A kilencedik nyomozó (Alex Pavesi: Nyolc nyomozó)
Fotó: 1749
A kilencedik nyomozó (Alex Pavesi: Nyolc nyomozó)

Alex Pavesi első regénye Angliában a Nyolc nyomozó (Eight Detectives), míg Amerikában A nyolcadik nyomozó (The Eighth Detective) címen jelent meg. Van ennek jelentősége? Úgy sejtem, igen.

De a kérdés megválaszolása rögtön a T. S. Eliot Homage to Wilkie Collins című, kilenc új angol krimiről szóló kritikájában már 1927-ben feldobott aggályhoz vezet: „Egy detektívregényt nem lehet úgy elemezni, mint más szépirodalmi műveket: a recenzens nem tárhatja fel a cselekményt, mert ezzel megfosztaná az olvasót az élvezetétől.” Ma úgy mondanánk: az ilyen eljárás bűnös spoilerezés lenne. És ez történne, ha a két cím közti különbséget most részletesen taglalnám. Mert nem olyan agyrém ez, mintha Csehov drámája Péterváron a Három nővér címmel, ugyanabban az évben viszont A harmadik nővér címmel kerülne színpadra Moszkvában, ráadásul azonos szöveggel.

Szó sincs erről – Pavesi regényszövege mindkét címmel tökéletesen működik, ám az amerikai többet árul el a könyv szerkezetéről, tétjéről, mint az első, amely a magyar kiadás élén is áll. Olyannyira, hogy már a recenzióm címével megpróbálok utalni a regény egyik leglényegesebb elemére. Ami nem más, mint az olvasó, azaz a kilencedik nyomozó.

Narratív matekozás

De előbb lássuk a regény szerfölött körmönfont cselekményét és igen alaposan kiagyalt felépítését. Nagyjából az 1960-as évek végén járunk, de ezt csak kikövetkeztethetjük a szövegből.  Egy közelebbről meg nem nevezett mediterrán szigetre látogató érkezik: a fiatal szerkesztőnő, Julia Hart, poggyászában A White-gyilkosságok című, korábban mindössze száz példányban kiadott, hét novellát tartalmazó kötettel. Vendéglátója maga a szerző, a matematikus Grant McAllister, aki 1937-ben megjelentetett egy tudományos értekezést A detektívtörténet permutációi címen, mely aztán függelékként része lett a novelláskötetnek. Julia kiadója ismét publikálná a könyvet, ennek érdekében pedig a szerkesztőnő felolvassa és végigelemzi mind a hét novellát McAllister társaságában. Ez az „egy régi novella, egy új megbeszélés” sorminta adja a regény szerkezetének gerincét, tizennégy fejezetet.  A tizenötödikben jön a fordulat, aztán pedig a két befejező rész: összesen tizenhét fejezetet kiadva. Hogy ez véletlenül prímszám, annak nincs jelentősége.

Annál nagyobb van ugyanakkor annak, amit olvasóként, azaz kilencedik detektívként végig érzékelünk: hogy a novellák végül regénnyé állnak össze – bizonyos értelemben a szerző és a szerkesztőnő regényévé. A végeredmény főhajtás Agatha Christie előtt, ugyanakkor egyfajta esszéregény is: dialógussorozat a krimiről, lehetőségeiről, törvényeiről, esetleges szabályairól. És persze az elengedhetetlen összetevőiről.

A krimi halmazelmélete

McAllister elmélete szerint az összetevők a történetek szereplőiből állnak, amelyek a következő négy halmazt alkotják: gyanúsítottak, áldozatok, nyomozók, tettesek. Azaz Gy, Á, Ny, T betűkkel jelölt halmazok. Úgy véli, ezek nélkül nem lehetséges detektívtörténet. Egy fontos kiegészítés: „A Gy halmaz számossága legalább kettő, míg a T és az Á halmazé minimum egy.” Hogy minimum hány elemet kell tartalmaznia a nyomozó halmazának, az is világos, itt a számosság ismét minimum egy. 

De McAllister szerint van egy utolsó követelmény, mégpedig a legfontosabb: „A tetteseknek a gyanúsítottak halmazából kell kikerülnie. Vagyis a T a Gy részhalmaza kell legyen. Azt szoktuk mondani, hogy a történet akkor számít bűnügyi történetnek, ha az olvasó be tudja sorolni a szereplőit ebbe a négy halmazba és – ami létfontosságú – a tettesek halmazát a három másik halmaz elemeinek meghatározása után lehet beazonosítani. Ez a mondat fűzi egybe a matematika világát az irodalom pontatlan világával.” Az általa írt A White-gyilkosságok olyan könyv, amelyben a matematikai elemzéshez hét novellisztikus illusztrációt kapcsol, és bemutatja, hogyan lehet a megadott összetevőkből különféle módon felépített történeteket alkotni.

Előd a múltból

Az „ember” vagy az olvasó (esetünkben e sorok szerzője...)  hajlamos azt gondolni, hogy Alex Pavesi valami teljesen unikális kötettel állt elő a krimizsáner mintegy százhetven éves történetében. De aztán rádöbbenhet, hogy igaza volt a Prédikátornak: „A mi volt, ugyanaz, a mi ezután is lesz, és a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt.”

Az alapötletet ugyanis már megzenésítette a mára szinte teljesen elfeledett francia író, André Wurmser (1899–1984) az 1946-ban publikált L'assassin est mort le premier című, magyarul 1965-ben A gyilkos az első számú áldozat címen Elek Mária által lefordított regényében (amelyet megint e sorok szerzője egy antikvárium mélyéről bányászott elő, majdnem úgy, mint Pavesi könyvében Julia Hart kiadója McAllister kötetét). Bevallottan parodisztikusnak szánt krimije előszavában Wurmser habozás nélkül előáll a farbával: „Az igazi detektívregény valójában nem egyéb, mint egy egyenlet egy ismeretlennel és három szereplővel: a gyilkossal, az áldozattal és a detektívvel. [...] Az a körülmény, hogy a detektívregényt az eseménysorozat végénél kezdik el megírni, csak megerősíti az algebrával való rokonságát. A tanár olyan egyenleteket szerkeszt, amelyekben a 3-t és a 4-et x-szel és y-nal helyettesíti; a diák vagy a detektív dolga az, hogy az egyenletekből kiindulva derítse ki az eredményt, amelyet a tanár vagy a regényíró eleve ismert, azt ugyanis, hogy x=3, és hogy a házmesterné fojtotta meg a vicomte papagáját.”

A szinte dadaista kavalkádban Wurmser még a „kilencedik nyomozóról” sem feledkezik meg, amikor a 72. oldalon amolyan önjelölt csaposként közbeszól: „Ha csak olvasnám, és nem írnám ezt a detektívregényt, úgy hiszem, Antoine-nak a nyolcadik fejezet során tanúsított magatartása lenne számomra a leginkább figyelemre méltó. Haboznék csak úgy egyszerűen a fejére olvasni Julien meggyilkolásának a vádját, amelyért felelős lehet, éppen mert vétkesnek tűnik fel, és mert a detektívregény legelső szabálya azt követeli, hogy az olvasó először az ártatlanokat gyanúsítsa, vagy legfeljebb a tettestársakat. Mint olvasó nem hagynám...” – és így tovább, majdnem viháncolva.

A beleértett olvasó

A kilencedik nyomozó az implicit olvasó, a Wolfgang Iser-féle implied reader, amely minden krimiben szükségképpen jelen van, és amolyan teremtő erejű része a műfajnak, mintegy a zsánert konstituáló tényezők egyike. A beleértett vagy látens nyomozónak már a klasszikusoknál is nagy szerepe van; ha felidézzük a különféle „tízparancsolatokat” (melyek száma olykor mindössze négy, máskor egyenesen tizenkilenc), amelyeket a krimi jelesei vetettek papírra a műfajjal kapcsolatban, alig akad olyan, amelyben ne szerepelne a kívánalom: az olvasónak, a fair play szabályait betartva, mindig lehetőséget kell adni, hogy maga is képes legyen megoldani a rejtvényt. Így követeli Eliot is a második szabályában: „A bűnöző jellemének és indítékainak normálisnak kell lennie. Az ideális detektívtörténetben úgy kell éreznünk, hogy sportszerű esélyünk nyílik arra, hogy mi magunk oldjuk meg a rejtélyt.”

Ennek az olvasónak a jelentősége rendkívül nagy Pavesi regényében. Julia, a szerkesztő a szöveg végigelemzésekor éppen ezt a szerepet tölti be. És éles szemű lektorként egyre több furcsaságot, szándékos vagy véletlen következetlenséget, ki nem kényszerített hibát észlel McAllister történeteiben. Ekkor az elfogulatlan olvasóból implicit nyomozó lesz, és amikor együtt haladunk vele, a befogadás folyamata megteremti a kilencedik detektívet, vagyis az éppen adott olvasót is, egy elvileg végtelen számosságú halmaz egyik elemeként. Ez persze csak látens módon él McAllister értekezésében, de annál nyíltabban Pavesi regényében.

Hogy aztán Pavesi kissé túlspilázza a könyvet, és nem mond le egyetlen újabb brillírozási esélyről sem, az érthető, ha belegondolunk, milyen örömet érezhetett a könyv valóban virtuóz felépítésekor. Noha kicsit kevesebb talán több lenne. De persze lehet, ez csak a némileg csalódott, a kelleténél talán kevésbé posztmodern olvasó-nyomozó kukacoskodása.   

Alex Pavesi: Nyolc nyomozó. Fordította Orosz Anna. Budapest, Agave, 2021.

A kritika szerzőjéről
Bán Zoltán András (1954)

Irodalmár. Legutóbbi kötete (Kompolthy Zsigmond néven): Pannon pestis (Kalligram, 2019).