Szabad és szabaddá tesz (Vasko Popa 100)
Fotó: Wikipédia
Szabad és szabaddá tesz (Vasko Popa 100)

Ma lenne száz éves Vasko Popa, a román születésű költő, aki legkevésbé sem versszerű verseivel a szerb lírát emelte új szintre, de a vajdasági és anyaországi magyar irodalomra is hatott. Faragó Kornélia esszéje.

Vasko Popa azon kevesek közé tartozik, akik nem az anyanyelvükön hoztak létre kiemelkedő költészetet. Dél-bánsági születésű románként a legnagyobb hatású szerb költők egyike. És igaz lehet, amit Miljenko Jergović mond, vagyis hogy olyan mélységekig hatolt a szerb nyelvben, hogy senki sem válhat e versek nyelvén költővé, aki nem olvasta Popát.[1]

Radikálisan új nyelvet teremtett innovatív költészeti elképzeléseihez: a korabeli sematikus versfelfogásokat, a „lágy és gyengéd” attitűdöket felszámolni, a konvencionális jelentéskapcsolatokat kiirtani. A nyelvi-kulturális sémákat lebontani, a gondolati-logikai összeférhetetlenségek erejét kihasználni. Erőteljesen tömöríteni, az elhagyás művészetét művelni, rejtélyesen hiányos szerkezetekkel dolgozni, egyfajta összetett egyszerűségre törekedni. Vasko Popa költészetéről szólva a tömörség, a szelektív és reduktív költői tudatosság mellett a kreatív imagináció, a teremtő fantázia által létrehozott metaforikus látásrendszert, kifejezés-rendszert is hangsúlyozni kell.”[2]

E költő számára a szilárd forma kérdése is a szabadsággyakorlatok terepe. Különös világa a nyelvek, kultúrák, mítoszok és archetípusok egymáson való átszűrődéséből eredeztethető. A modern költői beszédet a mitopoétikus képalkotás, a népköltészeti, a történelmi és a családtörténeti áramlások transzformatív terévé varázsolja. A kulturális emlékezet (feltűnnek a felejtés absztrakt tájai is), a szerb pravoszláv tradíciók, az apokaliptikus háborús látomások az alkímiai jelképek terepévé teszik műveit. Mindenkor a saját képére formálja az emlékezeti hagyományt, érvénytelenítve egy sor bevett összefüggést.

Ciklusszerkesztési megoldásaiban kifejezetten izgalmas követni az ismétléses játékokat, a divergens jelentésfejlődést, a nyelvi teremtőerő elszabadulását, a találós kérdéses játékok szerkezeti jelentéseit és a kegyetlen élű játékmozzanatokat. Valójában azt, hogy miként lesz a játék az egzisztenciális veszélyhelyzet poétikai terévé. Hogy hol a helye az iróniának vagy az abszurd humornak egy világban, ahol kemény küzdelem folyik a fennmaradásért. „E költészet nélkül a 20. század világirodalma nem lenne teljes; kellett valaki, aki a leggyorsabban reagáló irodalmi műfaj, a líra nyelvén is kifejezi az ember abszurditásérzetét egy olyan világban, melynek a történelem során először nyílt lehetősége, hogy az évszázadok alatt felhalmozott nem is akármilyen tudás révén megsemmisítse önmagát.”[3]

Felmerül, hogy 

miből meríthető remény, ha a kozmosz összeomlással fenyeget?

Popánál az áthatolhatatlan sötétségbe időnként beszüremlik, vagy éppen bevillan („Felkattintod a villanyt / Bánatom barlangjában”) valami fény. Olykor „roppant fekete tojásból / kifordul elénk egy furcsa nap”, és a krumpli szívében is „nap szunnyad”. Úgy tűnik, Popa egész mitologikus rendszerét a szoláris mítosz alapozza meg. Nem véletlen, hogy a két princípium, a sötét és a fény kozmogónikus harcát, a nap éjjeli életét, a föld alatti nap szerepkörét és az „éjfekete nap” oximoronikus mélységeit kifejezett kutatói érdeklődés övezi.[4]

Popa költészetszemlélete olyan radikális fordulatot jelentett, hogy szinte természetszerűen váltotta ki a szocrealizmus harcos szószólóinak ellenszenvét. Merthogy 

a versek minimálisan sem feleltek meg a versszerűség érvényben lévő kritériumainak, és nem rímeltek a kor társadalmi valóságára.

Az elutasításokban annak az áldatlan szellemvilágnak a lenyomatait találjuk, amelynek közegében a vajdasági magyar költők egy nemzedéke is indult 1950–1951-ben – egy még merevebb gondolkodás nyomása alatt. Éppen ezért volt szükség Popa és társai belgrádi példáihoz fordulni bátorításért.”[5]

E költészetnek a jugoszláv, de az európai líratörténetben is kiemelt helye van. A huszadik század legtöbbet fordított szerb költőjének már életében szerencsés hatása lehetett az angol nyelvű költészetben is, Anne Pennington fordításai nyomán. Popához szóló leveleinek szerb nyelvű kiadása (Pisma Popi) azt prezentálja, hogy milyen hatalmas munkát fektetett e költészet angliai és amerikai elismertetésébe. Sajnálatos módon Popa válaszlevelei nem kerültek elő. Ted Hughes, Pilinszky fordítója és a szerb származású amerikai költő, Charles Simic is kedvvel ültették át e világirodalmi horizontú opusz darabjait. De más nyelvek nagy nevű fordítóit is említenünk kellene, a mexikói Octavio Pazt, Karl Dedeciust, a Német–Lengyel Intézet fordítóját, vagy például Alain Bosquet francia költőt, akivel Popa közeli barátságot ápolt.

A magyar recepció is szélesen elfogadó, a fordításkultúra nem jön zavarba a meghökkentő” mélységi összefüggésektől. Popa jelen van a nagyszabású vajdasági fordítói életművekben. Versei megtalálhatók valamennyi magyar nyelvű jugoszláv költészeti antológiában, a Napjaink énekében, a Kiásott kardban és A madár árnyékában is. Magyarországon is a legszínvonalasabb folyóiratok közölték. Kétnyelvű kötetének összeállítója, Pap József a Kéreg, a Nyughatatlan mező és a Félreeső égtáj című könyvekből válogatott. A Kéreg kilenc fordító (Ács Károly, Brasnyó István, Dési Ábel, Fehér Ferenc, Fehér Kálmán, Kovács T. Ilona, Pap József, Tomán László, Torok Csaba) munkája nyomán Újvidéken jelent meg 1963-ban.

Ennek a fordítástörténetnek vált részesévé Weöres Sándor, amikor Vujicsics Sztoján munkatársi közreműködésével és szerkesztésében 1968-ban megjelentette az Ostromlott derű című kötetet az Európa Kiadó Napjaink költészete-sorozatában. Minden bizonnyal Popa (és természetesen a fordító) megbecsültségét jelzi, hogy a sorozat az 1966-os irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Nelly Sachs Izzó rejtvények című kötete mellett épp az Ostromlott derűvel indult. Weöres Sándor e könyv utószavában érzékelteti vonzalmának miértjeit: Újabb verseiből még a kevés dísz is hiányzik, a talányosság is eltűnik: egyszerű és világos matematikai képletekre emlékeztetnek. Mit ragad meg ezekkel a puritán, mégis feledhetetlen képletekkel? Egy-egy eszme csírázását, kibomlását, útját a megfoghatatlanból a határozottba, vagy fordítva, az élettelen határoltságból az eleven, hullámzó oldottságba.”

Majdnem két évtized elteltével, 1987-ben került sor ez idáig az utolsó (füzetszerű) magyar nyelvű Popa-kiadvány megjelenésére: akkor az eredetileg a Savremenik folyóiratban közölt Kis doboz-versciklus látott napvilágot Ács Károly érzékeny fordításában, a Forum és a Híd közös kiadásában. Vasko Popa költészete jelenleg új magyar kiadásra vár, a szétszórva megjelent fordításokat (köztük van Popa utolsó verse, a hagyatékban talált A nagy kés című is) ideje lenne kötetbe gyűjteni.

Ez a költészet nemcsak a kötöttségekből kiszakadó újdonságai, hipotetikus jelentéskörei okán érdekes a befogadáskutatás számára, hanem azért is, mert a magyar irodalmat közvetlenül inspiráló szerepet tulajdoníthat neki. Hiszen a kortársi érzékelés szerint szervesen beépült a befogadó irodalomba, együtt lélegzett vele. „Nem volt szerb költő, akinek versei úgy együtt éltek volna a magyar költészet egy korszakával, mint ahogyan Vasko Popa lírája kommunikált az egyetemes magyar költészettel, ezen belül a jugoszláviai magyar poézissel” [6] – írja róla Bori Imre.

Vasko Popa halálakor a Híd folyóirat tizennyolc magyar változatban közölte az Ohola greška („A beképzelt tévedés”) című versét. Danyi Magdolna az Egy modern klasszikus halálára című esszéjében így búcsúztatta Popát:

A költők költője halt meg,

 a költő, aki minden verssorában a modern klasszikus volt mindannyiunk számára, akitől mindannyian tanultunk, aki közvetlenül vagy közvetve, a példa felszabadító erejével, mindannyiunkra hatott. Jugoszláviai magyar költőkre, Pap Józseftől Sziveri Jánosig.”

*

Jegyzetek:

[1]Miljenko Jergović: Ne može se biti pesnik, ako se ne čita Vasko Popa. https://nova.rs/kultura/miljenko-jergovic-ne-moze-se-biti-pjesnik-ako-se-ne-cita-vasko-popa/.

[2] Danyi Magdolna: „Egy modern klasszikus halálára: Vasko Popa költészetéről”. Magyar Szó, 1991/10. (január 12), 13.

[3] Milosevits Péter: „Az abszurd líra. Vasko Popa”. Tiszatáj, 2008/6, 73.

[4] Aleksandra Popin: Vučje sunce. O poetici Vaska Pope. Novi Sad, Akademska knjiga, 2015.; Vesna Cidilko: Studije o poetici Vaska Pope. Beograd, Službeni glasnik, 2008.

[5] Bori Imre: „Az új Popa-irodalomról”. Magyar Szó, 1999/163. (július 24.), 7.

[6] Bori Imre: „Dió és kavics: Vasko Popa halálakor”. Magyar Szó, 1991/10. (január 12), 13.

A cikk szerzőjéről
Faragó Kornélia (1956)

Irodalomtörténész, egyetemi tanár, az újvidéki Szerb Matica szerb–magyar  projektjének kutatásvezetője. Legutóbbi kötete: Idők, terek, intenzitások. Teoretikus tanulmányok, szövegértelmezések (Forum, 2016)