Herman Koch harmadik magyarul megjelent regénye csavarosan megírt, bravúros szerkezetű szöveg. Megfontoltan adagolt elbeszélésmódja egyszerre kínálja fel egy író fiktív önéletrajzi regényét, a krimi műfaját és a posztmodernre jellemző elbeszéléstechnikai megoldások tömegét. Lényegében egy midcult darabról van szó, amely szerkezete mellett stilisztikai csiszoltságában is kiemelkedő, és amelyről bőséggel lehet és kell is beszélni.

A Tisztelt M. Úr! elbeszélése többszörösen rétegzett, és több szálon fut, de a kettő nem ugyanarra utal. Elsőként adott egy író, M., aki megírta egy több évvel azelőtti eltűnési és zaklatási ügy feldolgozását, illetve a regény első narrátora, az író alsó szomszédja, akiről hamarosan kiderül, hogy érintett abban a történetben, melyet a szerző Leszámolás című bestsellerében kidolgozott. Az alaptörténet, melyről a regénybeli regény szól, egyszerű, tipikus eset: Laura kavarni kezd a gimnáziumi tanárával, Landzaattal, aztán dobja, és összejön az új fiújával. Ami már kevésbé tipikus, az a fiú pszichopátiás viselkedése és a tanár reakciója: bánatában alkoholista lesz, és zaklatni kezdi a lányt, amikor pedig a fiatalok elvonulnak a lány szüleinek nyaralójába, meglátogatja őket, majd eltűnik. Ez a felállás szolgáltatja az alapot M.-nek, az írónak, és ezt az eseménysort járja körül Koch.

A regény főbb fejezetei a történet kulcsszereplőinek vonatkozó életeseményeit dolgozzák fel. Megismerjük az alsó szomszédot, azaz Hermant, Laurát, akibe Herman és az eltűnt tanár, Landzaat is szerelmes volt a gimnáziumi időkben, a baráti kört, egyben osztálytársakat, ahová a fiatalok tartoztak, és persze M. életéről is hosszú részleteket olvashatunk, elsősorban az írólét kínlódásairól és a szerzői miliő buktatóiról. A fejezetek ráérősen, követhető egyszerűséggel mutatják be a karaktereket és azok hétköznapjait. A jellemzések és háttéranyagok pedig majd a regény végpontjában érnek össze – pontosabban nyerik el jelentőségüket. A történet megírásának posztmodern jellemzői több ponton is az előtérbe nyomulnak, és a regény műfajának lehetséges megnevezése kapcsán és művészi értékének megítélésekor is komoly szerepet játszanak.

Az egyik ilyen jellemző a reflexió. M. urat egy híres-hírhedt újságíró kérdezgeti a múltjáról, de maga Herman is hosszabban beszélget vele a Leszámolás kapcsán, így sok mindent megtudunk írói eszköztáráról és a történet megírásának körülményeiről. Kettős textus jut itt az olvasónak: a Leszámolás zaklatásos-eltűnéses története ugyanis egybeesik a Koch-könyv történetével. Landzaat eltűnése a „valóságban” lezáratlan ügy volt, M. úr emiatt szállt rá a sztorira, és dolgozta meg az „alkotói fantáziával”. Az ügy lezáratlansága pedig bevallása szerint nemhogy nem zavarta, de egyenesen inspirálta is szerzői vállalkozásában, ezzel felkínálva a valóságalapot az írói általánosítás igazságkereső küldetésének. Koch szövege így egyszerre a történet feldolgozása és a feldolgozás hogyanjának a története is – ennek nyugvópontra juttatása pedig a regény fő fogása. Minderről Herman és az író beszélgetéseiből tudjuk meg a legtöbbet: „A valódi, mindenki előtt ismert tények, azt kell mondanom, csupán a történet perspektíváját jelentik, amelynek keretében az lejátszódik” – mondja M. a szerzői szabadságra és képzeletre vonatkozóan (320). Mindez fontos, mert valójában nem tudjuk, mi történt, és mert M. regénye és a „valóságos” események kibontása párhuzamosan történik. M. maga is bevallja, hogy a tipikusnak mondható zaklatásos sztori, amit az újságok is megírtak, éppen a lezáratlansága miatt újdonság. E beszélgetést olvasva kezdheti sejteni Koch olvasója is, miről szól a könyv.

A szerző ugyanis nagy figyelmet szentel Hermannak is, aki lényegében elcsaklizza Landzaat tanár úr elől a csodaszép Laurát, és akinek pszichopátiás jellemzői furcsa mód provokatív, minden empátiát nélkülöző megjegyzéseiben csúcsosodnak ki – érzéketlenül kritizálja például osztálytársuk, Lodewijk pulóverét, amiről a baráti társaságában mindenki pontosan tudja, hogy a fiú halálos beteg anyja készítette. Herman aztán ügyesen és manipulatívan elmaszatolja a kínos jelenetet. Más ponton, arra hivatkozva, hogy 8 mm-es amatőr filmeket rögzít hobbiból, szenvtelenül lefilmezi az iskolában hirtelen halált halt, még a padlón fekvő fizikatanárt. A kérdés itt, hogy az együttérzést csak távolról ismerő Herman jelleme, túl a szerelemféltésen magyarázatot adhat-e Landzaat esetleges meggyilkolására. A tanárról ugyanis az a szóbeszéd járja, hogy az előző munkahelyéről is elküldték, amiért ráhajtott a tanítványaira. Fontos, hogy ez pusztán pletyka, ugyanakkor lehet valóságalapja amiatt, hogy új munkahelyén is hamar összejön Laurával. Mikor a lány szakít vele, megszállott lesz, inni kezd, az iskolában és telefonon is zaklatja a lányt. Felesége közben elhagyja, egzisztenciája romokban hever, és kiterveli, hogy még egyszer utoljára szembesíti a lányt (és a fiút) az érzéseivel. Mindezt éppen akkor teszi, amikor a lány és Herman elvonul a világ elől egy kis vidéki légyottra. Leesik a hó, Landzaat autója gyanúsan lerobban, majd a mikor fiúval autószerelőért indulnak, eltűnik.

Az író és Herman beszélgetéseiben hangsúlyossá válik, hogy M.-nek az az (arisztotelészi) prózapoétikai hitvallás a fontos, miszerint az író az egyedi helyett az általánost kell megírja, így válhat hihetővé: „Egyfelől szívesen tudtam volna meg többet az ügyről. Másfelől rájöttem, hogy ez korlátozna a szabadságomban. A regényírói szabadságomban” – mondja M. (319). De a regény első fejezetének elbeszéléstechnikája is ide kapcsolódik. M. alsó szomszédja (Herman) pusztán az író lakásából kiszűrődő zajokból, zenéből, tányércsilingelésből, ajtócsapkodásból és a beszédhangok gyakoriságából rekonstruálja, milyen is „lehet” M. élete. Egy merő általánosítás, feltételezés és kukkolás az egész. Tipikus írói módszer. Mindezeknek pedig komoly jelentősége lesz a regény utolsó lapjain, egy olyan befejezésben, amire talán egészen az utolsó előtti pillanatig nem utalt semmi. Ekkor Koch – mesteri módon – egy csapásra krimit varázsol a kötetből. M. úr regényével, a Leszámolással azonosat, illetve egy metatextuális szöveget, ami lényegében a Tisztelt M. úr! története.

Mindemellett a regény nem pusztán posztmodern, de midcult vagy middlebrow is. Erre utal a stílusa is: az írás nullfokáig lecsiszolt, egyszerű, sallangmentes, de még nem minimalista elbeszélésmód, ami az igényesen megírt, darálva olvasható lektűr sajátja. Ugyanakkor az a mód, ahogyan a végén leleplezi saját regénye krimiségét, túlmutat a zsáner keretein. Koch írása egyfajta formai karnevál. A történetszálak mellett a szövegszintek is plurálisak, az értelmezői metaszintről le, majd oda-vissza ugrálnak. Ráadásul a tipikus irodalmi elitizmus kontra lektűri egyszerűség reflexióit is megkapjuk M.-től, amikor hosszan fejtegeti, hogy a komolyabb irodalmi mű és a lektűr viszonya olyan, mint a Michelin-csillagos helyé a gyorsétteremhez vagy az igazi szerelemé a bordélyházba járáshoz képest. „Az ember nem mindig vágyik végletekig kifinomult falatokra. [...] Olykor sokkal inkább kíván egy kiadós hambit baconnel és sajttal, puha zsömlében. [...] Egy thriller vagy krimi elolvasása hasonló érzést hozott magával: hatalmas ürességet. [...] A krimi: a sunyi kurvázás, a valódi könyv: minden alkalommal újabb hódítás” (449–450).

Koch regénye tehát a végpontja felé közeledve nyeri el az értelmét. A regény első kétharmadát olvasva a történet középszerűnek tűnik, de Koch a középszerű hétköznapiságra is lecsap: a regény első fejezetében az akkor még pusztán alsó szomszéd Herman középszerű írónak nevezi M.-et. Koch szerencséje, vagy éppen kitervelt szerzői húzása, hogy az elbeszélés akadálymentesen gördül előre a végkifejletig, mert csak ott leplezi le saját könyvét, és árulja el végre, hogy az olvasó a struktúrát vásárolta meg. Ami olyannyira összetett, hogy az itt említettek pusztán a jéghegy csúcsát képezik. Annyi narratív részlet, utalás, analógia van eldugva az elbeszélésben, hogy napestig lehetne sorolni. Koch önreflexivitása tehát egy az elbeszéléssel nagyon tudatosan bánó szerzőről tanúskodik. Könyve ezért jóval több „sunyi kurvázásnál”: talán olyan, mintha a bordélyházból egyenesen Michelin-csillagos étterembe mennénk valami dizájnételért, a lealjasodástól a magasztos irányába mentve így az estét.

Herman Koch: Tisztelt M. úr! Fordította Wekerle Szabolcs. Budapest, Európa, 2020.