„Képregényes újságírás? Az meg micsoda?” – ezt kérdezte már tőlem emberi jogi ügyvéd, dokumentumfilm-rendező, és irodalmár is. A kulturális élet labirintus-jellegéből adóan ez a műfaj eddig többeket elkerült, pedig az újságírói munka alapján készült képregények mindhárom idézett ismerősöm érdeklődési területének metszéspontjában állnak. 

Olyan képregényekről van szó, amelyek valamilyen problémát, konfliktust, háborút mutatnak be, alapjukat interjúk, terepmunka, és kutatás adják, az elkészült történetet pedig megrajzolják.

A képregényes újságírás egyre népszerűbb például Romániában, ahol 2022-ben folyóirat indult a képregényriportok számára, a környezetvédelem, a migráció, a víz, vagy az underground kultúra köré rendezett tematikus számokkal. Természetesen a képregény európai hazájában, Franciaországban is találunk képregényriportokra specializálódott folyóiratot, és világszerte online hírportálokon is gyakran találunk rajzolt riportokat. Az Egyesült Államokban a képregényes újságírás igazi otthonra a könyvesboltokban talált, a könyvként kiadott beszámolók, riportok, dokumentarista anyagok széles választékával találkozhatunk. 

A kifejezésmódot Joe Sacco tette nemzetközileg népszerűvé a 2000-es évek elején: sokan egyenesen a műfaj megteremtőjének tartják.

Egyik könyve végre magyar fordításban is elérhetővé vált Frontvonalban címen: angolul ez egyszerűen Journalism, azaz újságírás. Az ebben a könyvben összegyűjtött rövidebb képregények olyan folyóiratokban jelentek meg eredetileg, mint  a brit Guardian, a New York Times, a Boston Globe, a francia XXI, a Virginia Quarterly Review, vagy a Harper's Magazine. A témák között szerepel a menekültválság Máltán (az eredeti még jóval a 2014-es európai menekültválság előtt készült, a témaválasztásban pedig egyaránt szerepet játszik, hogy Sacco máltai származású és az, hogy érzékenyen talál meg problémagócokat), a foglyok kínzása és ítélet nélküli fogva tartása Abu Ghraibban, de eljutunk a hágai büntetőbíróságra és Csecsenföldre is. Ahogy a kötet angol címe jelzi, Sacco számára az, hogy beszámolói végül nem írott formában, vagy nem videóriportként, hanem képregényként készülnek el, nem fosztja meg őket attól, hogy újságírásként hivatkozzon rájuk. Cikkünkben Joe Sacco nagy hatású karrierjének szemlézése mellett azt is bemutatjuk azt is, milyen előnyei és hátrányai lehetnek annak, ha egy újságírói anyag képregényként kerül az olvasók elé.

A történelmi hitelesség kedvéért mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy nem Joe Sacco volt az első újságíró, aki képregényként tudósított egy eseményről, de mindenképpen ő az első, aki egész karrierje során konzisztensen képregényekben számol be konfliktusokról, és akinek a könyvei sikeresen szólítanak meg egy szélesebb olvasóközönséget. A 19. században találkozott először a képregény a sajtóval: a közéleti és politikai témákat, valamint a hétköznapi emberek tapasztalatát kifigurázó képregények és karikaturisztikus képek Európa-szerte, így Magyarországon is a napilapok, hetilapok és magazinok részét képezték. Az 1850-es években Constantin Guys rajzokban tudósította az olvasókat a krími háborúról, Frank Vizetelly pedig az amerikai polgárháborúról küldött rajzolt tudósításokat. Ebben az időben még lassú és nehézkes volt a fotográfia, így könnyen látható a rajz előnye. De mi indokolja a rajzolt riportokat a mobiltelefonok korában? Sacco karrieríve és könyveinek látásmódja választ adhat erre a kérdésre.

Joe Sacco Máltán született 1960-ban, az Oregoni Egyetemen tanult újságírást az Egyesült Államokban, és hamarosan megtalálta a helyét az 1980-as években kibontakozó amerikai alternatív képregényes színtéren. A különböző művészeti hátterű alkotók olyan témákkal és vizuális világokkal kísérleteztek, amelyek távol álltak a szuperhősös fősodortól. Több folyóirat is közölt képregény formájú tudósításokat fesztiválokról és kulturális eseményekről, 

Joe Sacco beszámolója az 1991-92-es palesztin intifádáról azonban merőben új téma volt:

Sacco egy világpolitikát befolyásoló fegyveres konfliktus bemutatására vállalkozott, egy olyan témában megszólalva, amely most is megosztja a közvéleményt, akkoriban azonban szinte tabunak számított a palesztin hangok megszólaltatása. 1993 és 1995 között kilenc részben jelent meg a Palestine [Palesztina], amely a hétköznapok sáros menekülttáboraiba vitte olvasóit, és amelyet a legendás Fantagraphics kiadó jelentetett meg, először két kötetben, majd pedig egy kötetbe foglalva, Edward Said előszavával.

Sacco rajzstílusa ebben az első képregénykönyvben igen közel áll az amerikai underground vizuális világához: az oldalak szándékosan rendezetlennek tűnnek, a karakterek a karikatúra határán egyensúlyoznak. Már itt is megfigyelhetjük azonban azokat a jegyeket, amelyek miatt Sacco képregényei olyan sok országban népszerűek: kiváló megfigyelő, egyetlen részlet sem kerüli el a figyelmét, és ami még fontosabb, empatikus kérdező és hallgató. Meg akarja érteni az embereket és komplex döntéseiket. Újságírói útjai során a helyi közösség részévé válik, a helyiek bizalmát élvezi. Az utazása okát jelentő problémák és konfliktusok mellett a hétköznapokat is bemutatja, és sokszor reflektál a saját szerepére. Nyugati újságíróként sokkal kényelmesebb helyzetben van, mint a helyiek: több pénze és lehetősége van, és bármikor elmehet. Önmagát kritikával és iróniával ábrázolja, ami nem pusztán abban érhető tetten, ahogy saját karakterét rajzolja, hanem abban is, ahogy önmagát pozicionálja az egyes jelenetekben. Helyzetének tudatában, riportalanyát tisztelve kérdez, figyel, jegyzetel, majd később az íróasztalánál rajzol és szerkeszt. 

Sacco magának az újságírásnak a működéséről, azon belül pedig a háborús tudósításokra épülő, mindig újabb és szörnyűségesebb sztorikra vágyó iparról is kulcskérdéseket tesz fel.

Ennek a kérdezésnek a kiteljesedését a délszláv háborút bemutató munkáiban találjuk meg.

A 2000-ben megjelent Safe Area Goražde: The War in Eastern Bosnia 1992-95 [„Goražde biztonsági övezet: a kelet-boszniai háború 1992-1995 közt”] valamint a 2003-as The Fixer: A Story From Sarajevo [„A Fixer: Szarajevói történet”] eleve könyvként, nem pedig füzetek sorozataként jelentek meg. Már ez is mutatja a kulturális váltást, amely az Egyesült Államokban a képregények terjesztésében és társadalmi elfogadottságában végbement. 1992 és 95 között Sacco többször járt Boszniában a frontvonal mögött, a szerb csetnikek által körülzárt Goražde városában. Interjúkat készített az emberek tapasztalatairól, szakértőket kérdezett a konfliktus eredetéről és lefolyásáról, orvosokat bírt szóra a fájdalomcsillapító nélküli egészségügyi ellátásról. Természetesen itt is összebarátkozik a helyiekkel: a Goražde-könyvben barátja, a tanár Edin kalauzolja a dízelgenerátorok, a télire felhasogatott fa, és az egyre közelebb húzódó frontvonal labirintusában. Sacco megrajzolja a besorozott Edin és a helyiek tapasztalatait az elhúzódó ostromról, és arról is képet kaphatunk, milyen háborús helyzetben megpróbálni tanulni, kulturális intézményt működtetni, vagy farmerről álmodozni.

A Safe Area Goražde-t néha tanítom a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen a hallgatóknak, mert mély beszélgetéseket generál, és mert egy hozzánk földrajzilag közeli háborúról szól. Nem számítottam arra, hogy 2022-ben milyen kísérteties olvasmánnyá változik: Goražde kapcsán többünknek az járt az eszében, amikor Harkiv városát elvágta a külvilágtól az orosz hadsereg. Sacco tudósításai kísértetiesen aktuálisak, mert a konfliktusok, amelyekről húsz éve tudósított, ma is fellángolnak; mert az emberi határhelyzetek, amelyeket árnyaltan bemutat, ma is sokak sorsát képezik; és mert kérdései a média szerepéről és felelősségéről ma is aktuálisak: olyanok, mint Alex Garland 2024-es Polgárháború című filmjére, amely 

nem pusztán egy fegyveres konfliktusba fulladt USA-ról szól, hanem a konfliktusokról való tudósítás kérdéseiről is.

A Fixer című képregényének főszereplője Neven, egy szerb származású, de a bosnyák oldalon harcoló háborús veterán, aki nélkül Sacco nem tudna interjúalanyokat felkutatni, képtelen lenne a helyiekkel kapcsolatba kerülni. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Neven kétes kapcsolatban áll az igazsággal: szeret túlozni, hencegni, elhallgatni dolgokat, és szereti mindennek megkérni az árát. A képregény amellett, hogy részletesen bemutatja a szarajevói hadurak háborús szerepét, nyerészkedését és rivalizálását, egyre több időt szentel annak feltérképezésére, 

vajon ki is az egyre rosszabb mentális és fizikai állapotban lévő fixer, mennyire szavahihető és mik a motivációi.

Bármennyire is kétes alak azonban Neven, Sacco és közte mégis bizalmi kapcsolat alakul ki, amit talán az jellemez a legjobban, hogy amikor körülbelül 15 évvel a képregény megjelenése, és 20 évvel a délszláv háború után a Fixerről beszélgettem Saccóval, első mondata az volt, hogy Nevennel most is tartja a kapcsolatot, és jól van.

Sacco interjúk, fotóreferenciák, és rajzolt vázlatok alapján készíti munkáit. Az interjúalanyok a lehető legrészletesebben elmesélik, milyen tárgyak, körülmények jellemeznek egy-egy emléket, mi hogyan nézett ki és hol helyezkedett el. Újságíróként Sacco arra törekszik, hogy minél hitelesebben jelenítse meg rajzaiban az interjúalanyok tapasztalatát. Ez különösen fontos olyan események esetén, amelyekről nincsenek fotók vagy videofelvételek, mert elzárt helyeken, esetleg titokban történtek. A képregényes újságírás egyik jelentős hozadéka, hogy eltemetett eseményeket vagy emlékeket képes vizualizálni, éppen ezért az elbeszélt történelem és a hétköznapi történelmi tapasztalatok (sokszor traumák) megörökítésének fontos eszköze, amelyek befogadásában fontos szerepet játszik rajzolt jellegük. Az olvasó mindig tudatában van annak, hogy a történetet valaki átszűrte magán, a narratívát valaki koherenssé alakította – ez minden esetben megtörténik, ha riportot olvasunk vagy nézünk, de nem minden riport hívja fel saját megalkotottságára a figyelmet. A készítési folyamat leleplezése, akár az interjúk fázisában, akár a rajzolás folyamatában, a képregényes újságírás hitelesítő eszközei között talán a legfontosabb.

Az elfeledett történelmi tapasztalat megragadásának szándéka különösen igaz Sacco legfrissebb projektjeire: A Paying the Land ["Megadni a földnek, ami megilleti"] a kanadai őslakos népcsoportok jelenének és közelmúltjának feltérképezése a földgázkitermelő megacégek, környezeti katasztrófák, szétvert közösségek, erőszakos kultúraváltás sokszögében. A Footnotes in Gaza ["Lábjegyzetek Gázában"] az interjúkon túl levéltári kutatásokon alapszik, és annak jár utána, hogyan és miért halt meg 111 ember 1956-ban Rafahban. A képregény körülbelül A4-es méretű és 432 oldal: a vállalás mérete inkább idézi a dokumentumfilmeket, mint a huszonnégy órás hírciklus rövidhíreit.

Ahogy sejthető, ezek a több száz oldalas képregények hosszú évekig készülnek – az időigényesség miatt sok munka valóban inkább dokumentumjellegű, és nem az újdonságra vagy a hírértékre helyezi a hangsúlyt. Filmet forgatni valóban rövidebb ideig tartana, de sok riportalany esetleg nem vállalná az arcát egy-egy felvételen (a dilemmát jól demonstrálja a Menekülés című animált (!) dokumentumfilm). Több képregényes újságíró is beszámol arról, hogy 

az egyszerű képregényes eszközök, azaz a ceruza és a jegyzetfüzet segítik az események feltárását, az újságírói nyomozást, valamint a riportalanyokkal történő őszinte és mély beszélgetést.

A személyesen vagy politikailag nehezebb témákról beszélő riportalanyok könnyebben megnyíltak, mert tudták, hogy a képregényekben róluk készült rajzok alapján nem lehet majd beazonosítani őket. Emellett a Sacco köpenyegéből kikerülő fiatal képregényes újságírógeneráció tagjai azt is megemlítik, hogy olyan eseményeken tudtak vázlatokat készíteni, ahova fényképezőgéppel nem engedték volna be őket.

Joe Sacco valóban úttörő a dokumentarista képregény területén, és felsorolni sem lehet azokat a művészeket és újságírókat, akik számára könyvei kiindulási alapot jelentenek. A könyvként megjelent képregények mellett a rövidebb képregényriportok terjedését segíti, hogy mértékadó hírportálok időről időre rendelnek meg képregény formájú tudósítást, hogy a New Yorker tavaly megjelentetett egy túlnyomórészt képregényekből álló számot, hogy az EU is használja a képregényt kommunikációs célokra, vagy hogy az ENSZ éhezésre specializálódott különleges jelentéstevője, Michael Fakhri idei jelentését (Omar Khoury illusztrátorral együttműködve) képregényként készíti el. S mindezeken felül fontosak az új platformok is, melyekben rajzolt riportok mellett rajzolt esszék, képregényes véleménycikkek is megjelennek a világ minden tájáról származó művészek és újságírók tollából: ilyen a holland Drawing the Times vagy a sajnos megszűnt amerikai The Nib ["Tollhegy"] nevű portál.