Joan Didion (1934-2021) karácsonyi halálával a hatvanas évek elejétől New Journalism-nek nevezett irály utolsó jelentős figurája távozott az árnyékvilágból. Ám Didion nem csak újságíró volt, de szépíró is, amit Amerikában úgy mondanak, hogy „fikciós” szerző, mert ott nem tesznek minőségi vagy nagyságrendi különbséget tényirodalom és belletrisztika között, mert ahogy Didion is írja: „zsurnalisztikai tréning nélkül nem lett volna sem Poe, sem Mark Twain, sem Fitzgerald, sem Hemingway”. Az amerikai neozsurnalizmus nem magányos jelenség, együtt jött a nouvelle vague-gal, a brit és amerikai beat-pop-rock’n’roll-lal, szexuális forradalommal, erjedéssel, olvadással, az egész, a világ konzervatívjai által mindmáig hevesen gyűlölt „hatvanas évek” nevű problémacsomaggal.

Jean-Luc Godard műfajalapító nagyfilmjének egy korai jelenetében az amerikai újságáruslány (szerepében: Jean Seberg) rója a Champs-Élysées-t papucscipőben, latexnadrágban, feliratos pólóban, és azt ordibálja az áruját kínálgatva, hogy: New York Herald Tribune, New York Herald Tribune. Na ekkor jön meg a Belmondo. Kalapban. De most nem a Kifulladásig (Au bout de souffle, 1960) drámai alaphelyzetének felvázolásával vagyunk foglalkozandó, hanem letáboroznánk röviden az amerikai napilapnál, melyet, a film szerint, az angolul olvasó párizsiak is beszerezhettek, ha a Diadalívre függesztették tekintetüket, és nem mentek el szó nélkül a mutatós rikkancs mellett. A New York Herald Tribune az a napilap volt, amelyik a leginkább fordított hátat az objektivitást némileg mellőző, szerzői, a duplavék főségét istenítő (who, where, what, why, etc.) amerikai gyakorlatnak; olyan szerzők, mint Gay Talese vagy Tom Wolfe itt kezdtek egy jóval személyesebb, irodalmi riportosabb, magyarul inkább szociografizálónak nevezhető írásmódnak, melynek hatása a mai napig él.

Magyarán a New York Herald Tribune hozta be a rock’n’roll-t a zsurnalizmusba.

Tom Wolfe - akinek Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal (The Candy-Coloured Tangerine-Flake Streamline Baby) c. kötete szerencsésen korán, a hetvenes évek közepén megjelent magyarul – ideológusává is vált ennek az irálynak, E.W. Johnsonnal megszerkesztette a New Journalism antológiát 1973-ban  Truman Capote, Hunter S. Thompson, Norman Mailer, Joan Didion, Terry Southern, Robert Christgau, Gay Talese, és a vietnami háborúról Jegyzeteket küldő, később az Apokalipszis, most forgatókönyvírójává avanzsált Michael Herr főszereplésével. A sok srác közt feltűnő csaj, Didion, a kalifornizáció képviselője, az Arany Állam fővárosának, Sacramentónak szülötte, a hippikori San Francisco, azon belül is a Haight-Ashbury negyed bentlakója a Szerelem Nyarán (1967), később hollywoodi fenevad, az Angyalok Városa sátánizmusának belsőkörös megfigyelője. Joan Didion sok szempontból mond ellent a hippikorról kialakított képnek. Férjével fiatalon házasodott, kapcsolatuk férje haláláig kitartott, bár egyik írásában arról szól en passant, hogy Hawaii-ra mentek a válópert kiagyalni, de aztán inkább a Vietnamból érkező, amerikai zászlóval beborított cinkkoporsók számlálásában merültek el. „Elementáris, vegytiszta amerikaiság” – mondhatni, annak is szélsőséges változata.

Didion művészetéből megtudható, miért is nevezték az Arany Államot (Kalifornia) a Pszichiáterek Köztársaságának,

értekezik ő is az LSD-25 nevű (lizergsav-dietilamid), a korban nagyon divatos hallucinogén szerről, a társadalmi forradalmat célzó radikális irodalomról. Férje John Gregory Dunn filmíró, dolgoztak együtt és külön, Quintana Roo, örökbefogadott lányuk nevét a mexikói Yucatan-félsziget délnyugati felének közigazgatási nevéről kapta; mikor nem jegyzeteit, kolumnáit, esszéit, riportjait írta, akkor ő maga is írt forgatókönyveket, nem is akármilyeneket (pl. Csillag születik, 1971, remake: 2018; A hírek szerelmesei, 1996), nem is akárkikkel. (Kris Kristofferson és Barbra Streisand – a remake-ben Bradley Cooper és Lady Gaga –, illetve Robert Redford és Michelle Pfeiffer főszereplésével.) Írt is filmekről, Woody Allenről például intellektuális sikerei csúcsán, az Annie Hall és a Manhattan idején, a hetvenes évek végén, keményen: „(W.A.) dolgozatai olyanok, ahogy az egyszerű ember képzeli az okos halandó filmjeit”, ahogy Allen keleti parti értelmiségi gőggel kezeli a kaliforniai futurizmust és az óceánparti lezser életet. Didion úgy szól Kaliforniáról, ahogy H. S. Thompson a Hell’s Angels-ról: szociografikusan és késheggyel írva. Ami nem csoda, hisz mindketten beszélhettek volna a bőrdíványon fekve Hemingway köpenyéről.

Magyarul először a Salvador c. riportkötete jelent meg, 1982-ben. El Salvador kicsiny közép-amerikai állam, egy időben sokan sokat röhögtek Hondurasszal vívott futballháborúján – egy salvadori szurkolónő az általa igazságtalannak tartott, csapata ellen megítélt büntető miatt öngyilkosságot követett el a lelátón, a helyzet erőszakos cselekmények eszkalációhoz vezetett –; szélsőjobber, a CIA által támogatott és egy Roberto D’Aubuisson nevű katonatiszt által vezetett halálbrigádok rótták az utcákat, ölték az embereket. A másik oldalon szélbaloldali, Che Guevarán nevelkedett guerillerók, diákok, egyetemisták tették, amit tenniük kellett, a két tábor között Romero r. kat. érsek – a Felszabadítás Teológiájának egyik fontos képviselője a praxisban – próbált kiegyezni, míg meg nem ölték. Didion jelentős empátiával és magas szintű precizitással jelenítette meg riporterként a harmadik világi nyomoréletet, a kegyetlenség bőségét erős antropológiai szkepszissel figyelte. Talán Salvador vagy egy bogotai út folyománya volt az Imádságoskönyv (A Book of Common Prayer; magyarul: Európa, Modern Könyvtár, 1981), és

ha létezik olyan, hogy női próza – és nem csak a jó meg a rossz irodalom van –, akkor ez a könyv szerintem a női próza magasiskolája.

Nagyon jó irodalom. Megtudjuk például, hogy a latino trockisták rendszerint pisco sourt isznak, és azt is, hogy milyen megnyúzni egy iguánát pörköltnek. A fontos dolgokat. Érzékeny, finom, drámai és enigmatikus. „Kíméletlenül ultramodern kaliforniai regény”, ahogy Géher István fogalmaz a magyar kiadás utószavában, amely egy, az egész angolszász világban 1552 óta közismert könyvtárgy címét választotta. „Kalifornia olyan modern, hogy civilizációja – technikai szervezettsége, életformája, gondolkodásmódja, erkölcsi rendszere, élményvilága – rég túl van már a ráció: a leírhatóság és elviselhetőség határán (…) az elszabadult démoni erőket »már csak az imádság tartja össze«. A különlegesen túlművelt és közönségesen műveletlen kaliforniai elmében a tudomány és a ráolvasás rokon értelmű fogalmak.” Két amerikai nő kapcsolata egy hatalmi túlkapásokkal és radikális forradalmi erőszakkal terhelt képzeletbeli közép-amerikai országban, az egyik nő nagybani, a másik meg szerény entellektüel: sors, nőiség, az egzotikus közelsége köti őket. Másik magyarul megjelent „regénye” A mágikus gondolatok éve (The Year of Magical Thinking; Európa, 2017) halálmemoár, férje hirtelen halálát és annak feldolgozását tárgyazza. Gyászmunka-könyv. Bensőséges, intim, és kitárulkozó. Szemérmesen beavató. Finom remegések, sámánisztikus reménykedés, akárha egy mezcalero medicine man töprengene, indián tradíció angolszász racionalizmuson szűrve, mély megmerítkezés az orvostudományban és a szokásos hipokritizmusban. Nem véletlenül kapta megjelenése évében a National Book Award-ot.

J. D. szakmailag a Vogue-nál kezdett, dolgozott a Life magazinnak, a Saturday Evening Post-ban jelentkező heti jegyzeteiből élt meg. (Jól.) Didion „rendetlen, tanácstalan, félénk, félszeg, beszédképtelen, de mindig jó helyen csetlik-botlik, és mindig jól ír” írta róla a New Yorker, ugyanakkor rámenős és merész, intelligens debattőr és vitathatatlanul művelt, kötelezően mindent tud, életről is, meg az újságírói- és regénytechnikáról is. Írt az Alcatraz szigetbörtönéről, mikor indiánlázadás helyszíne volt, interjúzott egy kis amerikai marxista-leninista csoport vezetőjével, különös emberek, elvarázsolt figurák volt a tárgya, de a célcsoportja is. Mozaikszerű, furcsa tényirodalmi munkássága a korábban emlegetett zsurnalisztai-írói csoport élvonalába emelte, azok közé, akik megváltoztatták a zsurnalisztikai történetmesélés módszereit és még elemezték is a leírt helyzetet. Megdolgozott mondatainál nem volt magazinszerző, aki jobban csinálta volna, de a stílus csak az alap. Kézműves és művész, egyik első könyve, a Csoszogni Betlehem felé (Slouching Towards Bethlehem) a hatvanas évektől való búcsúzás könyve, Haight-Ashbury virággyermekei és az ellenkultúra könyve,

a túlhabzásokról is szól: egyik írásában beszél egy óvodásról, akit belecsóztattak (LSD) a szülei.

Nem részes, de megfigyelő, ráadásul menő megfigyelő. Történeteinek a megfigyelés és a megfigyelő a központi alakja, és szükségesnek tartotta, hogy megbarátkozzon a rend-nélküliséggel.

Hollywoodi háza előtt fotózták a White Album borítójára, a családi banánszín Corvette Stingray sportkocsijának támaszkodik, könnyű flipflopban és a fekete-fehér képről franciabársonynak tűnő maxiruhában. A White Album-ról a The New York Times 1979 június 17-i számában írta Robert Towerst, hogy sok oka van a hatékonyságának, a fő ok ezek közül a személyes neurózis kijátszása. 1966-71 közötti élete hollywoodi polgárként, „meglehetősen adekvát jelenlétét” mutatja fel sikeres íróként, friss feleségként, anyaként, akit a The Los Angeles Times az „év nőjének” választott 1968-ban. Didion járt a Doors lemezfelvételén, sérelmezte Jim Morrison késését, de hát „a rock’n’roll egy állat / és erősebb nálad”. Ray Manzerekkel beszélgetett főleg, az admirálisfi Morrisont majd csak a párizsi Pére Lachaise temetőben látja, ott is holtában. Ellátogat az Alameda megyei börtönbe az ismert Fekete Párduc, Huey Newton sajtótájékoztatására, Marlon Brando San Quentin-börtönbeli fellépéséről ír, a motoros filmek érdekelték – a Wild Angels-től az Easy Rider-ig (mindkettő főszerepében: Peter Fonda; de felsorol még vagy harmincat) –, Nancy Reagan belsőépítészeti ízlését veszi vizsgálódásának kandi górcsöve alá a kaliforniai kormányzói hivatal berendezésében, mikor Ronald Reagan – még elnöksége előtt – az állam kormányzója lett. Majd ugyanez az őt követő kormányzó, az egykori yippie Jerry Brown esetében.

Az esszéista és riporter, regény-, és forgatókönyvíró Didion a The New York Review of Books egy 1984-es számában írt kritikát V.S. Naipul és Graham Greene éppen aktuális könyveiről, melyben meghatározza, hogy az író hogyan találja meg történetét: „nem csoda, hogy az írók utazgatnak: az ismeretlen hely megismerése klasszikus feladattá teszi a súlypont megtalálását”. Didion ott volt, de nem úgy volt a dolgok részese, mint mondjuk Hunter Thompson, akinek enigmatikus maximái (the center doesn’t hold hiszen: when going gets weird, the weird turns pro) nem csak leírtak, de alakítottak is. Van Robert Altmannak, az ensemble-filmek istenkirályának egy Chandler-átirata, a Hosszú búcsú (Elkéstél Terry), még 1973-ból. Hetvenes évek eleji Chandler, Philip Marlowe-t Elliott Gould játssza, remekül, aki egy Los Angeles-i toronyszerűségben lakik, magaslati hídféle ösvény visz a szomszédokhoz, akik egy girlie gang, beszómázott nimfák, alulöltözött szmóker hippilányok, akiket a bódulat éltet. Ha akarjuk, ez egy megúszós életforma, a realitáson kívülre helyezett súlyponttal. Ha Joan Didionra gondolunk és így eszünkbe jut Altman szirénkoszorúja, akkor nagyobbat talán nem is tévedhetnénk. Didion nagyon is pontos, precizírozó krónikása annak az őrült forgószélnek, ami a boomerek fiatalsága volt Kaliforniában és másutt.

A társadalmilag elmállott súlypont, a helyét átvevő őrület korszaka már ez, és tudjuk: Kaliforniában minden előbb volt, van, lesz.

Az írás Didion elmondása szerint ellenséges tevékenység, ahogy egy interjúban mondja 1977-ben a Paris Review-nak; ha nem ebben szakmázik valaki, akkor mint olvasót miért is érdekelnék másvalaki álmai. De ő álmokban utazik és megharcol az olvasóért. Protestáns etika, fausti lélek, nagypolgári miliő, jet set és high society; de attól még, hogy ő az éhezőművész ellenpontja, a társadalmi érzékenység nem hiánycikk nála, miként a kíváncsiság sem. Didion nagyon kíváncsi, nagyon női. A Brontë-nővérek hatottak rá és Virginia Wolf. Mikor indult, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, volt olyan társadalmi hagyomány, amiben a hím írók lubickolhattak. „Rosszmájú kemény piások, feleségek és háborúk között, nagy halak képletesen és valóságosan, Afrika, Párizs, második felvonás nélkül” – mondja.

Joan Didionnal a New Journalism utolsó nagyja és egy remekíró távozott.