Jóllehet Susanna Clarke várva várt második regénye sok tekintetben különbözik A Hollókirálytól (amely hazánkban is szinte kultuszkönyvvé vált), a Piranesi méltó folytatása a szerző életművének, és 2021-ben el is nyerte a legjobb brit női regény díját (Women’s Prize for Fiction). A kötet lelkes fogadtatásáról árulkodik, hogy a moly.hu statisztikája alapján máris több emberhez jutott el a könyv, mint a szerző több mint tizenöt évvel ezelőtt publikált első regénye, értékeléseinek átlaga pedig 90%. A hazai olvasóközönség elégedettségéhez kétségkívül hozzájárul Molnár Berta Eleonóra fordítása is, amely 2021-ben kiérdemelte a Zsoldos Péter-díjat.

Susanna Clarke Piranesije az irodalom, a filozófia és a pszichológia szintézise: olyan mű, amely a személyiség és a valóság megingathatatlanságának illuzórikus mivoltáról lebbenti fel a fátylat. A történet értelmezhető a frankensteini „őrülttudós-irodalom” kortárs visszhangjaként, a traumatizált psziché túlélési stratégiáinak megjelenítéseként, vagy akár mint az alkotó képzelet egyszerre felszabadító és rabul ejtő erőinek bemutatása.

A regény címszereplője egy fiatal férfi, aki egy végtelen csarnokok láncolatából álló fenséges építményben él; az épület falait a klasszikus ókori alkotásokat idéző szobrok díszítik, alsó szintjét a tenger hullámai mossák, míg felső szintjének termeiben felhők gomolyognak. A Dagályok és a Felhők Birodalma között helyezkednek el a Középső Csarnokok – itt találkozik Piranesi hetente kétszer a Másikkal, akivel a Nagy és Titkos Tudást kutatják. Míg azonban a Másik veszedelmes labirintusként tekint a Házra, Piranesi számára a hely csodák kiapadhatatlan forrása: „Gyönyörűsége mérhetetlen; Jósága végtelen” (12). A két szereplő Ház-értelmezésének elemi ellentétében a regény egyik alapvető belátása fejeződik ki: a realitás és a relativitás kettőssége, a személyes interpretáció valóságteremtő ereje.

De mi is valójában a Ház? A tizennyolcadik századi velencei művész, Giovanni Battista Piranesi elképzelt börtönökről készített metszeteinek nyelvi ábrázolása. Menedék, akárcsak C. S. Lewis Pevensie testvérei számára Narnia. A fiktív tudós és transzgresszív gondolkodó, Laurence Arne-Sayles Más Világok-elméletének bizonyítása. Egy bűncselekmény áldozatává vált és erősen traumatizált fiatalember elméjének biztonságot nyújtó fellegvára. Metonímia, melyben a Ház valójában az egész világot jelenti. Keresztény allegória, melyben a következetesen nagybetűvel írt Ház, amely „egyforma szeretetben és áldásban részesíti összes teremtményét” (22) az isteni szeretetet jeleníti meg. Az értelmezési lehetőségeknek csupán a képzeletünk és a rendelkezésünkre álló tudás szab határt, így a Ház (akárcsak a minket körülvevő világ) lényege meghatározhatatlan, folyamatos értelmezés és újraértelmezés tárgyát képezi.

Ugyanilyen megfoghatatlan a főszereplő identitása is. Piranesi akkor szembesül ezzel, amikor az általa nagyon várt, a Másik szerint viszont veszedelmes Tizenhatodik Személy megjelenik a Házban, és a következő kérdést hagyja neki hátra: „Te vagy Matthew Rose Sorensen?” (149) Ahogy a Másik megjósolta, Tizenhat szavai arra késztetik Piranesit, hogy megkérdőjelezzen mindent, többek között a saját személyiségét is. „Én a Ház Szeretett Gyermeke vagyok” (150, 193), határozza meg saját magát a főszereplő, és ez az egyetlen megnevezés, amelyet igazán magáénak is érez. A Piranesi névre hallgat ugyan, ám az mégsem lett az önképe része: „Piranesi vagyok” – gondolja akaratlanul, mintha egy külső hatás késztetné rá, hogy internalizálja a nevet, ám a kijelentést végül ösztönösen és azonnal tagadja is: „De tudtam, hogy nem igazán hiszek ebben. Nem Piranesi a nevem” (150). Ez a megjelölés valóban nem más, mint a szereplő felcímkézése egy külső szemlélő által; a Másik keresztelte el őt így. „Valahogy hívnom kellett téged, és a Piranesi illik rád. Ez egy labirintusokhoz kötődő név” (150) – magyarázza meg választását a Másik, de ezt a reduktív megszólítást – ami az egyént egy adott személyiségjegyet (a labirintusba való bezártságot) kiemelve jelöli meg – a főszereplő nem fogadhatja el a teljes identitása kifejezéseként.

A főszereplő ugyanakkor nemcsak a Piranesi-identitást utasítja el vagy tagadja meg, hanem a Házba kerülést megelőző identitását is; már nem Matthew Rose Sorensen többé. Amikor az őt megmentő Raphael (akinek neve a gyógyítás folyamatával társított arkangyalt idézi) azt kérdezi tőle, nem gondol-e magára Matthew Rose Sorensenként, a férfi tagadólag válaszol, ezt azzal magyarázva: „nem az enyém a tudata, és nincsenek meg az emlékei” (193). Az „érkezésnél még Matthew Rose Sorensen volt jelen” (194) – meséli a narrátor-főszereplő, majd a személyiségváltás folyamatát úgy írja le, hogy „ő álomba merült, én pedig megszülettem” (201). A regényben igazából kétszeres újjászületés megy végbe, és a folyamatnak mindkét esetben alapfeltétele a korábbi személyiség szövetének megbomlása. A labirintusba zárt Matthew Rose Sorensen rémült, magányos, és a fogva tartója megöléséről fantáziál. „Milyen borzasztó, milyen rettenetes, hogy egy ilyen nyomorúságos helyen kell lennem” (118) – írja a naplójában, és ebben a helyzetben emlékeinek és személyiségének fokozatos elvesztése megváltást jelent számára. Rose Sorensen identitásának hamvaiból születik meg Piranesi, akinek a hely értékes és biztonságot adó – belé vetett bizalmában Piranesi egészen odáig megy, hogy kijelenti: „ha a Ház azt akarja, hogy felejts, jó oka van rá” (104) –, és ennek a gondolkodásmódbeli fordulatnak köszönhetően bezártságában szabadságra és elégedettségre talál.
A Házban azonban nemcsak az identitás, de még a naptárrendszer is megváltozik: Piranesi elhagyja az általunk használt, számára semmitmondó időfelosztást, és a neki jelentőségteljes események alapján nevezi el az éveket. A cselekmény nagy részét az az év tölti ki, „mikor az Albatrosz a Délnyugati Csarnokba jött” – és ez az esemény jelzi a szereplő harmadik identitásának fogantatását. A Házba érkező Albatrosz – akárcsak Samuel Taylor Coleridge Ének a vén tengerészről című versében – kedvező előjel, és Piranesi (a tengerésszel ellentétben) nem öli meg a madarat. Míg a vén tengerész egy, a keresztre utaló számszeríjat (angolul crossbow) fog az állatra, Piranesi magát a távolból közeledő madarat látja fénylő keresztnek, felszólítja az eljövetelre [a magyar fordításban „Légy! Légy! Légy!” (34), az angol eredetiben „Come! Come! Come!”, azaz „Jöjj! Jöjj! Jöjj!”], és segít neki, hogy fészket rakhasson. Az Albatrosz érkezését követő kilencedik hónapban jelenik meg a Házban a Tizenhatodik Személy, Sarah Raphael, aki egyszerre angyalfigura és „a megtestesült anyaság” (220). Az ő segítségével képes a narrátor maga mögött hagyni a Piranesi-identitást, és végül a tizedik hónap első napján kilép az új személyiségét megformáló, immár anyaméhre emlékeztető Házból, hogy visszatérjen a Másik Világba, melyből előző énjét, Matthew Rose Sorensent erőszakkal kiszakították.

A Másik korábbi állítása, miszerint a hely „lebontja az egész személyiségedet” (65), végül bebizonyosodik: aki kilép a Házból, az már nem Matthew Rose Sorensen, és nem is Piranesi, hanem egy újjászületett férfi, aki azonban különböző mértékben magában hordozza két korábbi identitásának bizonyos elemeit is. „Rose Sorensenből csak nyomokat, árnyékokat” (217) őriz meg, Piranesiből viszont vele marad a nyitottság, a szeretet, az élet értékelése, és így képes rá, hogy sorait a következő szavakkal zárja: „A Ház Gyönyörűsége mérhetetlen; Jósága végtelen” (223).

A regény alig több mint kétszáz oldal, ám szerencsére legalább annyira végtelen, mint a Ház maga: minden leírt gondolat túlmutat önmagán, a történet álomszerű valósága pedig tárt kapukkal fogadja az olvasót. Akárcsak A Hollókirály esetében, ezt a kötetet is le lehet tenni – de a Susanna Clarke által megalkotott világból kiszakadni lehetetlen.

Susanna Clarke: Piranesi. Fordította Molnár Berta Eleonóra. Budapest, Agave, 2020. 224 oldal, 3680 forint.