-sárgára festett keblekkel, aki berohant a vörös szőnyegre – utóbbi vajon mit akar szimbolizálni?, a Szovjetuniót?!!! –, jelszavakat harsogva és a háború végét követleve. Egyetértünk.

Amiben nem értünk egyet, az az, hogy van egy Berlinben élő – tehát nem putyinista – ellenzéki orosz filmrendező, Kirill Szerebrenyikov, akinek a Csajkovszkij felesége c. filmje a versenyprogram része volt az idei Cannes-ban. Iparági bennfentesek (industry insiders) szerint az ukrán küldöttség kikérte magának, hogy orosz alkotás szerepeljen ezen a filmszemlén, de a talán legismertebb ukrán filmkészítő, Szergej Loznyica is fellépett ez ellen. Erről ifjúkori emlék jut eszembe: 1993-ban Allen Ginsberg társaságában jártam Belgrádban; Szarajevó ostromát éltük, az akkor Kis-Jugoszláviának nevezett ország különféle nyugati szankciók nyomása alatt élt. A balos Ginsberget, az amerikai politika veterán kritikusát próbálták sajtóértekezleten befírolni a szerb újságírók, hogy ugye mennyire semmi szükség a szankciókra, hogy micsoda kirekesztés a szankcionálás, etcetera, etcetera. Allen Ginsberg, akit semmi esetre sem neveztem volna balkanológusnak, és most sem nevezek, iszonyú rutinnal kerülte ki a délszláv propagandisták arra vonatkozó kérdéseit, ami az Egyesült Államok, egyébként általa más ügyekben gyakran kritizált adminisztrációjának szerbszankció-ügyi tevékenységének elítéléséről szóló válasz lett volna. Ugyanakkor erélyes hangon szólalt fel a kulturális szankciók ellen, mondván: a kulturális szankció hosszú távon rosszabb, mintha jönne az akkor is, most is igen potens amerikai légierő és az adott országot „visszabombázná a kőkorszakba”.

Szergej Loznyica Donbasz c., hazánkban is vetített filmje, noha több évvel ezelőtti alkotás, alapvetően határozza meg a 2014, az első orosz agresszió utáni Ukrajna képét bennem. Loznyica most visszatért a dokuhoz, A pusztítás természetrajza címmel csinált mindkét oldalról származó képekből filmet arról, ami most van.

(események) Vajon Vincent Lindon, a zsűri elnöke, a meglett férfiként befutó, sikereket halmozó francia színész az új Belmondo, Delon, vagy akár Gérard Philippe, Jean Marais? Jean Gabin? Ezen gondolkodom épp, amikor egy arab fiú fut be az egyik árkád alá, nyomában vagy tucatnyi francia készenléti rendőr, kicsit utánanézünk. Mire odaérünk, már bilincselik, más rendőrök virágágyásokban, parktükrökben keresnek valamit, gondolom olyat, ami robbanhat. Az egész környéken egyébként olyan rendőri jelenlét látható, mint Budapesten egy Erdogan-látogatás idején. Ami érthető, 1. világeseményen vagyunk, amit kiemelten figyel a média, 2. hasonló merénylet a közeli Nizzában a hasonló Angolok Promenádján (Promenade des Anglais) történt néhány éve, mikor egy iszlamista kamionnal rohant a tömegbe, 3. „világfürdőhelyeket nem lehet épelméjű fürdővendégekre bázírozni” ahogyan azt P. Howard is megmondotta.

(ditrói pékek) Cristian Mungiu munkásságát az elejétől ismerem, a Cannes-i díjazott 4 hónap, 3 hét, 2 nap című – a Ceauşescu-kori abortusztilalom alatti művi vetélésről szóló finom és érzékletes – filmtől a Dombok mögött c. dolgozatig, melyhez a román ortodox egyházban máig szokásos ördögűzések, és ennek kapcsán egy apáca halálának története adta az alapot. Mikor egyszer Bukarestben találkoztam a rendezővel, még csak beszélt erről a tervről, az akkor elmondottakhoz képest az elkészült film szerintem vékonyan fogta meg a témát, de hát darázsfészekbe nyúlt, a talán legnagyobb hatalmú román intézmény lehetetleníthette volna el.  Mostani filmjének címe, az R.M.N. nem csak országa nevének mássalhangzóiból áll, de az MRI-vizsgálatokat is így hívják arrafelé. Minden újságolvasó emlékezhet, hogy néhány éve, a magyar propagandamédia „migráncsozó” üzenetei hatásától nem függetlenül, a székelyföldi Gyergyóditróban, ahol a helyi pékség munkaerőhiánnyal küzdött, két legálisan az országban tartózkodó Sri Lanka-i vendégmunkást vettek föl – az ő munkavállalásuk elleni falulázadás történetét vette alapul filmjéhez Mungiu. Erdély a tolerancia birodalma – legalábbis a vallásszabadságról szóló 1568-as tordai gyűlés idején mindenképpen –, és ezt az imidzset bizony erősen sértette a 2015 utáni ditrói eset. Mungiu kegyes volt, nem egy színmagyar faluba tette a konfliktust, hanem egy összerdélyi, magyar-román-szász esetet csinált belőle, mely kegyes gesztus persze segített a kirekesztés általános emberivé tételének bemutatásában. A film Torockón forgott, nyelve magyar és román, hazánkban a Cirkogejzír műsorában lesz eldugva. Többek díjat vártak a filmnek, amit sajnos nem kapott meg, pedig a probléma a condition humaine mai alapkérdése. Nyert viszont a svéd Ruben Ostlund, akinek Négyzet c. filmjét néhány éve már díjazta az akkori zsűri. Emlékezetes képsora annak a filmnek egy művészeti vacsorán megjelenő állatember – egy négylábon-járó, humánszabású gorilla totális döbbenetet kiváltó megjelenése a decens és elegáns műkereskedői és műgyűjtői ülőfogadáson. A rendező mostani filmje, A szomorúság háromszöge szakmai vélemények szerint közelében sincs a korábbi mozinak, és irtózatos aránytévesztés az új mozi Arany Pálmája, és így Ostlund beemelése a kétszeres fődíjazottak ritka klubjába. Divatvilág és influenszerek; mondják, jobb lett volna a film, ha akár Cyla, akár Lakatos Márk szellemujja rendezte volna.

(Shigenobu a sétányon) Shigenobu Fusako életmunkája és személyiségének mintázatai régi kutatási területem; amikor 2000-ben a Tokyo Underground megjelent – melyben kimerítően foglalkoztam munkásságával –, az első könyvbemutató napján jött a hír, hogy a japán rendőrség Oszakában különös cigarettázási szokásairól felismerve elfogta a terror átszabott arcú császárnőjét, „a japán Ulrike Meinhofot”. Szinte sorsszerű, hogy a 75. Cannes-i fesztivál zárónapján engedték el őt, akinek a nemzetközi szélsőbalos terrorizmusban betöltött karrierje pont itt, a Croisette-en kezdődött. A japán újhullám vezénylő szamurája, Oshima Nagisa aktuális filmjének bemutatójára érkezett két kevésbé ismert filmrendező, Adachi Masao és Wakamatsu Koji, Oshima „társ-Guevarái” társaságában, és az üdülőhelyre érkezett Shigenobu is 1971-ben; akkor még a téma iránt érdeklődő Jean-Luc Godard társaságában itt beszélték meg az öngyilkos-merénylőt toborzó filmjük folytatását. Godard kiszállt, Adachi és Wakamatsu leforgatta, a toborzás megtörtént, három japán diák pedig az öngyilkos merényletet, úgyis mint módszert és ideát, sikeresen áthozta a Távol-Keletről a Közel-Keletre.

(Avenue de la Californie) A nyugati világ két országában szinte egyszerre találták ki a mozi legalapabb eszközét, a filmkamerát. Franciaországban a Lumiére fivérek, Amerikában Edison. Sokáig, egészen máig úgy tűnik, hogy ez a két ország meghatározó a nyugati filmkészítésben, teljesen indokolt hát, hogy a világ talán legfontosabb filmfesztiváljának városkájában van egy Kalifornia sugárút nevű tájegység. Ha már amerikázás: a Mad Max-filmek rendezője, Greg Miller most Tilda Swintonnal állt szorítóba, a kanadai David Cronenberg pedig Crimes of the Future (A jövő bűnei) címen Viggo Mortensen, Kristen Stuwart és Léa Seydoux szereplésével állt biohorrorban utazó törzsközönsége elé.

Vágtatok a Pontiero felől a Fesztiválpalota irányába azúrparti napsütésben; yachtkikötő, kicsit meglibbent egy gondolat: vajon hányan lehetnek a sokmilliós ($) tengeri járművek közül azok, amelyikeket valamely orosz oligarchától koboztak el mostanában, de megyünk tovább az amerikai pavilon hátsó teraszánál, mediterrán fényekben. Szűk a tér, libasor, elől megyek, hátraszólok társamnak: „Csak szólok, a kerítés melletti asztalnál Samuel L. Jackson”. „Ja, látom” válaszol a menetsebesség változtatása nélkül; ilyesmik sűrűn fordulhatnak elő Cannes-ban, legutóbb Steven Spielberget és egy másik Tarantino-színészt, Christopher Waltzot sikerült meglátni. A celeb-spotting kedvelt tevékenysége a szájtáti népnek, ez a helyszín erről szól ilyenkor, a hiúság vására ég a máglyán ezerrel.

Persze a mozit ünnepli az egész város, poszterek mindenfelé sztárokkal, rendezőkkel, istenkirályokkal és szimpla halandókkal, kedvencem, amiken Peter Fonda, Dennis Hopper és Jack Nicholson parádéznak a májusi napsütésben, dél-kaliforniai kék ég hátterével, mosolyogva, felszabadultan hirdetik, hogy nem minden motoros ricinusos benzinnel robbanómotort bőgető, agresszív középvezető Norvégiából, vannak olyan motorosok is, akik szelídek (riders, who’re easy), kíváncsiak, és persze rábasznak a végén. Hát így!