Laura Dassow Walls nagyszerű Thoreau-életrajzában (Henry David Thoreau: A Life) elmélyíti a szerzőről való tudásunkat. Nemcsak a hatalmas anyag, a napló, a levelezés, a család és a baráti kör, valamint a korszak átfogó ismerete jellemzi, hanem kritikai érzékenység is. Ezenfelül egyfajta bölcsesség, ami egy sajátos nézőpontban nyilvánul meg, és abban, hogy képes a jelenkor – elsősorban ökológiai, társadalmi – problémáihoz kapcsolni Thoreau életművét.

A könyv azzal az emlékezetes jelenettel kezdődik, amikor a húszéves Thoreau szeretett John testvérével – akivel később együtt tette meg a hajóutat, amelyről első könyvét írta A Week on the Concord and Merrimack Rivers címen, és akinek korai halála mély sebet ejtett a lelkén – indiánosat játszik az új-angliai Musquetaquid folyó partján: megpróbálják elképzelni, hogyan táboroztak itt egykor az indiánok, hogy ahol ők állnak, ott állt egykor Tahatawan indián főnök. Amikor egyszer csak felkapnak egy követ a földről, kiderül, hogy az valójában egy kőből készült nyílhegy. A jelenetben sok minden összesűrűsödik, mindenekelőtt a Thoreau szellemiségét meghatározó érintettség: a költői képzelet, amely azonban nagyon is materiális nyomon indul el, s a tudományos érdeklődés, amely költői vízióvá szélesedik.

Nem véletlen az sem, hogy éppen az indiánokról van szó, akiknek a tájon hagyott nyomaik, természethez illeszkedő életmódjuk, nyelvük, szokásaik mélyen érdekelték Thoreau-t. Ez egyben Thoreau egyik első naplóbejegyzése, a sok ezer oldalas naplóé, amelyet egy másik nagy amerikai, Ralph Waldo Emerson filozófus biztatására kezdett el írni, aki egy német mondást idézett neki: „Es ist alles wahr wodurch du besser wirst” („Mindaz igaz, ami által jobbá válsz.”) Ez a mondat, az igazság és az életmód egységének keresése Thoreau egész életét végigkísérte. S így vált íróvá a napló által.

Walls az első oldalakon megnevezi tehát a két embert, akik talán a legnagyobb hatást gyakorolták az ifjú Thoreau fejlődésére. John testvérével számos közös vállalkozásuk volt a hajóúton kívül is – a legfontosabb a közösen alapított iskola. John halála után az iskolát be kellett zárni, a pótolhatatlan veszteség pedig fordulatot jelzett Henry életében: egy intenzív alkotói korszak kezdetét. Emerson nem pusztán gondolkodásával és műveivel hatott rá, és nem is csak azzal, hogy általa rengeteg alkotó emberrel ismerkedett meg, közöttük legjobb barátaival: William Ellery Channing költővel, Amos Bronson Alcott filozófussal, Margaret Fullerrel, a kor egyik legfontosabb feminista írójával vagy Nathaniel Hawthorne-nal. Emerson elsősorban azzal tette lehetővé számára az alkotást, hogy évekig a házában lakhatott, illetve a Walden-tó partján lévő házat is egy Emerson tulajdonában lévő erdőben építette fel.

Walls eloszlatja a remete Thoreau mítoszát. Thoreau Walden-tó partján épített háza csak egy sétányi távolságra volt Concordtól, a szülővárosától, így bármikor visszamehetett, de családtagjai, barátai is meglátogatták. A városka közelében lévő tó partján nemhogy elvonultan élt, de még inkább szem előtt volt: ismeretlenek is gyakran bekopogtattak hozzá. Élete többi szakaszában pedig Thoreau soha nem élt egyedül: szüleivel és testvéreivel, egy ideig pedig Emersonékkal lakott. Személyiségének volt egy kifejezetten társas oldala: remek társalgó és előadó volt, pazar humorral, a barátság pedig a legfontosabb emberi kapcsolatot jelentette számára.

A Thoreau család tagjai – elősorban a hölgyek, Helen és Sophia – a város abolicionista egyesületében küzdöttek a rabszolgák felszabadításáért, a rabszolgaság intézményének eltörléséért. Massachusetts államban nem volt rabszolgaság, de anyagilag az északi államok is nagyban függtek a déli rabszolgatartó államok gazdaságától és azok ingyenes munkaerejétől. A küzdelmek akkor erősödtek fel, amikor 1850-ben meghozták a szökött rabszolgák visszatoloncolását elrendelő törvényt, amely azok rejtegetését is szigorúan büntette. Thoreau családja ebben is, illetve északra, Kanadába szöktetésükben is részt vett. Innen természetes módon adódott Thoreau politikai elkötelezettsége, amelynek Emersonhoz hasonlóan több írásában is hangot adott.

Walls karakteres képet rajzol az életmű értésének talán legfontosabb kérdéséről, arról, hogyan kapcsolódik össze benne a természet felé fordulás és a társadalmi aktivitás, az etikai-politikai elköteleződés. Walls könyve a jelenkor felől, újszerűen tekint Thoreau életére és műveire, és mindenekelőtt ökológiai szempontból láttatja azokat. Walls szerint Thoreau élete során tanúja volt annak, ahogy az antropocén korszak beköszöntött Észak-Amerikában. Az ember az ipari forradalom találmányai révén gyökeresen átalakítja az évezredekig érintetlen tájat: ennek legjobb példája az ezekben az években épített helyi vasút, amelynek töltése a Walden-tó mellett is elhaladt, és melyet Thoreau vasparipaként mitológiai lénnyé alakított a Waldenben.

Thoreau soha nem volt tehát remete, aki elvonult volna a társadalomtól. De hát akkor mit keresett kis házában a Walden-tónál, mi volt a célja? Ottani élete értelmezhető társadalmi reformkísérletként, hiszen a korban számos hasonló próbálkozás történt. Kísérleti reforméletmódként azonban igen kevéssé ad követhető mintákat, nem szólva arról, hogy gyakorlatilag el is bukott: a második évben a Thoreau által termesztett zöldségek elfagytak, s így az önellátás lehetetlenné vált. Ez azonban nem befolyásolta őt (a könyvben a két évet összevonja, és csak egy évet mesél el, így erről nem is esik szó), s ennek oka minden bizonnyal az, hogy a mezőgazdaság jóval kevésbé foglalkoztatta, mint a „vad” természet.

A leginkább kézenfekvő magyarázat, hogy írni ment ki a Walden partjára. Ez igaz, csakhogy sajátos írás ez, ami egy ház építésével kapcsolódik össze. Nem egyszerűen kijárogatott írni az erdőbe, hanem ott lakott. Többi elbeszélő műve általában egy-egy utazást mesél el: az elsőről már esett szó, ezenkívül járt Cape Codon, valamint a kanadai Katahdin-hegyen, s ezeket az utakat is megörökítette. Az írásban tehát nála összefonódik a történés (az utazás) és az ahhoz kapcsolódó tudatfolyam. Ez a Waldenben is így van, de míg a többi esetben az utazás az esemény, itt nehezebb meghatározni, milyen történés áll a középpontban.

Thoreau a függetlenség napján ment ki az erdőbe építkezni, és a könyv egy mottója szerint nem „ódát akart írni a csüggedtséghez”, hanem hajnali kakasként szeretett volna kérkedni „szomszédai” előtt. A kakas a napkelte madara, hírt ad valamiről, egy új nap kezdetéről. Ez a „kakas” arról ad hírt, hogy valaki megtelepszik a természetben, magát nem elválasztva attól. („Udvarom sem volt, csak a kerítetlen Természet, egészen a küszöbig.”) Nem domesztikálni és nem is hasznosítani akarja a természetet – voltaképpen ilyen egyszerű. Lakik benne, anélkül, hogy bármit ki akarna sajátítani.

A Waldenben a főhős a 10. fejezetben hiába próbálja elmagyarázni szomszédjának, John Fieldnek, a más földjén keményen robotoló nincstelen ír munkásnak, hogy az igazi amerikai szabadság nem azt jelenti, hogy többet fogyaszthat, mint Európában, hanem hogy lemond azokról a javakról (például a kávéról és teáról), amelyek megszerzéséhez gyarmatosítás, véres háborúk kellenek. A következő, Felsőbb törvények című fejezet végén egy ugyancsak Field nevű farmer ül a háza előtt egy dolgos nap után, fejében pedig még a napi gondok járnak. Ekkor egy másik szférából érkező zenét hall, mely kiragadja életéből, és arra ösztönzi, változtassa meg azt. De hogyan?

A kérdésre nincs egyértelmű válasz, de Thoreau számára a megújult élet egyfajta kitágult tudatosságot jelent, Walls kifejezésével egy „mély idő, planetáris tér” („deep time, planetary space”) felfogását. Thoreau sétáiban nem a puszta kikapcsolódás, hanem egy intenzív várakozás az, ami megnyitja a tudatot a jelenben a természet emberi világot meghaladó léptékeire, vagy az emberi történésnek a jelent szintén messze meghaladó dimenzióira. Elég ehhez egyetlen jelenség: a homokos domboldal vegetációt mintázó formái, a tó mélysége, az indián nyílhegy, vagy akár egy ló bomló teteme. Ugyanígy a társadalmi valóságra is ráébredhetünk: elég egy szökött rabszolgával vagy azokkal a társadalom peremére került egzisztenciákkal találkozni, akiknek a kunyhói, vagy azok maradványai ott voltak a Walden-tó partján, s amelyeket Thoreau jobban szeretett a gazdagok házainál.

Talán ez köti össze az utazásokról szóló írásokat, a Waldent és a politikai esszéket: mindegyik egy-egy egzisztenciális kísérlet lenyomata, amelyek elvezetik az olvasót a kérdésekhez: Ki vagyok? Hol vagyok? Milyen kapcsolatrendszerben élem az életemet? Ha valaki őszintén akar beszélni a saját életéről, mondja a Walden, akkor úgy számoljon be róla, „mintha messzi országokból küldene tudósítást a családjának”.

Thoreau írásai felszínre hozzák a modern emberben rejlő szorongást és kétségbeesést attól, amit a Waldenben sorsnak nevez, és ami az ember alárendeltségét jelenti valamely ellenállhatatlannak tetsző hatalomnak. A Walden elsősorban a megélhetés nehézségétől való szorongást tárja fel, A polgári engedetlenség iránti kötelességről pedig az állam hatalmától való szorongást. Emerson ellenvetése az volt ez utóbbi írással szemben, hogy az állam iránti engedetlenség az öngyilkosság egy módja. Thoreau szerint viszont az állam nem természeti hatalomként uralkodik rajtunk, s fizikai hatalmat akkor képes gyakorolni, ha mentálisan ural, vagyis ha alárendeljük magunkat neki. S éppen ezért van mód az állammal szembeni hathatós szembenállásra.

Hankiss Elemér így írt a civilizáció építményéről: „Az emberek és emberi közösségek nem tudtak volna megélni ezen a bolygón, ha nem vették volna körül magukat – nem pusztán váraik, városaik és házaik falaival, fegyverekkel és szerszámokkal, törvényekkel és intézményekkel, hanem – szimbólumok védőszféráival is: mítoszokkal és vallásokkal, hiedelmekkel és értékekkel, eszmékkel és teóriákkal, műalkotások ragyogó csillagképeivel.” Thoreau kritikusan veszi szemügyre a „védőszféráinkat”, vagyis mindazt, amivel „körülvettük” magunkat: valóban szükségünk van ezekre? Talán igen, amíg nincsen jobb. De Thoreau mondanivalója ennél radikálisabb: ez a szükséglet általában nem az ember mély szükséglete, ezért nem is képes erősíteni és felemelni őt.

Az általa javasolt irány mindezzel ellentétes: a civilizáció által felépített dolgoknak, képeknek, hiedelmeknek és értékeknek a lebontása. Közvetlen kapcsolat a jelenségekkel, a jelen keskeny sávján haladva a „mély idő, planetáris tér” megélése és értése felé.

Ez nyilvánvalóan nagyon másfajta értékrend, mint ami a mai társadalmat is jellemzi. Ami Thoreau-ban ma is inspiráló, az pontosan az a „naiv” mód, ahogy a dolgok összefüggéseit látja és láttatja: ha kizsákmányoljuk a természetet, ki fogjuk zsákmányolni az embereket és önmagunkat is. Ha luxuscikkeket akarunk fogyasztani, ahhoz idegen országokat kell gyarmatosítani, a gyarmatosítás pedig háborúhoz vezet. Hiába élünk akár demokratikus, „szabad” országban: ha ez az ország kizsákmányoló és háborúzik, akkor már nem szabad. Vagy: „önmagunk hajcsáraiként” anyagi javak szerzésének szenteljük az életünket, majd megerősítjük az államot, hogy védjen meg bennünket. Alávetjük magunkat az erős államnak, amely aztán igazságtalan tetteket követ el. És így tovább.

Thoreau arról beszél, hogy megvan a lehetőségünk rá, hogy ne az irányítsa az életünket, amit Sorsnak képzelünk. Képesek vagyunk elindulni egy másik irányba, amit nem határoznak meg az előzőekben leírt kényszerek. Ehhez a „vad” természet közelsége ad inspirációt. Csakhogy a vad itt nem vadregényest jelent. Thoreau nem pusztán író volt: matematikai és természettudományos képzettséggel rendelkezett, földmérőként dolgozott, gondosan megfigyelte a természetet. A vad ezért nála nagyjából azt jelenti, amit ma ökológiai sokféleségnek nevezünk. Ennek értékét önmagában és az emberre nézve is felismerte – számára az ember mély lelki-szellemi regenerációja, újjászületése innen, a „vad” természettel való kapcsolatból származik.

„Írásom talán elsősorban szegény diákoknak szól” – olvasható a Walden első lapján. Ez bizonyára annyit jelent, hogy örök kezdőknek kell lennünk, akik teljességgel nyitottak az ismeretlenre, és akik folyvást készek rádöbbenni, hogy hol is találják meg önmagukat.