Múlt hétfőn, június 27-én Havannában 99 éves korában elhunyt a kubai irodalom egyik legismertebb, ordók sorával (többek közt Pablo Neruda Iberoamerikai Költészeti Díjjal és Zsófia Királyné Iberoamerikai Költészeti Díjjal) dekorált kiválósága, Fina García Marruz. Költő volt, és esszéista, valamint több mint fél évszázada a José Martí-kutatás nagyasszonya is, aki jószerint személyében testesítette meg a szigetország irodalmi életének folytonosságát – Castrón innen és túl. Hiszen éppen csak elmúlt húsz, amikor 1944-ben már ott szerepelt az Orígenes nevű folyóirat megalapítása körül. Márpedig ez az irodalmi orgánum, illetve benne-és-körötte a poesía transcendentalista irányzata azután is meghatározó hatást gyakorolt Kuba irodalmára, hogy a páratlan kitekintésű Orígenes 1956-ban megszűnt, s hogy képviselőinek idővel többé-kevésbé engedniük kellett művészi hermetizmusukból és abból az elvi-esztétikai alapállásból, amely eredendően elzárkózott a kiáltványok harciasságától.

Így a hatvanas évekre maga a bölcsészdoktorátust szerző García Marruz is beilleszkedett az újfajta, államforradalmi irodalmi életbe: férje, a szintén az Orígenestől indult Cintio Vitier társaságában a 19. századi forradalmárköltő, José Martí kutatásának, művei kritikai összkiadásának szentelve szakmai működése javát.

Itthon Martí gyakorta a kubai Petőfi gyanánt van azonosítva (és félreértve),

így tán nem is annyira meglepő, hogy García Marruz vajmi szerény mértékű hazai recepciójában is jutott szerep Petőfinek. A tudós költőnő és férje ugyanis a Nagyvilág 1977-es évfolyamában úgy került az olvasók elé, mint a kubai Petőfi-fordítások avatott értékelője. Költői életművéből magyarul alighanem az a vers-oratórium kínálja a legterjedelmesebb és egyszersmind – a korra és a költőre egyaránt jellemző – reprezentatív mintát, amelyet 1967 és 1969 között Che Guevara halálára címmel írt meg a bibliai-krisztusi allúziókat bőven mérve, s amelyet utóbb Simor András fordított le számunkra. E mű az alábbi, Tisztaság alcímű szakasszal zárul:

„A halott nem foglal el helyet már.
Szabadon hagyja a teret másoknak.
Szent salak,
semmiféle ünneplést nem igényel.
Útját nem tudni.
Kárt neki már senki sem okoz.
Ismét újszülött.
Őrizd az Isten
pora alatt.
Hallgatása világos beszéd.
Hasonlatos most
a gyerekekhez, a virágokhoz.”

*

Amíg Kubában a közel- és messzi múlt irodalmi életét személyében megtestesítő költőnőtől búcsúztak, addig az Egyesült Államokban a múlt visszatérésének riasztó rémképe vált ki vitákat és ébreszt heves indulatokat. Amint az köztudott, az amerikai Legfelsőbb Bíróság még június 24-én, közel ötven éves gyakorlattal szakítva, megszüntette a nők abortuszhoz való jogának alkotmányos védelmét. Ez a döntés állásfoglalásra késztette az USA közéletének majd’ mindahány kisebb-nagyobb szereplőjét a valóságshow-celebektől le egészen a politikusokig. Így természetesen a szép- és közirodalom ismert személyiségei is a nyilvánosság elé tárták véleményüket: ki a döntést követően, ki már korábban, a jó előre sejthető verdiktet megelőzve, olyikuk Twitter-üzenetben, olyikuk viszont akcionista eszközöket is alkalmazva. Stephen King például a döntés napján ezt a gunyoros mondatot írta ki üzenőfalára: „Ez a 19. század eddigi legjobb Legfelsőbb Bírósága.”

Margaret Atwood, akinek Twitter-falán többek közt ez a keserű karikatúra is ott lelhető, már az előzetesen kiszivárgott hírekre is felindult és tüzetes írásban reagált, e címet és alcímet adva a The Atlantic hasábjain megjelentetett májusi publicisztikájának:

Én kitaláltam Gileadot. A Legfelsőbb Bíróság megvalósítja.

– Azt hittem, hogy A szolgálólány meséjében fikciót írok. Ugyanő (a Penguin és a Sotheby’s partneri együttműködésével) még szintén májusban meghirdette A szolgálólány meséjének limitált éghetetlen kiadását és annak árverését. 

A Legfelsőbb Bíróság markánsan konzervatív irányváltása mindeközben érdemi hatást gyakorolt az amerikai könyvvásárlókra is: kimutathatóan felfokozva az abortuszjog, a női test feletti önrendelkezés témáját tárgyaló szép- és tényirodalmi munkák iránti keresletet. Az így újrafelfedezett vagy épp a trend által megemelt könyvek közé tartozik sok egyéb mellett a francia Annie Ernaux frissen megfilmesített 2000-es műve (L’Événement, angolul Happening), illetve Joshua Prager tavaly megjelentetett tényfeltáró könyve (The Family Roe: An American Story), amely a liberális gyakorlatot megteremtő precedens, a Roe-eset (azaz a perbeli fél valódi nevén a McCorvey-eset) részletekbe menő rekonstrukcióját kínálja.

Az abortuszügy heves irodalmi és könyves hullámverésének mindemellett akadt egy egészen mellékes, így ehelyütt leginkább csak feszültségcsökkentő szándékkal idézett mozzanata is. Méghozzá az, hogy a bírósági döntésre reagáló képviselőházi elnök, az amerikai jobboldali nyilvánosságban nevetséges és/vagy kártékony főgonosznak régen megtett Nancy Pelosi kritikus hangvételű sajtótájékoztatóján többek közt egy izraeli költemény angolra fordított sorait idézte – immáron visszatérő jelleggel. Nincs másik hazám (Ein Li Eretz Acheret) – ez az Ehud Manor-versezet címe, amely a saját közegében inkább csak slágerszövegként közkeletű.