Ha egy költő kiáll, és elszavalja néhány versét húsz embernek a könyvesboltban új kötete bemutatóján, esetleg vállat vonunk: nem történik semmi rendkívüli. Beszámolót írnak róla néhány online kulturális lapban, a barátok és az ismerősök lájkolják, az élet megy tovább. Ha egy író kiáll a Vörömarty térre, és beszédével megnyitja az Ünnepi Könyvhetet, érzékeljük, hogy valamivel több történik, hiszen a könyv ünnepe szinte sohasem felhőtlen, és túlmutat önmagán. A Thomas Mann üdvözlése nyugtalansággal töli el az embert, mert érzi, hogy a benne emlegetett „párnás szavakon” nagyon is „átüt a zaj”. A költő beszéde azonban, emlékeztet rá József Attila, lehetőség is, hogy a szív „a gyásztól a vágyig” emelkedjék. A Thomas Mann üdvözlése más mellett arra tanít bennünket, hogy a költő, a művész bizony hogy nem a társadalom perifériáján a maga sovány pecsenyéjét sütögető, mihaszna figura, akinek a szava elhal a mérhetetlen zajban. Ellenkezőleg: a szavak erejével emel föl, és részeltet bennünket másképp be nem következő megértésben. (Nem a könyvesboltban összegyűltek létszáma a mérvadó tehát.)

Amanda Gorman 22 éves fekete költő The Hill We Climb című verse, amelyet az Egyesült Államok 46. elnökének, Joe Bidennek a január 20-ai beiktatásán elszavalt, persze aligha mérhető József Attila említett poémájához, s Walt Whitman hazafias költeményével, a Hallom Amerika dalát című verssel is inkább modalitásában mutat hasonlóságot. Mégis sok a közös bennük. A „beiktatási versnek” nevezett szavalat ugyanis (mely leginkább a slammel rokonítja a produkciót) a költői kiállás egyik legfontosabb momentumának bizonyulhat a 2021-es év elején. Meglepő, de Biden csupán a negyedik elnök, akinek a beiktatásán verset is szavaltak, elődei közül John F. Kennedy, Bill Clinton és Barack Obama ceremóniáján hangzott el valamilyen költemény. Obama beiktatásakor az akkor leköszönő George W. Bush történelminek nevezte a pillanatot a fekete jelölt megválasztásával, ezzel szemben Biden beiktatását hasonlóképp történelminek nevezik, ám azért, mert olyan örökséggel kell felelősen megbirkóznia, amely a végletekig megosztotta az amerikaiakat (nem csak őket). A politikai hasadás nyilvánvalóan nem Trumppal kezdődött, ő sokkal inkább a tünet volt, semmint az ok, amit viszont maga után hagyott, annak ijesztő csúcspontját Biden beiktatása előtt néhány nappal láthattuk a Capitol Hillen.

Emiatt van különös jelentősége Gorman szavalatának. A Capitoliumnál történt zavargásokat, a rongálást és behatolást, az épületbéli műveletlen parádézást a mai napig nem sikerült rendesen néven nevezni, noha a megnevezés gesztusa mindig döntő jelentőségű arra vonatkozóan, miként gondolkodunk valamiről. A CNN leggyakrabban a riot és az insurrection szavakat használta, amelyek a „lázadás”, „zendülés” és a „puccs” szavakkal fordíthatók, azok jelentésmezejét konnotálják. A magyar média egy része az „ostrom” szót is emlegette, én azonban úgy vélem, egyik kifejezés sem illik ahhoz, amit akkor és ott láttunk, majd amit a később előkerülő sokkoló felvételeken hallhattunk és láthattunk. Az eset súlyosságát a legjobban talán az amerikai médiában és a politikai megszólalók által használt domestic terrorism fogalma szemlélteti, amelynek beigazolódása komoly szankciókat helyez kilátásba azok számára, akikről bebizonyosodik, hogy erőszakos cselekményekben vettek részt, vagy arra buzdítottak. Mivel tehát a szavaknak nemcsak költői, de jogi értelemben is erejük van – sőt, általában ezt az erőt szoktuk érzékelni mindennapjaink során, akkor is, amikor egyszerűen úgy határozunk, hogy törvénytisztelő polgárokként viselkedünk –, Rudy Giulianinak (aki maga is jogász) aligha lesz kielégítő arra hivatkoznia, hogy az általa használt trial by combat kifejezés, amit történetesen a Trónok harcából idézett, és ott a kard-ki-kard igazságtételeket jelöli, a szavazógépek ellenőrzésére vonatkozott, vagy éppen Mo Brooks kongresszusi képviselőnek arra, hogy a „kick some ass” beszédet képletesen kellett volna érteni (bár ő nem igazán magyarázkodott).

Ami miatt mindez fontos, az annak az immár nem kimondatlan, hanem az eseményeket követő politikai és médiadiskurzusban konkrétan szóvá tett elvnek, szemléletnek, kollektív tudásnak, megegyezésnek a hite, hogy az Egyesült Államokban a Capitolium épülete egyfajta szentség, az alkotmányozó ősatyák örökségének legfőbb jelképe, amely előtt a beiktatandó elnök fölesküszik az alkotmányra és a Bibliára. Az amerikai mainstream médiában az elmúlt bő két hétben ennek az épületnek a tüntetők általi megrohamozása volt a fő téma (a pandémia mellett), számos politikai elemző és riporter e szentség deszakralizálásának nevezte a történteket, a szent szimbólum meggyalázásának, ami értelemszerűen még inkább fölerősítette azokat a hangokat, amelyek a demokrácia sérülékenységére figyelmeztettek. Egy olyan országban, amelyet nem oly rég a Black Lives Matter (BLM)-mozgalom forgatott fel alapjaiban, azt hallani, hogy a nem éppen BLM-mozgalmár zavargók az épületet védő rendőrre az „öld meg a saját fegyverével” csatakiáltással támadnak, és ahol olyan emberek haltak meg, akik egyébként Trumpra voksoltak, a deszakralizálónak nevezett gesztus, illetve esemény nem puszta szó marad, de valóságos és életbe vágó következményeket von maga után.

Amanda Gorman szavalata Biden elnök beiktatásán innen nézve nem csupán egy vers, amelyet valaki hangosan elmondott, hanem ebbe az összefüggésrendszerbe ágyazódik. A vers ráadásul pontosan azokat az amerikai toposzokat idézi meg (a tengeren átkelés mint a bajok legyőzésének metaforája, ugyanakkor a pionírok emlékezetbe idézése; a bevándorlók teremtette multikulturális közösség; a kisebbségek erőfeszítései a boldogabb élet reményében; a megmászandó domb és az annak tetejére épült város ősi képe; a befejezetlen ország stb.), amelyek az amerikai történelmet és politikaideológiát végigkísérték. Ezért nem is kizárólag a vers önmagát jelentő tiszta eseménye az érdekes benne, nem egy szövegvilág puszta önszínrevitele – noha a szavakkal való játék, a deklamáció nyújtotta lehetőségek a véletlenszerűen előálló jelentésösszefüggések számára a versnyelv belső logikájára is ráirányítják a figyelmet. Sokkal inkább a kontextus, amelybe bekerült, és amelyet a költői kiállás, a szavalat performatív hatása – így a fellépés performansszá avanzsálása – alaposan át is kódolt. Lady Gaga himnusza, de különösképp Gorman költői megjelenése egy reszakralizációs folyamat része volt, a szentség helyreállításának sok amerikai számára felforgató, szinte fiziológiai-haptikus hatásokkal járó eseménye. (Nem véletlenül „érintett meg” oly sokakat az előadás.) A helyreállítás másfelől viszont nem lehetett identikus értékű, nem a valamihez való változatlan visszatérést jelentette, hanem inkább újrakezdést, újraindítást, új viszonyok létesítésének vágyát, ha úgy tetszik, egy új szövetség kinyilvánításának óhaját. Mindez egy ceremónia részeként, de a ceremonialitáson túlmutató gesztus gyanánt.

Érvek szólnak amellett, figyelmeztetnek arra, hogy itt talán nem másról volt szó, mint a szórakoztatóipar rehabilitálásáról, amelyet a Trump-éra a maga módján zárójelezett. Így az olyan műsorok, mint mondjuk a Late Show, újra ki kell, hogy találja magát, hiszen például Stephen Colbert a lockdown heteiben szinte kizárólag Trump-paródiákkal jelentkezett (igaz, baromi jól csinálta). Az elmozdulás a komolyabb sajtómunka és szórakoztatás irányába ugyanakkor már Trump leköszönése előtt is érzékelhetővé vált (a már említett Colbert például kellően komoly interjút készített a memoárját megjelentető Barack Obamával). Az, hogy valóban a szórakoztatóipar új üzembe helyezéséről és legitimálásáról van-e most szó, amelynek ráadásul teljesen mindegy, ki asszisztál hozzá, ha nem Trump az, még nem pontosan megítélhető. Olyan összetett jelenségről van szó, amelynek minden egyes szereplője a Twittertől a Facebookon és a többieken át a dignitását az utolsó pillanatokban alighanem sikeresen mentő Mike Pence alelnökig, akit a hagyományoknak megfelelő módon, mégis, jelen helyzetben annál is sokkal jelentésesebben az új alelnök, Kamala Harris az autóig kísért – tehát minden egyes szereplő új pozíciója a sakktáblán még nem tökéletesen látható. Az azonban bizonyos, hogy sokadrangú countryénekesek helyett, akik Trump beiktatásán léptek föl, ezúttal első vonalas, széles tömegeket megragadni képes popsztárok járultak hozzá a ceremóniához (ha nem is a legfiatalabb vagy legújabb eresztésből).

A Trump-éra, ami az „Égessük le Donald Trumpot”-show-val indult 2016-ban, ahol a leendő elnök a műsor forgatókönyve szerinti „védőbeszédében” saját hatalmas vagyonával érvelt, mint ami megkülönbözteti az őt „égetőktől”, egy olyan eseménysorozatban ért véget, amelyben amerikai emberek haltak meg (a járványkezelés csődjéről, vagy inkább a kezelés hiányáról nem is beszélve), és amelynek a legvégén a „jó üzletember” mítoszából élő exelnök éppenséggel több száz milliós adócsalás és erőszakra buzdítás vádjával várhatja a továbbiakat. Ha tehát mégis showműsorként tekintünk az egész felhajtásra, amely egy távozó elnököt és egy beiktatandó új elnököt kísér, és amit a szórakoztatóipar táplál, akkor még egyszer fel kell tennünk a kérdést Amanda Gorman szereplésére és versére vonatkozóan. Mit láttunk és mit hallottunk, mit érzékeltünk január 20-án a Capitoliumnál költészet gyanánt?

Az én válaszom erre az, hogy a költői kiállás nem mágikus, de mindennapi felhajtóerejét, amelynek lényege nem abban állt, hogy a politika szolgálatába szegődött. Éppen ellenkezőleg, a szavak cselekvő-cselekedtető erejénél fogva átkontextualizálta és átkódolta a politikai történést. Én úgy látom, nem a politika zsákmányolta itt ki a költészetet azáltal, hogy a művészt használta volna föl saját legitimációjára és hitelesítésére (ezért nem is lehetett puszta „propagandaszöveg” vagy szimpla giccsparádé a szavalat), hanem a költő szó szerinti és átvitt értelemben vett kiállása vonta a maga hatókörébe a politikait mint olyat. Ennélfogva túl is mutatott a politikán: igazat adhatunk Gormannek, aki úgy nyilatkozott, nem tud nem politizálni a költészetével, ugyanakkor a vízióját a szavak létesítő potenciálja révén képes érvényesíteni. (Mindennek megvannak persze a maga túlzásai: Hillary Clinton például annyira elragadtatta magát az amerikai álom eszméjében és a szelfizésben, hogy Gorman ambíciójának megfelelően  2036-ban már az elnöki székben látná a fiatal költőt.)

Esterházy mondta A szavak csodálatos életéből című előadásában, hogy a szavak ismerete hazafias kötelesség. A szavak használatának felelőssége pedig úgy nyelvi kérdés, hogy közben a nyelv meg politikai kérdés. Amikor azonban hozzátette, hogy „a nyelv erősebb”, arra utalt, hogy ugyan lehet vele pusztítani, rombolni, de teremteni, építeni, sőt csodát tenni is – ezért csodálatos a szavak élete. Amanda Gorman azzal, hogy – ha csak néhány pillanatra is, de – fölemelte magához a politikát, teljesítményével nem csupán az elfogadás, a közösség és a gyógyulás jól ismert jelszavait hangoztatta, de arra is emlékeztetett, hogy a politizálás a közös ügyek intézésének, az ügyek közösségének a művészete lehetne. Egyelőre be kell érnünk ezzel az emlékeztetővel, ám az biztos, hogy a fiatal költő szavalata feledhetetlen marad.

*

Jelen írás egy Facebook-poszt alatti kommentfolyam alapján született. A poszt gazdája H. Nagy Péter irodalomtörténész, a hozzászólók pedig, akik hozzájárultak ennek a cikknek az artikulálásához, szintén mind irodalmárok: Falcsik Mari, Lapis József, Halmai Tamás, Smid Róbert és Ureczky Eszter.