1749_SZEPIRODALOM_PROZA_26_11_20.jpg

Fuat Sevimay: Marco

Folytatódik török sorozatunk. Ezúttal Fuat Sevimay prózáját közöljük Schmidt Szonja fordításában.

Égetett a nap, a hegyek zöldben pompáztak. Az ősz szakállú férfi leereszkedett a hegyoldalról, elérte a síkságot. A térdeiben még épp maradt annyi erő, hogy elérjen a mező közepén álló kis kőkunyhóhoz. A házikó kapuját tulipánfaragások díszítették. Ökölbe szorította a kezét, de mielőtt bedörömbölhetett volna az ajtón, összeesett.

Egy fekete hajú, fiatal fiú segítette fel.

– Gyere, kapaszkodj belém! Sokat gyalogolhattál. Most már pihenned kell.

A fiú sántított a bal lábára. Letelepedtek egy platánfa tövében. Az ősz hajú öreg nézte a fiút, a platánt, a rózsaszín eget. A fiú diót adott neki. Ő elvette, forgatta a kezében, vizsgálta a tekervényeit, beleszagolt, végül megette.

– Ez isteni! Soha nem ettem még ilyen finom csemegét!

A fiú a kert közepén álló kúthoz lépett. Kiöntötte egy kupába, amit felhúzott, és megkínálta vele az öreget.

– De hát ez nem is víz! – szólt meglepetten.

– Idd meg, jót fog tenni! – felelte a fiú.

Az öreg megitta, aztán kíváncsian megkérdezte:

– Nemigen beszélsz. Ki fia-borja vagy, te fiú?

A fiú elnézett a horizont felé, lehajtotta a fejét.

– Marconak hívnak. Nincs senkim. A nyelvet is később tanultam csak meg. Onnan, a tenger túlpartjáról származom.

– Hogy kerültél erre a vidékre?

– Apámmal együtt Góg és Magóg földjére indultunk. Szerettem volna más embereket megismerni, és eljutni oda, ahol a Nap születik. Átkeltünk a tengeren, az Arany Félholdnál értünk partot. Éppen a karavánunkat készítettük elő, örültünk, hogy végre szárazföldön vagyunk, biztonságban, amikor hosszú süveges, csillogó kardú, sárga szemű emberek törtek ránk. Apám életét kioltották. Mikor hozzám fordultak, én megkérdeztem tőlük:

– Nincs nektek szent könyvetek?

– Nekünk hegyünk, egünk, fánk van.

Megkegyelmeztek nekem, inkább nekiálltak összeszedni a zsákmányt. A seb miatt azonban, melyet a lábamon ejtettek, nem tudtam folytatni az utazást.

A faajtós, piciny kőházból egy teliholdszép asszony lépett elő. Csendben leült Marco mellé. A fiú folytatta a történetet:

– Lábamon a sebbel eddig tudtam vonszolni magam – mondta, és az ajtóra mutatott, melyen mély barázdákat formált a fa erezete. – Mikor ökölbe szorítottam a kezem, hogy bekopogjak, összeestem. Aztán Holdleány meggyógyította a sebemet, visszahozott az életbe. Én bejártam az ő hegyeit, mezőit. A szemében láttam a napot, ajkáról az élet vizét ittam.

Az öreg, ahogy hallgatta Marcót, felsóhajtott magában. Nekem is volt valami hasonló emlékem, de már nem tudom felidézni, gondolta.

– Hát te honnan jössz, és hová tartasz, apóka? – kérdezte Marco.

Az öreg Kelet felé nézett, már derengett az ég alja. Aztán elfordította a fejét Nyugat felé, a Nap épp lebukni készült. Így szólt:

– Távoli vidékeket járok. Nyugatról keletre, keletről nyugatra. Megtanultam, amit nem tudtam, és megtanítottam, amit nem tudnak mások.

Marco erre felegyenesedett, hegyezni kezdte a fülét. Mélyen belenézett az öreg szemébe.. Szerette volna meglátni benne, mi van azokon a ködös hegyeken túl, amelyeken ő sem tudott átkelni. Nem bírta ki, megkérdezte:

– Kérlek, mondd el akkor, mi van a Gyaur-hegyen túl?

– Az Antepi-síkság. Termékeny a földje, emberei szorgosak, asszonyai szépek. Ahol az egy az tíz, a tíz az száz. Ott alapították az első várost. Aztán egy településre érünk, melynek hét kapuja van. Tűzbe állsz, vízben mosakszol.

– Hogy-hogy? – kérdezett bele a fiú.

– A tűz és a víz is benned van – felelte az öreg, aztán folytatta. – Azon túl hegyek vannak, aranyosan fénylők. Ormairól ezüstszínű folyók csobognak alá. Vizük ivásra csábít, de nem lehet inni belőlük. Fű, fa nem terem ott. Emberei ridegek, asszonyaik hálátlanok. Az aranyhegyek mögött kezdődik Perzsia földje. Egyik városát, Iszfahánt Nıfs-i Cihannak is hívják, azt jelenti, a világ fele. Az ég ragyogóan tiszta, ékes a beszéd. A kimondott szónak értéke van.

– Mit ér a szó? – kérdezte Marco.

– A szó mag. Azzal kezdődött minden.

– Aztán? – kérdezte Marco, várva, hogy tovább meséljen az öreg. Az előrehajolt, elvett egy diót, és megette.

– Ha jól emlékszem, azután sivatag van. Vagy fennsík? Vagy völgy? Igazából nincs jelentősége. Bármerre indulsz, más vidék, más éghajlat.

Marcót tovább furdalta a kíváncsiság, megkérdezte:

– Te merre indultál?

– Mindegyik irányba. Reggel Kelet felé indultam. Ott egy város volt, a városban fal. Az emberek sírtak. Én is sírtam. Aztán Nyugat felé vettem az irányt. Megláttam egy forrást. Lehajoltam, ittam a vizéből. A forrásból táplálkozó folyóban mosakodtam, megtisztultam. A forrás mögötti platánfa alatt elaludtam. Mikor felébredtem, elindultam Északnak. Egy uszály éppen felvonta a horgonyt, felszálltam rá. A szállítmánya saját maga volt. A vitorlarúdra egy ember volt felakasztva, szemünk találkozott. A halálán volt. Mosolygott. Éjjel bejártam a hét tengert. Délen, jó emberek között, leszálltam. Gyalogolni kezdtem két hegy között. Megköveztem magamat. A nappal megvilágosodtam.

– Melyik a jó irány? – kérdezte Marco.

– Úton lenni – válaszolt az öreg. – Egészen addig, amíg meg nem érkezel.

– Milyen emberek élnek messzi földön? – kíváncsiskodott tovább Marco.

– Olyanok, mint te meg én. Semmiben nem különböznek. Vannak rosszak. Engedelmesek. Bálványozzák az erőt. Meghalnak és ölnek olyanokért, akik a vezetőiknek mondják magukat. Vért isznak, húst esznek – mesélt az öreg, aztán hallgatózni kezdett. A távolban kutyák ugattak. – Meghalnak és ölnek a szabadságért.

– Talán rossz dolog a szabadság? – kérdezte Marco.

Az öreg napellenzőként a homlokához tartotta a kezét, a magasban repülő sast figyelte egy ideig. Aztán így válaszolt a fiúnak:

– A szabadság fénye a tűz maga, ami előtted van. Addig jó, míg el nem égsz benne.

– Boldogok voltak az emberek, akikkel találkoztál? – érdeklődött tovább a fiú.

– Corto boldog volt. A többieket nem tudom. Valószínűleg boldogtalanok voltak. Azért, mert hittek.

Marco meghökkent:

– Miben hittek, hogy boldogtalanok lettek?

– A hazugságnak. Dolgoztak, vért izzadtak, szaporodtak, és boldogtalanok lettek – mondta az öreg, majd a csendet hallgatta. A szél megérintette ősz haját, majd a hegy mögé vette az irányt. – Sokasodtak, egyesültek, egyek lettek, és boldogtalanná váltak. A gyerekeiket is arra nevelték, hogy ebben higgyenek. Úgy érezték, ez a feladatuk.

Egy ideig hallgattak. Együtt hallgatták a fák, az ég, az élet csendjét, osztoztak a pillanaton. Emlékek, álomképek keringtek a fejükben. Az árnyékaik megnyúltak. A darucsapatok a felhők közé vegyülve vonultak más égtájak felé. Marco vágyódva nézte a madarakat, az öreg pedig a platánfa ringatózó leveleit vizsgálta. Aztán otthagyta a fejében keringő régi múltat, visszatért a jelenbe. Most ő kérdezett:

– Na és te, boldog vagy?

Marco Holdleányra nézett, ajkaira és kezére. Megérintette, nem volt ott. Az éjjel simogatta a haját, szeretkezett vele: átkelt az előtte elterülő kék tengeren, hátát a mögöttük magasodó zöldellő hegynek döntötte. Könny szökött a szemébe. Odanyúlt a lábán lévő varas sebhez. A szivárgó, langyos vért letörölte a fehér kendővel, melyet a lány nyújtott neki.

– Én földet művelek – kezdte. - Időt és reményt vetek. Holdleány pekmezt, mustmézet készít a termésből. Akkor eszünk, amikor kedvünk tartja. Az itteni pekmez nem hasonlít semmi másra. Néha édes, néha keserű. Olyan, amilyet éppen kívánunk. Odébb van egy nagy diófánk, láttad. Ha esik, és tud erősödni, akkor ellát minket a termésével. Platánfánk is van. Mélyek a gyökerei.

– És ti jóllaktok mindezzel? – kérdezte az ősz hajú öregember. – Mi van, ha nincs eső?

Marco a kert közepe felé nézett.

– Van kutunk. Ha tudnánk, hogyan kell feltekerni a csörlőjét, táplálná a platánokat és a diófákat.

– Mások nem élnek errefelé? – kérdezte az öreg.

Marco jobb kezével a púpos tevéhez hasonlító domb felé mutatott.

– Amögött van egy város. Asztalosok, költők, halászok és jósok élnek ott. Itt, a kertünkben meztelenek vagyunk, de amikor oda megyünk, eltakarjuk magunkat.

– Ki vezeti a várost?

– A városnak van egy kegyetlen, gonosz királya. Megölte az ellenségét, aki igazságos volt. Az meg fogságba ejtette a királyt.

– Furcsa. Pont olyan, akár ezernyi más város, ahol jártam – mondta erre az öreg. – Na és, bánsz-e valamit?

Marco gondolkozott egy kicsit, majd ezt válaszolta:

– Nem tudom. Lehettem volna utazó, akit a világ ismer, és olyan bölcs lesz belőle, hogy még a kán is magához veszi az udvarába. Láthattam volna, amit te láttál, lehettem volna követ. Jó lett volna, de a lelkem az idő foglya. Ha nem vetek, éhen maradok.

Az ősz hajú öreg lábra állt. Általvetőjéből egy földszínű, gazellabőr borítású, vastag könyvet vett elő, és Marco felé nyújtotta.

- Olvasd el! Sorai között megtalálod a bölcsességet, az életet, az álmaidat.

Marco elvette a könyvet. Kinyitotta az első lapnál. Amikor felnézett, hogy megköszönje, már nem látta az öreget. Egy teliholdszépségű lány állt előtte. Ahogy a jobb kezében lévő kupát nyújtotta felé, úgy érezte, sötét szemében teljesen elveszik. A lány elmosolyodott.

A karaván közepe táján egy fakó paripán ülő ősz öregember kiáltott felé:

- Gyerünk már, Marco! Nem várunk rád tovább!

Marco megsarkantyúzta a lovát, közben odavetette:

- Itt vagyok már! Láttad a lányt, apám? Egy igazi Vénusz. Legszívesebben itt maradtam volna, hogy vele éljem le az egész életemet.

Marco nem tudta levenni a szemét a hátramaradóról, de a karaván folytatta az útját a rá váró ismeretlen felé.

Ott álltam, kezemben a kupával, és néztem az utazókat, ahogy Antep felé távolodva porfelhőt hagynak maguk után. A horizonton lebukni készült a nap, megnyúlt az árnyékom. A karaván végül teljesen eltűnt. Visszatértem a mostba, bementem a kis házikómba. Ettem egy diót, és arra gondoltam, miket meséltem. Nem tudom, igaz volt-e. Bizonyára igen. Ha hinni akarsz benne.

 

A mű eredeti címe: Marco