I.

Évtizedek óta foglalkozom a holokauszttal, de semmire sem jutottam. Hogy „foglalkoznék” vele, már ez a szó is hamis, ugyanis semmiféle tudományos vagy irodalomtörténeti szempont nem vezérel, s hogy mi motivál, még azt sem tudom rendesen megfogalmazni. Nem vagyok zsidó, a családomban és a rokonságomban nincsenek áldozatai a holokausztnak, noha a második világháború pusztításának súlyos anyagi és lelki károsultjai természetesen voltak. „Természetesen”... Már meghaltak. A lakhelyeimen azonban – Zomborban, Újvidéken, Zentán, Budapesten – nem volt nehéz megtudnom, hogy szerb és magyar zsidók és nem csak zsidók ezrei odavesztek a rendszerszerű népirtásban. „Odavesztek”, ezt a szót sem tudom elfogadni, keresem a szavakat. A lányom nagymamája félig zsidó származású volt, és máris pörögni kezd a lánc, sorban jelentkeznek az „odaveszett” vagy súlyosan meggyötört áldozatok, túlélők és utódaik. Igen, ezért nem tudok nem „foglalkozni” a holokauszttal: az áldozatok miatt, akik folyton jelentkeznek, ha nem az én emlékezetemben, akkor másokéiban, és onnan átjárnak az enyémbe. Alig múlik el nap, hogy ez elmaradna. Egyszóval azért kotrok bele folyton a hamuba, mert a saját emlékezetem késztet erre, a sajátoméban pedig másokéi is nyüzsögnek. Nincsen teljesen egyéni emlékezet, valamennyien másokéit is tartogatjuk és vesztegetjük.

És azért nem foglalkozom ezzel a „témával” tudományosan, mert a kulturális emlékezet kevésbé érdekel. A tényeket, adatokat elég jól ismerem és állandóan ismétlem, mivel hajlamos vagyok elfelejteni vagy összekeverni a dátumokat, a számokat és a neveket. Ezek nekem nem segítenek már, mindig csak még tágasabbá feszítik szét és még mélyebbre fúrják a kérdéseket.

A fő problémám a jóvátehetetlenség. Amíg élünk, korrigálunk, azonban azt, ami a holokauszt során történt, nem lehet jóvá tenni, kiváltképp a gyermek- és csecsemőgyilkosságok miatt nem, mivel azokra semmilyen nyakatekert háborús logika vagy történeti és erkölcsi okfejtés nem szolgálhat minimális magyarázattal sem. És ismét elkezdődik a pörgés: a kamaszok, a lányok, a vőlegények és a terhes asszonyok, a családos emberek, az öregek... A mennyiség is és a minőség is követhetetlenné válik. És itt is beüt a „nap mint nap”-effektus, mert mindig jelt ad magáról egy újabb, még az eddigieknél is rettentőbb eset, és fokozza a fokozhatatlant.

Nemhogy a holokauszttal kapcsolatos frázisokat nem tudom megszívelni, hanem még ezt a szót sem, hogy „holokauszt”, mert valahogy ünnepélyesnek érzem, és azt a metonímiát sem kedvelem, hogy „Auschwitz”, hiszen, tudom, milyen rengeteg sok láger volt, nemcsak Németországban és Lengyelországban, hanem például itt a szomszédban, Bácstopolyán is; többségük jeltelen. A „soah” kifejezést pedig fenntartom Claude Lanzmann azonos című filmjének, mely számomra már egészen fiatalon, Budapesten meghatározó élmény volt. Nem tudok nevet találni tehát a feneketlen szakadékra. Bezdán, ami magyarra fordítva ’feneketlen szakadékot’ jelent, volt a neve annak a bácskai falunak, ahol édesanyám született, és ahol kislányként látta az elhurcolást. Ezt a halálos ágyán mondta el nekem.[1]

Bizonyos folytathatatlanság izgat, hogy, mint újra meg újra kiderül, nem lehetséges úgy élni a jelenben, hogy ne kelljen újra meg újra visszakérdezni: most akkor mégis hogy s mint legyen, itt vannak körülöttünk a temetők, a tömegsírok és a temetetlen holtak pora, és mi nem tudunk mit válaszolni az áldozatoknak. Az én emlékezetemben legalábbis, mely nem csupán az enyém, kérdeznek, vagy kérdezés helyett felsikoltanak, fölordítanak; a kétségbeesés mindig kérdezés is. És ha például egy gyerek kérdez, vagy a szemében ott a kérdés, akkor nem tehetek úgy, mintha nem látnám és nem hallanám.

A történettudományi kutatás szükséges, és mégis kevés, tulajdonképpen csak mélyíti az árkot. Minél több tény, annál több kérdés. Ezeknek a kérdéseknek a tetemes része viszont nem történeti, hanem filozófiai, metafizikai, vallási, etikai, következésképp egzisztenciális kérdés. És antropológiai persze: mi minden az ember? Köztük „én”? Az a kérdés sem mellőzhető, bármily bárgyú, hogy az Isten ezt hogyan engedhette meg. Sok mindent „megengedett” ugyan a történelem során, de ez volt a végső, és még mindig esedékes az intervenciója, mikoron a genocídium ökocídiumba, tehát omnicídiumba fordul át. E három idegen szó összefüggését világosan látom.

II.

Segítségül fordulok írókhoz, mert mindig is az irodalomtól vártam válaszokat a létkérdéseimre. Amikor most ismét elővettem Kertész Imre A nyomkereső című elbeszélését vagy kisregényét, amelyet 1975-ben írt, és amely korántsem olyan nagy mű, mint a Sorstalanság, végre rájöttem arra, hogy az elbeszélő miért nevezi táborok helyszínére visszalátogató hősét „küldöttnek” és „megbízottnak”, akinek valamilyen tisztázatlan „küldetése” és „megbízatása” van, vizsgálatot végez, nyomoz, azt mondja, hogy dolgozik, a munkáját végzi. Hát azért, mert ilyen a mi, az én viszonyulásom is a holokauszthoz: hasonlóképp kifejtetlen, homályban maradó küldetésünk, megbízatásunk, hogy megvizsgáljuk, kinyomozzuk és földolgozzuk a történteket, legalábbis szembesüljünk vele és zarándoklatokat tegyünk, gondolatban vagy két lábon elmenjünk a tettek helyszíneire. Mást nem tehetünk, ez az egyik fontos dolgunk, ha már megáldott vagy megátkozott bennünket az Isten emlékezettel és tudattal. A tudat írja elő ezt a megbízatást, Kertésznél is, aki rengeteget kínlódott azzal, hogy teljesítse.

A nyomkeresőből közvetett módon kiderül, hogy a férfi, aki vendégként érkezik meg egy föltehetően német városba, és valamilyen kafkaian rejtélyes feladattal van megbízva, túlélő, aki sok évvel korábban rab volt a városhoz közeli táborokban. Ő tehát azért megy, kutat, fürkész és „zarándokol” (mint mondja, de a „kiszállás” és a „szemleút” szavakat is használja), mert a saját életét, a megakasztott sorsát akarja lekövetni, és magyarázatot keres rá, hogy ez a sors miért nem a sajátja mégsem. Ez teljesen érthető; megtörtént vele, nem ő választotta. Az olvasó automatikusan vele tart, ha már olvasásra adta a fejét, és ennek a titokzatos „vendégnek” az árnyékaként szintén nyomkeresővé válik. Az olvasás aktusa köti őt a „küldötthöz” – és a Kertész Imrével való olvasói kapcsolat eltéphetetlennek bizonyul. Kertész Imre az a médium számunkra, az a szellemalak, aki kutatni és mutatni akar nekünk valamit, ami minket is illet, s hogy így van, hogy ez ránk tartozik, abban ő is, meg mi is egészen bizonyosak vagyunk.

A kisregényben egy Hermann nevű professzor vagy akadémikus a vendég „házigazdája” – vehetjük úgy is, hogy ő a Történész, aki sok mindent tud a holokausztról, ami számára egy „eset”, egy „dolog”, egy „ügy”. Kutatás tárgya. El is mondja, hogy a tudnivágyás, a kíváncsiság, a megértés kényszere motiválta. Ő a holokausztot objektivizálja, archiválja: nem az ő sorsa (sorstalansága), nem emeli úgy ki az időből, ahogy ezt a „megbízott” tette s teszi vele az olvasó, és ahogy Kertész Imre is tette. A keresztények Jézus Krisztus passióját emelik így ki a történelem menetéből és teszik meg örök ismétlődéssé. Az emberiség történelmében a holokauszt a passió, a legnagyobb és legsűrűbb, igen pontosan kirajzolódó szenvedéstörténet, és ez esetben éppen az örök ismétlődés elkerülése a fő cél, a holokausztnak a szingularitásban való megtartása. Pont ezért alakul ki a szingularitásban való testvériség, mert egyetlen, páratlan életek szembesülnek egyetlen, páratlan, meggyilkolt életekkel. Épp a szingularitásunk, nem pedig a mítoszaink folytán vagyunk összekötve azokkal az emberekkel, köztük gyerekekkel, akiknek a szingularitását durva erőszakkal megszüntették. Ezért érzem társaimnak az áldozatokat: mert ezt az egyetlent, ami nekem még megvan, tőlük a legbrutálisabb módon elorozták.

Kertész megbízottja úgy érzi, hogy vallatnia kell, „kihallgatni”, sőt „megtörni” ezt a német akadémikust, de nem árulja el, hogy pontosan mire gondol, és hogy az akadémikus miért olyan számára, mintha az ellensége volna. Alighanem a saját kérdéseibe akarta őt belevonni, talán együttgondolkodásra akarta őt rávenni, mindenesetre sokkal mélyebb együttérzést és vallomást várt el tőle – nem a szó érzelmes értelmében, hanem inkább együttrezgést és szenvedélyt, a tárgyiasítás meghaladását. Ezt nem kapta meg tőle, a professzor szóba is hozza „belső tiltakozását”, visszariad ettől az egész „dologtól”, majd a családjára, a csecsemő gyermekére hivatkozva mondja le a közös helyszíni szemlét. Egyszerűen nem akar involválódni, megtartja a távolságot, ami a tudós mivoltával és a családfenntartó kötelességeivel igazolható.

A „küldött” így a feleségével, illetve, mivel az asszony is óvatos és tapintatos távolságtartó, inkább egyedül végzi el furcsa megbízatását, és ellátogat a táborba, ahol raboskodott, meg a gyárba, ahol rab kényszermunkás volt. A tábor helyén múzeumot, tárlatot, turistákat talál (meglehet, ő is tartott valami beszédet a hivatalos megemlékezésen), a gyárban pedig munkásokat, akik szabad akaratukból dolgoznak ott. A zarándoklatot elvégzi, de olyan nyomokat nem talál, amelyek az ő – egyébként világosan meg nem fogalmazott – kérdéseire segítettek volna neki válaszolni. Az egyetlen válasz egy másik lágerlátogatótól érkezik, aki végül majd a szállodában felakasztja magát. Az ő válasza egészen egyszerű, és mi sem tudnánk jobban megfogalmazni: „Az apám – mondta lassan, minden egyes szó között szünetet tartva a nő. – A fivérem. A vőlegényem.” Ez azt jelenti, hogy a nő számára a halott áldozatok léteznek, vagyis léteztek, amíg életben volt.

A nyomkereső nem jól sikerült kisregény, a helyzetei és a kérdései viszont felcsigáznak. A helyzet az, hogy a nyomok el vannak boronálva, meg vannak hamisítva, esztétizálva vannak és föl vannak díszítve, hamis ünnepélyességgel cikornyázva a kollektív emlékezetben, turisták prédájául vetve, s ami a gyárat (a Sorstalanság egyik helyszínét) illeti, teljesen el vannak tüntetve. A „vendég” magára marad, egyetlen támpont sem kínálkozik számára ahhoz, hogy számot vessen a lényében kuksoló – és olykor fölordító – múlttal. Végül ő sem tehet mást, mint a részvétlen többiek, a turisták, a kirándulók: megy tovább, tervezi az életét (a „költségvetését”), a tengerparti nyaralását.

 Közben azonban egy cukrászdában üldögélve látomása támad, groteszk végítélet-látomás, világösszeroppanás, haláltánc. Ennek a látomásnak az ecsetelésével (és az említett öngyilkossággal) ábrázolja Kertész Imre, mi módon kerülhet közelebb a vele történtek igazságához; mi volt az, amit ő és a bajtársai átéltek és amibe belehaltak, aminek ő a véletlen túlélője. Ez a haláltánc- látomás nem más, mint költői igazság, sűrítmény, Dichtung; az adornói állítás ellenkezője bizonyosodik be, hogy csakis költészettel, művészettel, nem mindennapi szenvedéllyel lehetséges meglátni azt, aminek a való világban már nincs nyoma, vagy csak meghamisított nyomai vannak jelen. Még ha ebben az elbeszélésben ez a „vers” nem is sikerül, a válasz kontúrja kirajzolódik.

A „küldött” a saját élete igazságát akarja ebben az elbeszélésben földeríteni. Azt, hogy ő kivételesen mibe nem halt bele. Az olvasó, mint a vendég árnyéka, szintén ezt teszi, csak a „saját” nála átvitt, kiterjesztett értelemben és többes számban értendő. Az emberi közösség egyik eltüntethetetlen, ámbár fölülírható igazságáról van szó. Kertész Imre egész életében ezzel a fölülírással küszködött, gyakran maga-magát is vádolva, ami azt jelenti, hogy az eredendő lét- és haláltapasztalat emléke sosem hunyt ki benne.

III.

Gera György Terelőúton című kisregénye A nyomkereső párja. 1972-ben jelent meg, három évvel A nyomkereső előtt, majd elsüllyedt az irodalmi feledésben. A nyomkeresővel is ez történt volna, ha nincs a Nobel-díj. A két regény ismeretében biztos vagyok benne, hogy Kertész olvasta Gera György könyvét, mert több motívum mindkettőben föllelhető. (Így például az egyik jelenetben Geránál tyúkvágás szerepel, Kertésznél pedig egy kisliba nyakának a kitekerése.) Gera regényről írt kritikámat a Magyar Narancs közölte[2], most az érdekel, hogy Gera hogyan, milyen lelkiállapotban tette meg a maga zarándokútját és terepszemléjét. Ő maga (és az elbeszélője is) rab volt valamelyik németországi lágerben. Az elbeszélő ezúttal nem „küldött” és nem „megbízott”, majdhogynem véletlenül botorkál vissza a tett színhelyére. A felesége rosszulléte miatt kénytelen egy német kisvárosban vesztegelni, és onnan már a szimatja vezeti vissza tizenöt évvel korábbi raboskodása helyszínére meg a szomszédos tanyákra, ahová a tábor felszámolása után a fogolytársaival betévedt.

Gera egyes szám első személyű elbeszélője nem áldozati, nem túlélő és nem is zsidó öntudattal élte le az időközben eltelt a tizenöt évet – egyébként Kertész sem –, hanem alkalmazkodási kényszerrel megverve, amibe beletartozik a feledés parancsa is. Csakhogy az írónak sikerül felmutatnia egy olyan dimenziót, amit ez a követelmény nem érinthet, ahol nincs feledés és nincs emlékezés, hanem az idők szimultaneitása, szinkronicitása működik. Olyképp, ahogy azt T. S. Eliot fogalmazta meg a Burnt Nortonban:

Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.

(Vas István ford.)

Gera György prózában nagyon merész grammatikai invenciókkal teremti meg az idők összjelenlétét, amit recenziómban az idő gyűrődéseinek neveztem. Föltolulásainak is nevezhettem volna. Nála egyetlen mondatban is több idősík torlódik, gyűrődik, tolul – az ő kisregényét olvasva jöttem rá arra, hogy ez a tudatunkban pontosan így van, s hogy minden dologban, amit látunk és ami eszünkbe jut, jelen vannak vagy eljövendőben vannak a múlt dolgai, mozzanatai, rég halott emberek és tekinteteik, részletek, főleg persze apróságok, mert „nagy dolgokból” csak a kollektív emlékezet építkezik, a személyes a részleteket érzékeli, rakosgatja és söpörgeti.

Kertész az említett elbeszélésében szinte riadtan kerüli a közvetlenséget, az emlékleírásokat, és az ironikus viszonyulást választja (hogy aztán minden lágeremlék művészien transzformálódva a haláltánc-látomásba sűrűsödjön), Gera viszont érzékeltetni kívánja a tudat gyűrődéseit azon az áron is, hogy a mondatok, a narráció racionális logikáját ez messzemenően sérti. Gera stilisztikai bravúrokat hajtott végre ebben a prózájában. Helyszínrajzaiban Claude Lanzmann akkor még el sem készült filmjének tájkép-kockáihoz közelít. A lágerélet borzalmait mindössze néhány képkocka ábrázolja, annál inkább visszatér két-három fiatal rabtárs figurája és a felszabadulása utáni bolyongás meg a hazatérés jelenetei, helyzetei, és ezek is meg vannak mártva az emlékezet korábbi rétegeiben, amelyeknek az odaveszett anya, apa, az erdélyi magyar zsidó család a szereplői. Számomra fantasztikus felfedezés volt, hogy egyetlen emlék sem magányos és egyik sem szabályos, mindegyik olyan, mint valami fürt, melyen régmúlt idők szemei csüngnek, de még a jelenbéli észleletek is ilyen „fürtösek”, és tulajdonképpen mindegyikben ott van anyánk, apánk vagy valakink, egy régi ház, egy régi tárgy, egy barát vagy bodzabokor.

Gera elbeszélője rosszul lesz, amikor visszalátogat a tábor helyszínére, azaz a tábor hűlt helyére, és amikor meglátogatja a tanyákat, ahol tizenöt évvel korábban nyomorult és egyáltalán nem szívesen látott vendég volt. Ezt a rosszullétet, az ájulásközeli állapotokat az író kevés szóval és érzékletesen ábrázolja; amint emlékezik, megragadja az emlékező fiktív alakmás tudatának valamely szemcséjét. Ezt az írói feladatot Gera jóval sikeresebben oldotta meg, mint Kertész, aki A nyomkeresőben az ironikus, fölényesen intellektuális perspektívához szögezte magát, és a haláltánc-jelenettel az émelygés—ájulás—szenvedés—kétségbeesés-féle mély rosszullét állapotát nem tudta olyan hűen visszaadni, mint Gera. Úgy, hogy az olvasó odalép a szenvedő tudat peremére – a beleszédüléstől természetesen megóvja őt a nyelv kerítése.

Geránál is találkozunk egy haláltánc-közeli jelenettel, amikor az egyik tanyán, ahova visszamegy, bekeveredik a lakodalmasok közé, és kis híján meglincselik. Itt hasonlóan groteszk (Georg Gross jut eszünkbe róla) képeket látunk, mint amilyenekkel Kertész mutatja be hősének röpke eszméletvesztését. Mindkét írónál az jelenik meg groteszk csavarásokon keresztül, amint a környezet, a felebarátok, azok, akik akkor nem voltak fenyegetettek, hanem inkább haszonélvezők voltak, egyszerűen ignorálják a gyilkolássorozatok valóságát, majd a vészhelyzet múltán még el is feledik azt, amiről nem is tudtak, miáltal az ignorancia tökéletessé válik. (Hasonló pszichés mechanizmust tesz láthatóvá Lanzmann is a filmjében.)

„A szálakat sohasem lehet elvágni”, gondolja Kertész megbízottja, amikor a „kollégára”, a professzorra néz, aki, úgy tűnik, tanúja volt a lágervalóságnak, de nem akar belebonyolódni ebbe a kényelmetlen „ügybe”. Kertész Imre életének a tanúsága, hogy ez a dolog az eltéphetetlenséggel valóban így van. Gera György azonban felfedez egy másik elszakíthatatlan szálat, amelyet mindaddig ignorált, és amit akkor ragad meg, amikor döntési helyzetbe kerül. Arról kell döntenie, hogy részt vállaljon-e a náciüldözésben, vagyis engedje-e meg magának a valamilyen formájú, akár szublimált bosszú- és megtorlás-késztetéseket, tetteket vagy fantáziákat. Gyűjtse-e ő is az anyagot egy archívumba mindazok ellen, akik a világgal és személy szerint vele azt tették, amit.

Gera hőse erre végül határozott nemmel válaszol: „ideje lezárni a kegyetlenség történetét. Máris minden talpalatnyi föld temető”. Nem hajlandó a gyűlöletre gyűlölettel válaszolni. Ez a döntés úgy és azért születik meg benne ilyeténképpen, mert a kínos emlékezetmunkájába beleszólt az apja. És az apjával jelen volt valami a Mózes-hitből; a malterdarab, mellyel a láger emlékét vette magához, metaforikus értelemben akárha a nevezetes kőtáblának a darabkájává változott volna át. Létrejöhet így olyan atyai avagy szellemi örökség, amely nem pusztítható el semmi módon. A Biblia az Úr „szent emlékezetének” nevezi ezt. Itt azonban nem vallásosságról van szó, hanem etikáról és egzisztencialista döntésről. Az utolsó mondatban Gera Györgynek még arra is van ereje, hogy megkérdőjelezze döntésének, tehát a gyűlölet etikai okokból való elkerülésének a helyességét: „Bólintok. Pedig tudom, hogy nincs jól.” Ezáltal felszólítja az olvasóját arra, hogy ő is vegye magára a hit és a tudás, a lehetséges indulati, érzelmi és gondolati viszonyulások dilemmáját.

A „terelőút” után, pontosan úgy, mint A nyomkereső főszereplője, Gera hőse is vissza fog térni az élet rendelte teendőkhöz. Költségvetést készít a nyaraláshoz, örömöt akar szerezni a párjának, satöbbi. A két író azonban tett róla, hogy gondolkodnivalót hagyjon maga után – így válnak az olvasók „megbízottakká”.   

Kertész Imre: A nyomkereső. In uő: Világvég-történetek. Kertész Imre Intézet, 2020.

Gera György: Terelőúton. Múlt és Jövő Kiadó, 2022.

*

Jegyzetek:

[1] http://www.epa.hu/03400/03480/00030/pdf/EPA03480_jelenkor_2019_09_961-966.pdf

[2] https://magyarnarancs.hu/konyv/az-ido-gyurodesei-249503