Philippe Sands pár éve magyarul megjelent dokumentumregénye, a Kelet-nyugati utca az egykori galíciai Lembergből (ma az ukrajnai Lviv) induló emberi sorsok utáni nyomozás történetét beszéli el. Ennek a nyomozásnak egymást követő lépései egyre beljebb visznek a huszadik századi (kelet-)európai sorsok mély szövevényébe. Lemberg, amely egykor az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legkeletibb virágzó városa, kulturális és gazdasági központ volt, később Lengyelország, majd a Szovjetunió része lett. A második világháború alatt a térség az ún. Lengyel Főkormányzóság részeként a náci rémtettek egyik fő helyszíne lett, tömeggyilkosságok sorát követték el, és a haláltáborok egy része is itt épült fel. A lvivi zsidóság nagy része ekkor pusztult el. A brit szerző egykor itt élt ősei emlékeit jött ide kutatni, de megtapasztalta, hogy sorsuk ezer szálon kapcsolódik mások sorsához, például a város két másik híres szülöttjééhez. Hersch Lauterpacht és Raphael Lemkin nemzetközi jogászokról van szó: az első az emberiesség elleni bűntett, míg a másik a népirtás, a genocídium fogalmát vezette be a jogba, melyek a nürnbergi perben kulcsszerepet játszottak.

Kutatásai közben Sands megismerkedett a megszállt lengyel területek náci főkormányzójának, Hans Franknak a fiával, Niklasszal is, aki bevezette családja tragikus történetébe – Hans Frankot ugyanis a nürnbergi perben halálra ítélték. Niklas Frank mélyen elítéli apját és tetteit, de elmondta Sandsnak, hogy ezzel nem minden náci leszármazott van így. Ekkor ismertette meg a szerzőt Lviv egykori náci kormányzója, Otto Wächter fiával, Horsttal. Ennek nyomán született ez a második könyv (és egy dokumentumfilm is, a My Nazi Legacy), amely egyrészt a Horsttal való kapcsolatukat mutatja be, másrészt – a Wächter család hatalmas iratállományát feldolgozva – a család történetét.

De valójában ennél többről van szó: sokéves tényfeltáró nyomozásról a huszadik század legsötétebb időszakáról, amelynek során Sands hatalmas munkát végzett: nemcsak a számtalan leszármazottal, baráttal, túlélővel stb. beszélt, hanem történészekkel és más szakértőkkel is konzultált, meglátogatta a Vatikánt, a CIA archívumát stb. Ahogy első könyve, ez a második is a menekülés narratív szálára fűzi fel a tényeket és történeteket. Otto Wächternek ugyanis lembergi tettei miatt menekülnie kellett a számonkérés elől: előbb Ausztriában bujkált, majd 

Rómában a Vatikán bújtatta (a CIA segítségével, amely a volt nácikat ekkor már ügynöknek akarta beszervezni).

Ez a (dokumentumokkal gondosan alátámasztott) elképesztő történet szerkezetében mégis párhuzamos az első könyvével: a menekülés itt is az üldöztetés, s egyben egy jóvátehetetlen múlt előli szökés. Csakhogy itt az elkövetők sorsáról van szó: a bűneikről, amelyekről ők is éppúgy hallgatnak, mint az áldozatok. A múlt ettől nem ér véget, jelenléte csak még erősebb, titok övezi.

A menekülés képtelen mozgása a múltból egy olyan térbe tart, ahol ez a múlt már érvényét vesztené: ténylegesen Dél-Amerika lett volna, ahová azonban Wächter sosem jutott el, mert 1949-ben meghalt. Otto fia, Horst a számos bizonyíték ellenére – bár a rendszert ismerve ezek nélkül is tudjuk: aki fontos pozícióban volt, az működtette ezt az iszonyatos gépezetet – sem akarja elismerni szülei bűnösségét. Apjáról egy olyan kép él benne, amelyet szeretett édesanyja, Charlotte ültetett el benne. Eszerint apja valójában Lviv jó kormányzója volt, egy becsületes ember, s a népirtásért a felelősség nem őt, hanem az SS vezetését terheli. Az összes pozitív jelben ennek bizonyítékát véli felfedezni, és minden, az apjára nézve terhelő dolgot más színben szeretne látni. Azonban nem neonáci, elítéli a nácik tetteit, és ami a legfontosabb pozitív vonása: 

nem hallgat, hanem kész beszélni a szülei tetteiről,

s a nyilvánosság elé bocsátja a róluk szóló dokumentumokat (például szülei hatalmas levelezését a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumnak adományozta).

Horst különös ember, a könyv egyik legmegragadóbb alakja, akiben van valami megindító, mélyen emberi. József Attila sorai juthatnak eszünkbe róla: „hamis tanúvá lettél / saját igaz pörödnél” (Tudod, hogy nincs bocsánat). Mert az ő „pöre” is jogos, hiszen saját szülei emlékéért harcol, elsősorban az anyjáért, akit szeretett. Mégis „hamis tanúvá” lesz, amennyiben nem képes tisztán látni a múltat, mindazt, amivel a szülei nem akartak szembenézni. Ezért a szembenézésért hatalmas árat kellene fizetnie: annak elismerését, hogy szülei gonosztetteket követtek el, vagy azok elkövetéséhez tevőlegesen hozzájárultak. Ezt az árat ő nem képes megfizetni, az már a következő generációra hárul.

Philippe Sands új műve még inkább zavarba ejti az olvasót, mint az első. Tele van a könyv olyan teljesen abszurd szituációkkal, amelyek 

botrányosan szembesítenek azzal, „milyenféle állat” is az ember.

A könyv fő szála a náci család karrierjének meredek felívelését mutatja be. Ők is osztrákok, akárcsak Hitler, Otto katonacsaládból, Charlotte nagypolgári gyáros családból származik. Fiatalon lesznek nácik, fontos szerepet vállalnak az Anschluss előkészítésében, s ettől fogva igazi náci „sikersztori” az övék: „legmerészebb álmaik” váltak valóra, mondja Lotte. Szép emberek, sportosak, magasan képzettek és műveltek, Lotte még világlátott is, igazi nagypolgári életet élnek. A nagypolgári és a náci élet találkozásának abszurditása akkor csúcsosodik ki, amikor a „Grosse Aktion”, vagyis a megszállt lengyel területeken zajló nagy zsidótlanító akció idején Lotte koncertekre és operába jár, majd miután minden a megfelelő mederben halad, Otto egy kenutúrán piheni ki hivatalának nehézségeit. A könyvből megismerhetjük a magas rangú nácik mindennapjait. És fokozatosan rájövünk arra is, hogy Otto és Lotte nem pusztán a legmagasabb náci körökkel való kapcsolataik miatt lettek maguk is nácik, hanem azért is, mert számukra Hitler nem pusztán parancsoló apafigura, de vágyuk és lelkesedésük tárgya, a nagyság utolérhetetlen mércéje is volt és maradt – a vereség után is. Otto Rómában, a Vatikán által bújtatva, titkosszolgálatok kereszttüzében egy

Quo vadis Germania című iratot fogalmazott Németország jövőjéről, amelyben nyoma sincs megbánásnak.

Ugyanakkor a könyvet olvasva azt is be kell látnunk, hogy ennek ellenére, ezzel együtt Wächterék nem szörnyetegek voltak, hanem emberek, emberi vágyakkal és ambíciókkal. Életútjuk egyes szakaszain még választhattak volna mást – például az Anschluss után, amikor Ottóban felmerült, hogy nem politikai, hanem ügyvédi pályán folytathatná a pályáját. Fokról fokra váltak azzá, akik lettek, miközben megőrizték a másik énjüket is, a vágyakozó férfit/nőt, a gondoskodó családapát/anyát, a nagyvilági embert stb. A nácizmus legendás, csodás fényben tűnt fel előttük: az önmegvalósítás páratlan útjaként, ahol újabb és újabb határokat léphettek át. Hogy ez a határátlépés mivel járt, arról minden egyes esetben hazudtak önmaguknak és másoknak – utólag is. Lotte például a kormányzó felségeként elment a krakkói képtárba, és műkincseket vitetett el az otthonukba. Egy részüket hazaszállíttatta Ausztriába, és soha nem szolgáltatta vissza – ezt csak fia, Horst tette meg az anyja halála után. Lotte tudott a krakkói gettóban uralkodó borzalmas állapotokról is, egy egykori beszélgetésben mégis azt emelte ki, 

milyen szép, „keleti típusú” falat épített a férje a gettó köré.

Mindketten tudták, mi történt a lengyel értelmiséggel, majd a zsidósággal, mégis úgy tettek, mintha Otto „emberséges”, jó kormányzó lett volna, mintha lehetett volna így kormányozni. Mindez élesen veti fel a nagyon aktuális kérdést: miért van az, hogy bizonyos társadalmi környezetben az ember, ez az „elvakult állat”, már maga sem tudja megkülönböztetni a vágyálmot vagy a kivetített képet a realitástól. A kép önálló életre kel, tömegek hisznek benne, egészen addig, amíg kerülőúton, váratlanul és brutálisan vissza nem tér a valóság.

A könyvet áthatja az igazság makacs kutatásának belső kényszere, legyen ez az igazság bármilyen visszataszító, abszurd és hihetetlen. A narrátor visszafogott, nem ítélkezik, és csak finoman kommentál. Ez egyrészt a tények iráni elkötelezettséget jelenti, másrészt jelzi a másik emberre irányuló figyelmet. Mert ilyen súlyos események kapcsán nemcsak a tények számítanak, hanem az is, hogy az ember miként reagál ezekre. Az emberi lélek menekülne a rettenettől, amelyről Vaszilij Grosszman az írta, a közelében mintha a szív is megszűnne dobogni. Ez a pátosz viszont nem Sands sajátja, ő inkább egyfajta nyomfejtő. Az igazság keresése a könyvben egyfajta „visszamenekülés”, 

vissza-visszatérés a betemetett, de még hamu alatt is parázsló múlthoz.

Pontosabban valamiféle oda–vissza járásról van szó a menekülés nyomvonalán, a lélek nyugtalan mozgásának követéséről. A figyelem végső soron erre a lélekre irányul, a leszármazottak lelkére, akik vagyunk. Ebből pedig olyan erős próza születik, amely még az utolsó bekezdésekben is képes emlékezetes mondatokat produkálni.

Philippe Sands: Patkányút. Egy szökevény náci szenvedélyes élete és titokzatos halála. Fordította Orosz Ildikó. Budapest, Park, 2022. 544 oldal, 5999 forint