Lucia Berlinnek már a második kötete jelenik meg magyarul. Kevés kortárs(nak is tekinthető) amerikai novellista büszkélkedhet azzal, hogy ennyi figyelem vetül rá a túlzsúfolt magyar világirodalmi piacon. Nehéz épkézláb magyarázatot adni erre a tényre, különös tekintettel a jelenleg is kötet vagy akár szövegfordítás nélkül várakozó amerikai novellisták tekintélyes számára és az amerikai kisprózai mezőny erősségére. Berlin – kézenfekvőbb magyarázat híján mondom ezt – valamiért betalál. A kérdés már csak az, hogy hová, és miért?

Berlin posztumusz sikerének több összetevője is van, s ezek között az első talán az, hogy elbeszélései egy köztes helyre kalauzolják olvasójukat. Az életrajzi ihletettségű szövegek világa történetileg pontosan olyan időszakra esik, mely egyrészt ismerős, másrészt jobbára elképzelhetetlen Berlin legtöbb kortárs olvasója számára. Azért lehet ez így, mert a szerző élete az amerikai középosztály számára később – nagyjából az X-generációval – szokásossá váló élettörténeti mintákat követi. Több házasság, mozaikcsaládban felnőtt gyerekek, a magánélet, a családi állapot, és a munkavállalás fordulatait követő állandó költözés jellemzi a középosztálybeli amerikai életutat, mely Berlin esetében nem csupán az Egyesült Államok különböző területeit, de Közép- és Dél-Amerika egyes országait is magában foglalja, származásából és változatos állásaiból következően pedig kiegészül a társadalmi ranglétra szinte minden fokának beható ismeretével. Mindemellett Berlin jó iskolákba jár, élvezi az amerikaiak relatív jólétéből adódó társadalmi előnyöket külföldön, idegen nyelveket beszél, ami alatt nem csupán a nem is annyira idegen spanyolt kell érteni. Vagyis a szerző szenvedélyes, személyes hányattatásai megelőlegezik azt a fajta tudást, mely az amerikai középosztály műveltebb rétegének sajátja – legalábbis utána egy-másfél generációval. Berlin ezeket a tapasztalatokat – az amerikai modernistákhoz hasonlóan, és a tömegmédián edződött kortársaival ellentétben – közvetlenül, szinte teljes mediális közvetítettség nélkül éli meg. Maga is meglepődve jegyzi fel emlékirataiban az 1959-es New Yorkba költözésüket követő élményét: „Más lakásokban ordítoztak egymással az emberek, vagy halkan, lágyan szóltak egymáshoz. Mindez nagyon izgalmas volt. Íme, az élet. New York! Aztán rájöttem, hogy amit hallok, a televízióból jön – ez is újdonság volt.” (393) Későbbi, Greenwich utcai lakásuk helyén pedig – ahol az öt óra után kikapcsolt fűtés miatt állandóan fáztak éjszaka – még a felépülésükre várnak a WTC ikertornyai. Berlin ezt a letűnt világot mutatja meg nagyon ismerősen modern, mélyen átélt történeteiben, még a személyességet formailag legjobban eltávolított, egyes szám harmadik személyű elbeszélésekben is.

Ez a novellákban megjelenő gazdag (élet)tapasztalati anyag az elbeszéléseknek sokszor a lényeglátás rovására megnyilvánuló bőbeszédűségében nyilvánul meg. Az olvasó elmerülhet a történetvilág tárgyi vonatkozásait taglaló, érzékletes leírásokban, melyek ugyan nem uralják és lassítják le magát a történetmesélést, és meglehetősen szemléletesek, mégis mintha sokszor nélkülöznék a történetekhez való kapcsolódásnak még a legelemibb látszatát is. A novellákban működő elbeszélői tekintet szinte korlátozás nélkül képes befogni és felmérni a reáliák érzékszervekre közvetlenül ható jelenlétét, de maguk a történetek csak a legritkább esetben számolnak azzal, hogy ez az érzéki világ mi módon vesz részt magában a történetben, vagy éppen mi a jelentősége és a jelentése az elbeszélők számára. Az elbeszélői nézőpontnak ez a turista fényképezőgépéhez hasonlatos működése csak a legsikerültebb elbeszélésekben egészül ki a megfigyelő és értelmező, az élményt átélő és feldolgozó antropológusi hang jelenlétével, mint amilyen a Néha nyáron, az Andado, a La barca de la ilusión, illetve a Feleségek című elbeszélések. Ezek esetében az érzéki részletek a történet szerves részét képezik, nem pusztán az annak elmondásához szükséges díszletek és kellékek esetlegesnek ható szerepét töltik be. A gyerekkori barátság emlékének motívumává nemesülő fényhatás, a szüzesség elvesztésének viharos kalamajkája, a rendes ház látszatának fenntartása a drogfüggőséggel folytatott küzdelem metaforájaként, vagy épp a múlt ismétlődéseinek felemlegetése az elvált feleségek közötti rivalizálás és szolidaritás jegyében mind-mind szövegszervező erőként működik a fent emlegetett elbeszélések esetében. Ezek az elbeszélések a belátásoknak és a megértésnek olyan szintjéről tanúskodnak, melyet a kötetben szép számmal található, didaktikusan szerveződő történetek vagy épp a szentenciózus kiszólásokkal operáló szövegek nem képesek közvetíteni. Még akkor sem, ha – mint a Cseresznyevirágzás vagy a Testvérünk őrzője esetében – történik némi kísérlet arra, hogy a női lét lehetőségeivel kapcsolatos alapélményt rögzítsen a szöveg. Előbbi Cassandra, a jósnő alakjának megidézésével, utóbbi a detektívtörténet alapcselekményének egyszerű átfordítása révén igyekszik ezt elérni, amikor a családon belüli erőszak problémáját és annak etikai vonatkozásait igyekszik történetbe foglalni.

Berlin mindvégig az irodalom ismerős ismeretlen terepén jár, ám ennek oka elsősorban nem tapasztalatainak alapvetően női mivoltában keresendő, hanem dilettantizmusában: abban, hogy írásai – a szerző irodalmi, így például a Levertov házaspárhoz fűződő kapcsolatai ellenére – nem kötődnek intézményesült esztétikákhoz. Ahogyan azt a Bejárónők kézikönyvéről írott kritikámban már jeleztem, tévedés Berlin prózáját bármiféle minimalizmusnak tekinteni, hiszen éppen a tudatosan vállalt hiányok és az elliptikusság az, ami hiányzik a szövegeiből. A minimalista epifániák is csak nyomokban lelhetők fel, s akkor is inkább csak afféle eleve létező, keserű tanulságként, a szenvedélybetegek rezignált bölcsességét rögzítendő, mint a már korábban emlegetett La barca de la ilusió zárlatában: „Nem jön rendbe semmi, gondolta. Ismerős volt a félelem, a vigasztalanság, mintha hazaért volna. Porrá leszel.” (219) A technológiai fejlődésre való reflexió szinte teljes hiánya (a metróról és a repülőgépekről lásd: 471–472) a posztmoderntől, a tapasztalat etnikai jelöletlensége pedig a kibontakozóban lévő etnikai irodalmaktól távolítja el a szerző írásait. Ráadásul Berlin a modernista eszményeknek megfelelően maga is idegenként tekint az irodalmi intézményrendszer megszilárdulására és a kultúriparba történő betagozódásába a hatvanas-hetvenes években. Meglepődik azon például, hogy végül kénytelen ügynököt fogadni (478), akiről aztán mély megvetéssel nyilatkozik, ahogyan annak a kiadónak a képviselőiről is, akik hajlandóak lennének fizetni még el sem készült – és soha el nem készülő – regényéért (487–488). Mindez részben magyarázza Berlin korabeli és viszonylagos elszigetelődését az irodalmi életben. Ahogyan egyik levelében megjegyzi, Robert Creeley részegen „amatőrnek” titulálta (443), s ő maga is érzi, micsoda gondot jelent számára az intézményesült irodalmi forma problémájával való szembenézés hiánya. Egy 1960-ban keltezett, Edwin Dornnak címzett levélben például a következőket írja: „Lehettem volna író, de nehéz lett volna nagyobb gondot fordítani arra, amit látok, és hogy miként mondom el, mint arra, amit érzek, ami vagyok. Most kell ezt megtennem, hogy ne érezzem szélhámosnak magam, hogy igazoljam a KÖNNYEDSÉGET.” (489)

De talán éppen a modernista elbeszélésektől megörökölt formai kötöttségek oldása, a berlini történeteknek a szerző hontalanságával, szorongásaival és szenvedélybetegségével összefüggésbe hozható csapongása az, ami az életművet (benne a novellákkal és a kötetben velük együtt közölt emlékiratokkal, levelekkel) izgalmassá teszi a kései olvasók számára. Az, hogy bár Lucia Berlin hangja mindvégig az önírás szabta kereteken belülről szólal meg, a kívüliség képzeteit idézi: az amerikai prózától némileg szokatlan módon az irodalmi intézményrendszer peremein túlról, a regionális, ország-, társadalmi és nyelvi határokat áthágva beszél folyton-folyvást egy letűnt világról valahol a modern és a posztmodern korszak határán. Onnan, ahová a kortárs amerikai irodalom posztmodern utáni korszakának szerzői és olvasói csak visszavágyhatnak.

Lucia Berlin: Este a paradicsomban. Fordította Lukács Laura. Budapest, Jelenkor, 2020.