150 éve született a Magyarországon kevésbé ismert uruguayi José Enrique Rodó (1871-1917), a huszadik századi latin-amerikai esszéirodalom egyik legmeghatározóbb alakja, akinek magyarul eddig csak fő művéből, az Arielből jelentek meg részletek.

Latin-Amerika évtizedekkel korábban függetlenedő országai (legalább) két kihívással néztek szembe a tizenkilencedik század végén. Az új köztársaságok próbálták lezárni az állandósuló politikai-társadalmi válságokat, ebben pedig az Egyesült Államok egyszerre jelentett modellt és megoldandó problémát is. A régió országai számára a Monroe-doktrína („Amerika az amerikaiaké”), a mexikói háború (1846-1848), és az USA közép-amerikai beavatkozásai súlyos és nem ignorálható figyelmeztetések voltak. A fiatal mexikói köztársaság számára mindez mindenki másnál valóságosabb volt: az ország 1821 és 1855 között elvesztette területe felét, miközben képtelen volt maga mögött hagyni a belső megosztottságot. Az El Monitor Republicano 1848-ban egy cikksorozatban egyenesen a „nemzet haláláról” értekezett. A latin-amerikai liberálisok egy része úgy vélte, hogy az északi veszéllyel szemben a hasonulás járna a legkevesebb veszteséggel, míg mások a spanyol, vagy tágabban az európai kultúra és hagyományok felé fordulásban látták a megoldást, hangsúlyozva, hogy az amerikai kontinens két egymástól jól elhatárolható részből áll. Utóbbiak egyik legnagyobb hatású képviselője volt Rodó, aki úgy látta, hogy egyértelművé kell tenni, hogy van egy angolszász és egy latin Amerika, ezt a különbséget pedig fenn kell tartani, különben a déli szubkontinens szükségszerűen elveszti önazonosságát.

A századforduló számos latin-amerikai értelmiségijéhez hasonlóan Rodó is egyszerre volt kontinentális témákkal foglalkozó esszéista, regionális tehetségeket kutató irodalomkritikus és helyi ügyekkel foglalkozó politikus. Gondolkodóként és irodalmárként generációkon át hatott az egész kontinensre, kortársai pedig már életében is „Amerika tanítómestereként” hivatkoztak rá. Hírnevét már önmagát modernistaként meghatározó fiatal irodalomkritikusként megalapozta, amikor cikkek hosszú sorában tett kísérletet arra, hogy letegye egy irodalmi amerikanizmus alapjait a modernizmus keretein belül. Rodó szerint a latin-amerikai egység alapját a kultúra kontinentális jellege adja, hiszen Mexikótól Argentínáig mind ugyanazon a nyelven és hagyományokon osztoznak.

Rodó akkor vált Amerika tanítómesterévé, amikor 1900-ban, 29 évesen publikálta az Arielt, amelyben figyelmeztetett: ha a kontinens vak „északimádatában” (nordomanía) nem áll ellen az USA által képviselt utilitarizmusnak, elveszti latin jellegét és ezáltal gyökereit is. „[A]z Egyesült Államok bátran nevezhető a haszonelvű ige megtestesülésének. S ennek az igének az Evangéliuma mindenütt e diadal anyagi csodáit hirdeti. S ebben a tekintettben Spanyol-Amerika már nem nevezhető teljesen pogány földnek”[1], írta Rodó, felhívva a figyelmet arra, hogy mindez „latintalanításhoz” (deslatinización) vezet, ami egyértelműen a szubkontinens saját karakterének és esszenciájának az elveszítését jelentené. Sok spanyolországi kortársához hasonlóan Rodó ennek a folyamatnak a szimbólumaként tekintett Kubára, amely 1898-ban elszakadva a spanyol anyaországtól éppen ezekben az években hullott az USA ölébe, félgyarmati státuszban.

Az 1895-ben néhány barátjával alapított Revista Nacional de Literatura y Ciencias Sociales (Nemzeti Irodalmi és Társadalomtudományi Folyóirat) hamar nemzetközi elismerést hozott Rodónak, aki az „Amerika egységéért” című cikkében a fő feladatát úgy határozta meg, hogy annak legfontosabb célja „a spanyol-amerikaiak szellemi és erkölcsi egységéért” való küzdelem.

Nem véletlen, hogy Rodó a fiataloknak („Az amerikai ifjúságnak”) dedikálta fő művét. Bár próbált távolodni a pozitivizmustól, sok témában nem tudta maga mögött hagyni azt, az oktatásra pedig ő is a fejlődés talán legfontosabb feltételeként tekintett. Az Arielben a Shakespeare Viharjából kölcsönzött Prospero a tanár, aki a fiatalokhoz beszél a kultúrát és műveltséget (és persze Latin-Amerikát) jelképező Ariel szobra alatt, szembeállítva az érzéki és dőre Kalibánnal, akit egyértelműen az északi kolosszussal azonosított. Irodalomkritikusként Rodó fáradhatatlanul kereste azokat a fiatal tehetségeket, akik ennek a hispanoamerikanizmusnak a letéteményesei lehetnének, és akikkel megvalósulhatna a kontinentális szellemi egység.

A 2000-es évek elején, amikor az Ariel 100 éves lett, sokan újra elővették a szöveget, és kisebb-nagyobb sikerrel párhuzamot próbáltak húzni a két kor között, kihangsúlyozva, hogy a kérdések nem sokat változtak, és hogy a haszonelvűség éppen olyan veszélyes, mint akkor volt.

Az arielizmus egy olyan máig ható szellemi áramlat lett Latin-Amerika szerte, amely a fiatalságban látja a hagyományok és latinság megőrzésére képes erőt, és amely – legalábbis kulturális szinten – szembeállítja a két Amerikát: az angolszászt és a latint. Hatása kimutatható többek közt olyan gondolkodóknál, mint a mexikói José Vasconcelos és Alfonso Reyes, az argentin Manuel Ugarte, vagy újabban az uruguayi Arturo Ardao, Uruguayban pedig az évfordulóhoz köthetően épp képregény készül az életéről, hogy szélesebb közönséghez is eljussanak a tanítómester gondolatai.

Jegyzet:

[1] Scholz László fordítása