A degeneráció szörnyűsége (Az állatok természetességéről H. G. Wells Dr. Moreau szigete című regényében )
Fotó: Németh L. Dániel
A degeneráció szörnyűsége (Az állatok természetességéről H. G. Wells Dr. Moreau szigete című regényében )

Hogy mi köze H. G. Wellsnek Darwinhoz, Frankensteinhez és Lombrosóhoz? Több, mint gondolnánk! Smid Róbert Dr Moreau-tanulmányából minden kiderül!

Több okból is bátor döntés volt a Cser Kiadótól, hogy idén H. G. Wells Dr. Moreau szigetének Németh Gyula által illusztrált, új magyar kiadásával jelentkezett. Először is, aki látta a regény valamely filmadaptációját, egészen biztosan igyekszik távol tartani magát a szövegtől, de ez az óvatosság csak addig tarthat, amíg meg nem tudják, hogy Wells műve egy még ma is szórakoztató szatíra, ellentétben annak olcsó ponyva benyomását keltő feldolgozásaival. Másodszor, bár a mindössze harminckét éves Wells dokumentarista stílusa horizontváltással járt századvégi recepciójában, a kortárs olvasónak furcsán hathat a horrorisztikus témához választott elbeszélésmód. Harmadszor, a Wells által megteremtett „tudományos románc” műfaja – amely a gótikus regény természetfelettijét a természetre, a fantáziaszüleményeket pedig a tudományos fejlődésnek köszönhetően létrehozható lényekre cserélte –, nemcsak hatástörténetileg nem bizonyult produktívnak, de maga Wells sem nagyon tért vissza hozzá később.

Ami miatt mégis érdemes újra elővenni Wells e korai klasszikusát, az az, hogy a honi kultúratudományokban is egyre népszerűbb állat-témával kapcsolatban már a korban is egyedi mondanivalóval bírt, és úgy tűnik, hogy az ezredforduló után is képes lényeges belátásokkal szolgálni az úgynevezett antropológiai differenciáról.

Az állat-téma felől nézve először a regény történeti kontextusa által megalapozott allegorikus olvasat adódik, amely szerint a szöveg Wells azon hitét fogalmazza meg, hogy az ember nem eredendően gonosz, de eredendően állatias. Wells egy Darwin-követőnél, Thomas Henry Huxley-nál végezte tanulmányait a Royal College of Science-ben – Moreau szigete, ha utánakeresünk a regényben megadott koordinátáknak, közel esik a Galápagos-szigetekhez, ahol Darwin is végzett kutatásokat: ezeket A fajok eredetében is felhasználta, és több tanulmányt is publikált az ottani élővilágról, illetve a geológiai viszonyokról. Darwiniánus képzése miatt Wells természetképe távol esik az angol romantika idealizált harmóniájától – attól, hogy a természetet egy tiszta, érintetlen térként gondolja el, ahová vissza lehet vonulni és gyönyörködni. Wells nem a moralitás felől közelít a természethez – ezt jelzi az említett dokumentarista stílus is –, hanem a kísérletezés és a megfigyelés terepeként fogja fel azt. Az ő Dr. Moreau-ja nem gonosz és nem is őrült, egy egyszerű boncnok, aki excentrikus, de a századvég társadalmi képzeletében jelenlévő operációkat hajt végre: állati és emberi részekből alkot különböző hibrid lényeket. Moreau nevének hangzása ugyanakkor, mint arra Margaret Atwood a Penguin Classics kiadáshoz írt bevezető tanulmányában felfigyel, egybehangzik a „mór” szóval, így a számkivetettség, a tisztátalanság és természetellenesség már eleve kódolt az alakjában. A „mór” egy másik relevanciája is megjelenik Wellsnek az egyik szerzői megjegyzésében, amikor regényét egyértelműen swifti ihletésűnek nevezi, és szót ejt egy botrányos perről is, amely hozzájárult a szöveg hangulati kidolgozásához. Ez a botrányos per vélhetőleg azé az Oscar Wilde-é lehetett, akit a korabeli karikatúrák előszeretettel ábrázoltak feketeként és állatként is. Az emberi jogok élharcosaként Wells az ír nemzettudat mellett kiálló Swift és Wilde szóba hozásával rokoníthatja Moreau vállalkozását azzal az angol politikai elgondolással, hogy az íreket (a „mórokat”) ők civilizálták. Ezek az allegorikus olvasatok azért is adhatják magukat, mert ahogy az Atlantic-féle kiadás előszavában Jorge Luis Borges fogalmaz, a Dr. Moreau szigete nemcsak románc (ami a korban a fantasztikumot, a képzeletet a regény műfajánál jobban érvényesülni hagyó prózai műveket jelentette), de fabula is. És mivel állatokat (illetve ember-állat hibrideket) szerepeltet, Wells műve a fabulán keresztül kapcsolatba hozható Ezópusz és La Fontaine állatmeséivel, amelyek parabolaértéke abból fakadt, hogy a morális kérdés eleve a történet kiindulópontjaként szolgált, nem pedig abból lett levezetve.[1]

Folytatva a mű kontextuális olvasatát, Dr. Moreau szigetének állatai a századvég romantikától eltérő természetképéről árulkodnak a leginkább. Nem nehéz észrevenni, hogy Wells ebben a regényében nemcsak a Gulliver utazásaira, de Mary Shelley Frankensteinjére is támaszkodik, kettejük tudósfigurái között egyértelműen van bizonyos fokú rokonság. Shelley regénye sem egyszerűen reprodukálta a romantika természetképét, hanem annak neuralgikus pontjára mutatott rá: mint azt a kortárs ökokritika egyik úttörője, Timothy Morton megfogalmazza, a Frankenstein által teremtett szörny nem az egyéni furcsaságot mutatja be (az individuum kultuszával összhangban), hanem egy általánosság jelenik meg általa teljesen idegenként. A kreatúra innen-onnan szerzett tagokból áll, de látszanak rajta a fércelések, nem lehet kivetíteni rá semmit, mert saját személyisége van, és társat akar (nem pedig azt, hogy magára hagyják, mint azt Frankenstein teszi).[2]   De  Moreau különbözik is a romantikus Frankensteintől: kreatúrái nem azért horrorisztikusak, mert magukra lettek hagyva, vagy mert egy ismerős idegenség helyett kiismerhetetlen másság jellemezi őket, mint Frankenstein szörnyét. (Árulkodó egyébként, hogy a szigetre hajótöröttként került elbeszélő, Edward Pendrick sokáig azt hiszi, hogy a lakók elvesztették emberségüket, elállatiasodtak, ebből pedig arra következtethetünk, hogy ő Shelley gótikája, a szörnyszülött figurája felől tekint rájuk.) Moreau teremtményei azért horrorisztikusak, mert általuk az ember és az állat közötti kulturálisan megképzett hierarchiát a boncnok egy biológiai határsértéssel bontja le, hogy aztán még markánsabban érvényesítse az ember felsőbbrendűségét. Az emberi és állati részek keresztezésével ugyanis Moreau megfosztja az állatot attól az autonómiájától, hogy ellenálljon az ember idomításának, teremtményeit így képes azok alávetettségében a saját szájíze szerint civilizálni. Az idomítás itt ugyanis nem mást jelent, mint civilizáltságra nevelést – ennyiben a szöveg a felvilágosodás erőszakosságának demonstrációjaként és a vadember toposzának kifordításaként is olvasható. A lázadás Moreau civilizatórikus törekvései ellen elállatiasodással jár együtt: egyrészt a leopárdember úgy szegi meg Moreau törvényeit, hogy továbbra is állatként viselkedik (például négy lábon jár, vadászik), másrészt a törvények be nem tartása azt eredményezi, hogy az adott karakterre a többiek állatként kezdenek tekinteni. Ez utóbbi alapja nem mindig a vérszomjas megnyilvánulás, lehet az is, hogy egy állat a Moreau-étól eltérő idomitásnak engedelmeskedik, mint azt láthatjuk az Edwardot hűségesen követő bernáthegyi Kutyaember példáján. Ugyanakkor Moreau felette áll saját törvényeinek: ő eszik húst, és átengedheti magát a vadászat animális örömeinek, amikor a törvényszegő Leopárdember nyomába ered. Az általa alkalmazott tiltások tehát az állaténál nem kevésbé, legfeljebb másként szűk világot kínálnak fel a teremtményeknek.

Wells regénye a korban népszerű témának számító boncolás és az ehhez kapcsolódó tabu (az „eltérő szinteken álló” fajok keresztezése) mellett egy másik olyan motívumra is rájátszik, amely a századvég közbeszédének szerves részét alkotta. Ez a degeneráció, amelyet Max Nordau az Angliában néhány hónap leforgása alatt több kiadást is megélt könyvében a század általános kimerülésével, a morális normák elhagyásával és a hagyomány kötöttségéből való kitörésével azonosított.[3] Amellett, hogy Nordau annak a Cesare Lombrosónak volt a tanítványa, aki maga is előszeretettel tanulmányozta a rendellenes emberi testeket,[4] a neve némileg összehangzik Moreau-éval, könyve pedig éppen abban az évben jelent meg angolul, amikor Wells a sajátján dolgozott. A degenerációnak egy másik, archaikus – és szintén a franciáktól származó – jelentése is élt még a korban, ez pedig a vérvonal elvesztését jelentette.[5] Innen nézve Moreau lényei valóban degeneráltak, hiszen a boncnok megszakította állati leszármazásukat. Mivel Moreau zsigeri szinten akarja őket civilizált viselkedésre programozni, ezért az általa áhított progresszió egyben regresszió is – természetellenes módszerekkel kieszközölt visszatérés egy kordában tartott ösztönállapothoz, amelyet Nordau hiányol a századvégből.

A Moreau által átoperált állatok viszont végső soron nem emberekké, hanem szörnyekké válnak. Edward beszámolója szerint a doktor minden tudományos és kulturális erőfeszítése ellenére a lények a ruha alatt nagyon is „állatias jelleget” mutatnak. A magyar fordítás itt nem adja vissza teljesen azt a mark of the beast kifejezést (és alapvetően „állatra” egyszerűsíti végig a regényben gyakran használt beast szót), amely a bibliai Jelenések könyvében tűnik fel (a Szent István Társulat fordításában ez a „vadállat jele”) és a Sátánnal azonosítható – a kereszténység ellenségei viselik. Edward tehát moralizálni kezd, amikor meglátja az erdőben élő lényeket, ráadásul egy teológiai kifejezéshez fordul; habár csak ábrázatukat, mozgásukat figyeli, természetellenességük mégis a teremtés ellen lázadó Sátánt juttatja az eszébe, az „állatnépet” („Beast Folk”) pedig az ő teremtményeinek tartja, akik magukon viselik a szörny jelét. Moreau egy ezzel merőben ellentétes diskurzussal azonosítható: számára a természet demisztifikációja történik meg, valahányszor felboncolja, majd egyesíti a különböző testeket, és az egyes szervek együttműködésre kényszerítése során az állati és ember fiziológia alapjaihoz jut el.[6] Skrupulusmentességét Moreau magával a természetével azonosítja: „A mai napig nem foglalkoztatott a dolog erkölcsi oldala. A természet tanulmányozása végül ugyanolyan könyörtelenné [remorseless] teszi az embert, amilyen könyörtelen maga a természet.” A Doktor Moreau mindent megmagyaráz című fejezetben elhangzó kijelentés előzménye egy eszmefuttatás, amely az állati állapotot az ingereknek, legfőképpen a fájdalomnak való kitettséggel azonosítja. Az emberi lét tehát Moreau szerint a szenzibilitás hiányában különbözne az állatitól; az érzékenységet kell kiiktatni. Az érzékenység itt két értelemben is jelentőséggel bír. Egyrészt biológiai síkon értendő, hiszen miután combon döfi magát, Moreau úgy nyilatkozik, hogy „[b]izonyára látott már ilyet. Annyira sem fáj, mint a tűszúrás. És mit bizonyít? Hogy az izomban nincs szükség fájdalomérzetre… a bőr is kevés hasznát látja, a combon egy-két hely kivételével nem érezni a fájdalmat. A fájdalom nem más, mint beépített orvosi tanácsadónk, amely figyelmeztet és ösztönöz [stimulate us]” [kiemelés tőlem – S. R.]. Itt viszont a fordítás nagyon is illeszkedik a szöveg diskurzusaihoz, ugyanis az elbeszélő későbbi szavai szerint míg az állatnépnek ösztönei vannak, Moreau-nak (és a többi embernek a szigeten) szenvedélye (például a kutatás vagy az alkohol iránt). Másrészt az érzékenység azért is kiirtandó, mert akadályozza a civilizált viselkedésmódot, vagyis Moreau törvényeinek követését – és itt erősödik fel a szatirikus hangnem, amely a fegyelmező társadalmakat állítja pellengérre.

Ha Moreau hibrid kreatúrái betartják is a regulákat, a szaporodásra látványosan nem képesek. Vagyis éppen az a reprodukciós adottság hiányzik belőlük, amelyet a természet sajátjának vélt megújulással azonosítottak a korban. Ilyen szempontból pedig meglehetősen ironikus, hogy az újabb kreatúrák előállítását éppen a félbehagyott – mert a két műtét között kiszabadult – nőstény puma akadályozza meg azzal, hogy megöli Moreau-t. Persze adja magát az allegorikus olvasat, hogy a természet – sőt, a vele azonosított reprodukció és a hangsúlyozottan nőstény puma miatt az anyatermészet – végül meghiúsítja azt, hogy az ember és az állat hierarchiájának megsértésével létrejött egyedek szaporodjanak. A reprodukció hiánya Moreau kreatúráinak természetellenességére mutat rá, nem-teljesen-ember létükről viszont beszédük árulkodik. Ezen nem a kifejezésmód szegényességét kell érteni, hanem azt, ahogyan kiejtik szavakat: a megnyilatkozás prozódiája, az azt kísérő, az emberi beszédtől idegen, állatias hangok furcsán hatnak Edward számára. Moreau maga pedig folytatja azt a filozófiai hagyományt, mely szerint az ember és az állat közötti különbséget elsődlegesen a nyelv meglétében lehet kijelölni – ám a metafizikai gondolkodást fiziologizálja azzal, hogy a gége eltérő felépítésében látja az ember és az állat közötti legfőbb különbséget. A regény ezzel ismét csak felidézi a fabulákat, amelyek a beszéd képességével felruházott állatokat a folytonos határátlépés figuráiként mutatták be natúra és kultúra között.[7] (Ugyanakkor Moreau nem pusztán eszmei-szellemi síkon állítja elő az állatból az embert az operációival, hanem a testét is fegyelmezi a helyes járásra, táplálkozásra vonatkozó reguláival.). Az átmenet állapota is arról tesz tanúságot, hogy a szöveg mennyire magán viseli az állatokról való gondolkodás századvégi diskurzusát; amikor Moreau műtőajtaja mögött Edward sikolyokat hall, bizonytalan abban, hogy azok állati vagy emberi eredetűek-e,[8] és egészen Moreau vallomásáig azt gondolja, hogy a doktor embereket operál szörnyekké. A sikoly, amit Edward hall, pontosan az a negatív dimenzió, amely már nem puszta hangzás, de még nem is jelentés.[9] Az állat halálakor hallatott hang a Moreau által okozott fájdalom miatt ténylegesen az emberi beszéd születésével jár együtt, amikor teljessé válik az átalakulás.

Moreau halálával a törvényei is elhalnak – ellentétben a modernség Freud Totem és tabujából származó civilizációelméletével, ahol az apa halála éppen hogy megalapozza a törvényt –, az állatok azonban nem térnek vissza „természetes” állapotukba. Bár a beszédük egyre szakadozottabb lesz, állati hangjukat már nem nyerik vissza, mivel az állat halálának jelentésteljes sikolya után nem lehet tisztán állati hangokat képezni;[10] diszkrét hangcsonkok maradnak hátra az emberi megnyilatkozásaikból. Mint azt Edward megjegyzi, „[t]ermészetesen sohasem lettek olyan állatokká […], amilyeneket az állatkertben látni.” A Moreau által véghez vitt idomítás és a leszármazásba való biológiai beavatkozás – történjenek bár egy állatkerthez hasonlóan lekerített, saját mikroökológiával rendelkező térben, mint a sziget – irreverzibilis folyamatoknak mutatkoznak. Ezzel párhuzamosan viszont az Edward és a Moreau által hátrahagyott teremtmények közti különbséget mélyíti az is, hogy előbbi azzal próbálja fenntartani a rendet, hogy mítoszt épít a doktor köré, azzal fenyegetve őket: egyszer vissza fog térni, és megbünteti azokat, akik nem tartják be a törvényeit. Edward ugyanis emberként egy olyan képességét használja ki, amelyet az állat nem birtokol: hazudik. A degenerációt mindenesetre nem képes megakadályozni, hiszen véletlenszerű természeti erőként az kezdettől fogva hajtóereje volt Moreau kísérleteinek, amelynek eredményeiként előálltak a hibrid lények.

És Wells regényének szatirikus éle éppen itt mutat túl a kora vallási vagy társadalmi viszonyainak kritikáján. Edward, a széplélek, aki a természettől harmóniát, szépséget és rendet vár,[11] elborzad a magát a természettel azonosító Moreau részvéttelenségén és nemtörődömségén (hogy teljesen esetlegesen illeszti össze az épp keze ügyében lévő állatokat és embereket); öncélúsága – vagyis egy magasabb cél hiánya – és kiszámíthatatlansága pedig kétségbe ejti. Túl közel megy az egyedekhez, és túl közel jut életre hívásuk folyamatához; felgyorsítva és halszemoptikából látja az egész evolúciót, amire nem képes nem etikai pozícióból reagálni. Moreau ugyanakkor maga sem kevésbé hibrid teremtményeinél – és ahogy azt a kortárs  ökológiai elméletek hangsúlyozzák, éppen a homogénnek elgondolt természet a legtermészetellenesebb –, hiszen egyszerre testesíti meg a mindenható entitást és a fajok fejlődésének folyamatosságát valló darwini elvet, amely nem feltételez törésszerű különbséget az ember és annak állati felmenői között.[12] Moreau azt a szenvedést és fájdalmat mutatja meg Edwardnak, amely az evolúció természetes velejárója; a fajok eredetének és fejlődésének „tüzes kínokkal teli kádjában” (a bath of burning pain – a magyar fordításban „kínok tüzes pokla” szerepel) ő a halál vize (Mor-eau). Moreau alakja ezért az őstenger toposzának nemcsak a fajoknak életet adó, de a más fajokat megfullasztó aspektusát is hangsúlyozza.

Jegyzetek:

[1] Az állatok effajta „fabulációjához” lásd Louis Marin, « La raison du plus fort est toujours la meilleure » = Uő, La parole mangée, Méridiens Klincksieck, Paris, 1986, 67.

[2] Timothy Morton, Ecology without Nature, Harvard UP, Cambridge (MA), 2007, 194.

[3] Bernard Bergonzi, The Early H. G. Wells, University of Toronto Press, Toronto, 1961, 4 sk.

[4] Ennek jelentőségéhez magyarul lásd Mátay Mónika,  Agycentizők a századfordulón, Budapesti Negyed, 2005/1–2. Elérhető online: http://epa.oszk.hu/00000/00003/00034/matay.html (2020. 10. 20.) Az ember animalisztikus mozgásához Lombroso kapcsán lásd még: Siegfried Zielinski, Médiumarcheológia, ford. Gorove Eszter, Tiszatáj, 2015/4, 67 sk., illetve vö. jelen dolgozat 6. jegyzetével.

[5] Vö. Laure Cartron, Degeneration and “Alienism” in Early Nineteenth Century France = Heredity Produced, szerk. Straffan Müller-Wille – Hans-Jörg Rheinberger, MIT Press, Cambridge (MA), 2007, 156.

[6] Hogy a századfordulón az állat figurája mennyiben uralta az ember fiziológiai megismerésének diskurzusát, azt a korai mozgókép példáján itt igyekeztem bemutatni: Smid Róbert, A ló meghal, a médium él = Milyen állat?, szerk. Balogh Gergő – Fodor Péter – Pataki Viktor, Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2020, 248–78.

[7] Vö. Marin, 75, 78.

[8] A románchoz kapcsolódó tudományos jelzőt Wells egyik monografikusa úgy magyarázza, hogy azt elsősorban szerkezetileg kell érteni: a narráció „elméleteket alkot és vet el, miközben a bizonyítékokat összerakja, hogy aztán az igazság napvilágra kerüljön” (Michael Draper, H. G. Wells, Macmillan, London, 1987, 43.). Edward találkozásai a pumával ezt a mintát követik, mint ezt a regény azzal is megvilágítja, hogy a VIII. fejezet Üvöltő pumája után a X. fejezet az Üvöltő ember címet kapja.

[9] Vö. Giorgio Agamben, Language and Death, University of Minnesota Press, Minneapolis (MN), 1991, 35.

[10] Vö. Uo., 44.

[11] A széplélek effajta értelmezéséhez vö. Morton, 169 sk.

[12] Roslynn D. Haynes, H. G. Wells: Discoverer of the Future, Macmillan, London, 1980, 34.

A tanulmány szerzőjéről
Smid Róbert (1986)

Irodalom- és kultúratudós, kritikus. Legutóbbi kötete: Az ökokritika dilemmái (Századvég, 2023)

Kapcsolódó
Tíz izgalmas kisregény, amit egy strandolás alatt elolvashatsz
Bajtai András (1983) | 2021.08.13.