Hogy pontosan milyen események vezettek ahhoz a nyomorúságos létállapothoz, amely Piia Leino regényében uralkodik, arról még a főszereplőnek is csak kétes információi vannak. Akseli 2058-ban, kutatóként dolgozik Helsinkiben, emléktöredékek, archív anyagok alapján próbálja rekonstruálni a múlt homályos folyamatait. Amiben majdnem biztos: a huszonegyedik század első felében a növekvő éhínség és az ivóvízhiány hatására a klímamenekültek a lakhatatlan területeket elhagyva nagy tömegekben elözönlötték az élhetőbb földrészeket. Az európai kontinenst háborúk és forradalmak dúlták fel, 

az Európai Unió felbomlása átrendezte a határokat és az erőviszonyokat, a világhálót lekapcsolták.

Ami a finneket illeti: a kaotikus évtizedekben a nacionalizmusban és az elszeparálódásban látták a kiutat. Az etnikai tisztogatások után monumentális falat húztak maguk köré, mellyel egyszerre sikerült másokat kizárni és saját magukat izolálni. Egyetlen iránymutató párt maradt, ám érdemi ellenállás nélkül a diktatúra csak vegetál, az elszigetelt országban beköszöntött az apátia. A gazdaság elsorvadt, elhatalmasodtak az olyan népbetegségek, mint a depresszió és a kiégés, eltompultak az érzelmek és az ösztönök, megszűntek a szociális kapcsolatok. Akseli idejében a lakosságot már nem a reménytelenség vagy a magány, hanem a fizikai-érzelmi-mentális kimerültség és a totális közömbösség szorongatja.

A mindennapokat egyetlen biztos erő tartja össze: az Ég nevű virtuális valóság, amelyben a felhasználók a Föld városainak és tájainak idealizált, némileg feljavított másába látogathatnak el. Az Ég nem egy kalandjátékszerű, mozgalmas, ingergazdag virtuális tér, inkább afféle 

addiktív, mesterséges nirvána, amelyben a fásult emberek békés, álmatag állapotba, meditatív hangulatba süllyedhetnek,

megfeledkezve a kötelezettségekről, az emlékekről és a történelem terhéről.

Ennek az apatikus rabságnak az áldozata Akseli is, akinek életét a finn szerző a disztópiatörténetek klasszikus cselekményfordulatával zökkenti ki a katatón állapotból. A férfit felettese új feladattal bízza meg: egy titkos gyógyszerkísérletben kell részt vennie. A feladata, hogy feljegyezzen minden testi-lelki tapasztalatot, amit a tabletták szedése alatt érzékel. Akseli pedig nem kis változáson megy át, a szer kirántja a közönyből, felélénkíti az érzéseit, ösztöneit, elkezd szomorúságot, tébolyító kéjvágyat, szenvedélyt és dühöt érezni. Vagyis: felébred.

Akseli karakterfejlődésének megvannak a disztópiatörténeti előzményei. Hasonló kizökkenésen megy keresztül Josef K. (Franz Kafka: A per), amikor hirtelen letartóztatják, Guy Montag (Ray Bradbury: Fahrenheit ​451), miután beleolvas egy tiltott könyvbe, Winston Smith (George Orwell: 1984), mikor szerelmes lesz, vagy a skandináv példánál maradva, Leo Kall (Karin Boye: Kallocain), amikor hirtelen megkérdőjelezi önmagát, az elveit, a fasiszta rendszerbe vetett hitét.

Akseli feleszmélésében az a különösen nyomorúságos, hogy 

hiába szakad ki a körforgásból, nincs már senki, akivel megoszthatná az élményt.

Egyedül találja magát a zord mindennapokban. Ezért úgy dönt, társat keres magának. Egy Ég-merülés alkalmával fel is figyel egy nőre – ő a regény másik narrátorára, Iina, akit Akseli rábeszél a kétes eredetű gyógyszerre. Iina enged a kísértésnek, végül ketten, titokban elkezdik felfedezni egymást, elmélyülnek a szeretetben, kötődésben és főként a szexben.

Csakhogy Akseli és Iina ébredése csak újra felerősíti a régi világ problémáit. A másik ember természetét kiismerni, a vágyait kielégíteni, a személyiségét megkedvelni, az eszméit elfogadni még mindig ugyanolyan nehéz feladat. Az idilli légyottokból keserves viták, irigység és féltékenység lesz, Leino pedig érzékletesen ábrázolja kettejük testi-lelki metamorfózisát: ez a kapcsolati szegmens talán a regény egyik legerősebb része – ahogy próbálják leküzdeni az Ég-függőséget, önálló individuummá válni, közös egységet teremteni, egyetérteni a múlt eseményeit és a jövő lehetőségeit illetően. Ráadásul idővel a saját boldogságuknál nagyobb dilemmákkal is szembe kell nézniük: vajon felébresszék-e egész várost, vagy hagyják őket a jótékony rabságban?

Leino történetének szimbólumrendszere, társadalmi felvetései, de még szűkös, klausztrofób térábrázolása is megidézi az 1984 vagy A per világát, míg az olyan témái, mint a mesterséges megtermékenyítés vagy a tömeges terméketlenség A szolgálólány meséjét (Margaret Atwood). A gyógyszerről és az Éghez való csatlakozáshoz szükséges eszközökről pedig eszünkbe juthatnak Aldous Huxley és Philip K. Dick tudatmódosító szerei és virtuális terei. Leino tehát hozott anyagból dolgozott, de az ismert paneleket saját fantáziája szerint formálta újra – 

igaz, kicsivel több egyedi ízt is csempészhetett volna az összképbe.

Ami fölött viszont nem lehet szemet hunyni, az a regény szerkezetének labilitása. Talán maga Leino sem tudta eldönteni, melyik szereplőjére fókuszáljon inkább, ezért Akseli és Iina történetszálai egymástól függetlenül jók, együtt viszont nem tágítják és mélyítik, inkább felhígítják a regény egységét. A bizonytalanság pedig a világépítésben is megmutatkozik. Még ha el is fogadjuk, hogy egy diktatúratörténetben általában a rendszer egésze sosem látható át, ismerhető meg teljesen, az Ég esetében azért zavaróan sok kérdés vetődik fel, majd marad megválaszolatlanul – a semmibe vesző történetszálakról, irreleváns karakterekről, félúton elsikkadó morálfilozófiai és szexuálpszichológiai felvetésekről már nem is beszélve.

Leino szövege nyelvileg azért összeáll, a maga tömörségében, szerény eszközeivel is kifejező és kifinomult hatást kelt – köszönhetően Patat Bence fordító rutinjának és érzékenységének, no meg talán annak is, hogy olyan kortárs északi szerzők disztópiáit ültette már át magyarra, mint Maja Lunde, Sigríður Hagalín Björnsdóttir, Jussi Valtonen vagy Sjón, vagyis tisztában van a műfaj sokszínűségével, jellegzetességeivel. Az Ég az a fajta ambiciózus, disszonáns regény, amelynek utólag 

inkább emlékszünk az atmoszférájára, lehangoló, pasztellszínű valóságára, mint a cselekményére.

De ez nem feltétlenül baj, mert éppen akkor a legélvezetesebb, mikor a hangulat dominál benne, és Akselivel vagy Iinával elhagyjuk a fojtogató, szűkös lakást, hogy a fantazmagórikus Helsinkit járjuk. A rovarételekkel és múltbéli ereklyékkel teli piacokat, oszladozó állattetemekkel, üres, romos épületmonstrumokkal, csüggedten lézengő polgárokkal, csoportokba terelt rongyos koldusokkal teli utcákat. Kár, hogy ennél sokkal mélyebbre már nem megyünk, például nem jutunk el város körüli állítólagos ismeretlen, elburjánzott erdőkig vagy az óriási falakig. Viszont Leino a későbbi regényeiben (melyek időben egyre közelebb vannak hozzánk, az Ég 2058-as évéhez képest a Yliaika 2052-ben, a Lakipiste pedig 2045-ben játszódik) is a finn jólét megbomlását, a (túl)fejlett nyugat hanyatlását, az ökokatasztrófákat és a radikalizálódási folyamatokat vizsgálja – hátha csiszoltabb formában. Jó lenne őket magyarul is olvasni.

Piia Leino: Ég. Fordította Patat Bence. Budapest, Scolar, 2022. 256 oldal, 3995 forint