A még sötétebb ághely
Fotó: Flickr / Levina de Ruijter
A még sötétebb ághely

A Zúgó legújabb epizódjában Győrffy Ákos Michael Donhauser tájköltészetéről ír, a Kérvény a réthez című könyvtárgy kapcsán, amely a maga borítójával immár vintage ritkaság; még az ezredforduló előtt jelent meg Szijj Ferenc fordításában.

„A hóhatár közelében valamiféle eufória kerít hatalmába. A magasság, a könnyebb levegő, a tisztább fény. Mintha levetettem volna a tudat nyomasztó terhét.” – írja Michael Donhauser Jenins című hosszú prózaversében. Donhauser az egyik legismertebb (vagy legjelentősebb) osztrák költő, bármit is jelentsen ez. Ismert, jelentős, van-e ennek bármiféle értelme manapság, főleg egy költő esetében. De ennek semmi köze választott témánkhoz, mert hát kit érdekel, hogy olvassák, ismerik-e a Donhausert az osztrákok vagy a magyarok. Nyilván alig, de ez a dolog természetéből adódik. Donhausernek egy (másfél) kötete jelent meg magyarul. Kérvény a réthez címmel a JAK adott ki tőle egy válogatást Szijj Ferenc fordításában, elmondhatatlanul ronda borítóval, amelyen valamiért egy kulcscsomó díszlik, de az is alig kivehető. A fél kötet pedig úgy jön ki, hogy 2009-ben egy kétnyelvű válogatás is megjelent a Kortina kiadásában, amely Borbély Szilárd és Donhauser verseit tartalmazza. De maradjunk a világ egyik legrondább könyvborítója díjért jó eséllyel induló Kérvény a réthez című kötetnél. Ha ránézünk, soha eszünkbe nem jutna, hogy amit ez a borító takar, az micsoda kincs. Legalábbis a számomra mindenképp emlékezetes, megrendítő olvasmány volt annak idején. A fentebb idézet három mondat például, ami aztán a maga módján vissza is köszönt az első kötetemben. Egyszerűen azért, mert Donhauser a saját élményeimet beszélte el, a számból vette ki a szót. Ez a „növényi költészet” valami olyasmit érintett meg bennem, amire addig csak kerestem a szavakat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azóta is keresem, Donhauser mégis közelebb lökött a titokhoz. A természetről való beszéd, a tájköltészet ingoványos vidékein a legtöbben kudarcot vallanak, belezuhannak az előre odakészített csapdákba. Néhány éve egy irodalmi pályázat zsűrielnökeként rendszeresen van (és volt) szerencsém tucatszámra olvasni olyan verseket, amelyek a természetről akarnának elmondani valamit. A legtöbb vers már az első soroknál kapitulál és belezuhan az imént emlegetett csapdák valamelyikébe. Leginkább azért, mert a szerző régi, unásig ismert paneleket használ, cikornyás képek mögé bújik, hogy maga elől is elrejtse kudarcát. Hogy épp a legfontosabb kérdéssel ne kelljen foglalkoznia, nevezetesen azzal, hogy saját nyelvet találjon a természet otthonos idegenségéhez. Nádas Péter említi egy interjújában, hogy a „műkedvelő költészet” egyik legfontosabb attribútuma az, hogy öntévesztések sorozatában él. A természetköltészet pedig az öntévesztések hagyományosan erős terepe. A természetről valójában nem lehet beszélni, de írni sem nagyon. Ami nyilván csak félig igaz. Aki mégis – mint Donhauser – eljut a természetről való beszéd közelébe, csak úgy tudja megtenni, ha kínkeservesen felépít hozzá egy saját nyelvi világot. Egyszerűen nem spórolható meg az a felismerés, amelyet talán Rilke írt meg a legszebben Worpswede című esszéjében.  „Mert hát, valljuk csak be: a táj idegen számunkra, s az ember a virágzó fák, tovasurranó patakok közt rettenetesen egyedül van. Egyedül lenni egy halott emberrel távolról sem akkora kiszolgáltatottság, mint egyedül lenni a fákkal. Bármily titokzatos is legyen a halál, sokkal titokzatosabb az olyan élet, amely nem a mi életünk, amelyben nem vehetünk részt, s amely minket észre sem véve a maga ünnepeit ünnepli, míg mi némiképp zavarodottan szemléljük, véletlenül érkezett vendégekként, akik más nyelvet beszélnek.” Más nyelvet beszélünk, ez az igazság, s ezen a más nyelven vajmi keveset nyököghetünk el csupán arról, mi is az a természet. Donhauser verseiben is érezhető ez a nyökögés, de nála ez a saját nyelvhez vezető heroikus út természetes velejárója. A szaggatottság, a nyers, dísztelen mondatok, a sajátos szórendek mind ennek a küzdelemnek a jelei. Amikor például így ír a Rigófütty, te című versében:

Rigófütty, te, még és most
Hol az este lilásan és fénylik
Így az utcáknak a végén
Tereken és a nyárfák
Nyárfák vesszei közt, ahol
És énekelsz, dallamot inkább
Vagy így fecsegéssel és
Feketén a tisztást átszeled

Ez motyogás inkább, nem „normális” emberi beszéd. Olyasmi, mint amikor az ember félálomban hall valamit, vagy amikor belealszunk az olvasásba és az utolsó elolvasott szavak elkezdenek össze-vissza ugrálni az agyunkban valami sajátos rend szerint. Így ember nem beszél, vagy ha igen, akkor feltehetően részeg vagy mentális problémái vannak. Esetleg gyerek. Gyerekek tudnak olykor hasonlóképp beszélni, főleg a négy-öt év körüliek. Magam is sokszor hallottam ilyen csodálatos monológokat a saját gyerekeimtől. Később ez persze jobbára elmúlik, ahogy távolodnak az ártatlan és tiszta világérzékeléstől. Akiknél valamennyi mégis megmarad ebből, azok a már említett részegek, az úgynevezett őrültek és néhány költő. (A három kategóriának persze megvan a közös halmaza is.)  Donhauser verseit sokszor skandáltam magamban erdei kóborlások közben. A fenti, rigófüttyös verse pedig már véglegesen egy konkrét zughoz kapcsolódik bennem. Kora tavaszi, hóolvadásos délután a Király-kút nevű forrás közelében, és a rigók, ahogy csettegnek a még kopasz gyertyánok között, a levegőben a hirtelen felpuhult föld illata.

A dologhoz persze mélyen hozzátartozik, hogy Donhauser verseit épp Szijj Ferenc ültette át magyarra. Tőle aztán tényleg nem áll távol ez a töredezett, rejtjeles, organikus nyelv. Donhauser nyelve a természetbe kapaszkodik, a természet pedig a maga hajtásaival, rügyeivel, bimbóival és kacsaival átjárja ezt a nyelvet. Kevés költőnél érezni ilyen erősen a nyelv erejét, a nyelvteremtés szinte rituális, archaikus aktusát. A nyelv és a természet egymás közvetlen közelében, egyfajta mágneses erőtérben rezeg, vagy inkább táncol, de ez a tánc olyan lassú, hogy inkább a mozdulatlanság egy nemének tűnik. „Elcsúszik rajta a szó, a teljesség értelmét elfoglalja benne a még sötétebb ághely” – ahogy A bodza (1) című versében írja. Donhauser egyszerre fokozhatatlanul személyes és hűvösen tárgyszerű, egyszerre távolságtartóan leíró és szinte szenvedélyesen vallomásos. Nagy költészet ez, bár a nagyság „szokásos” jeleit és gesztusait egyáltalán nem látni rajta. De nem is lehet, mert ez a költészet a lehető legtávolabbra merészkedik az emberitől, miközben ez a távolodás egyúttal az emberi lét centruma felé is mutat. Semmi látványosság, semmi cicoma, csak a teremtés csendje. „Valami indulatos kézírás, melyet mutatóujj követ suhanva, de mire az elejére ér, a végét úgyis elfelejti.” Szijj Ferenc utószavánál – amely maga is egy Donhauser világához illeszkedő költemény – pontosabban nem is lehetne mindezt elmondani.

Ez a randa kötet immár két évtizede lélegzik a közelemben és minden beleolvasáskor emlékeztet arra, hogy - amint Donhauser írja A fenyőerdő című versében – „egyetlen szó se biztos.”

Az esszé szerzőjéről
Győrffy Ákos (1976)

József Attila-díjas író, költő. Legutóbbi kötete: A hegyi füzet (Magvető, 2016).