Két hete a modern japán irodalmi élet egyik legendás alapítóatyjáról, Mori Ōgairól esett szó e rovatban, míg ezúttal a hozzá hasonlóan sokérdemű és szerteágazó tevékenységű szerző, kiadó (és szenvedélyes madzsong-játékos), Kikucsi Kan nevének említésével indul cikkünk. Merthogy a múlt század harmincas éveinek közepén ő hívta életre azt a két díjat, amely azóta is meghatározó szerepet játszik az írói pályaindulások és felívelések, s egyáltalán a japán irodalmi utánpótlás alakulásában. Az 1927-ben, illetve 1934-ben korán elhunyt, baráti írótársakról elnevezett Akutagava- és Naoki-díj 1935 óta kerül kiosztásra, a komoly (vagy magas) és a népszerű irodalom feltörekvő képviselőinek elismeréseképpen. Méghozzá évente kétszer, s mindannyiszor egy-egymillió jennel, valamint az Akutagava-díj esetében még egy-egy szép zsebórával is jutalmazva a legjobb új fikciós mű szerzőjét.

Szokás szerint idén is júliusban választotta ki a rangos zsűri a jelöltek közül 2022 első félévének győzteseit, Junko Takasét és a saját szavai szerint már a jelöltség megtiszteltetésétől is „félig boldog, félig rémült” Misumi Kubót. Az előbbi szerző Akutagava-díjjal dekorált kisregénye három munkahelyi kolléga személyes kapcsolatát és csoportdinamikáját ábrázolja, egy férfialakot a középpontba állítva: Junko Takase ugyanis így kívánta leküzdeni és megcáfolni azt a korábbi külső kritikát és egyúttal személyes belső félelmet, miszerint nem képes hiteles férfikaraktert teremteni. A nemi szempont megemlítése ehelyütt ráadásul annál is indokoltabb, mivel

2022 figyelemreméltó áttörést hozott a japán nőírók számára.

 Ugyanis nem csupán a két díjazott, de az Akutagava-díj szűkített jelöltlistájára felkerült mindahány pályatársuk, illetve – egyetlen kivétellel – mind az idei Naoki-díjra jelöltek is nők. Márpedig ilyesmire eddig még soha nem volt példa e két díj majd’ kilenc évtizedes történetében.  

*

Miközben a japán irodalmi élet női kontribúciója ily látványossá vált és egyszersmind ily látványos elismerésben részesült, a San Franciscóban élő író-újságíró, Vanessa Hua új regénye, a Forbidden City (Tiltott város) feledésre és láthatatlanságra ítélt női sorsok megidézésére tesz kísérletet. A Ballantine Books által májusban megjelentetett, s a nyár folyamán már számos elismerő recenzióban részesült regény ugyanis a kínai kulturális forradalom elfelejtett lányait és asszonyait jeleníti meg a magasba emelkedő, majd alázuhanó Mei fikciós, de mégis korjellemző hitelű történetén keresztül.

E falusi bakfisnak a múlt század hatvanas éveiben az minden vágya, hogy mintaforradalmárrá válhasson,

így hát csatlakozik egy agitációs táncegyütteshez. A csupa tinédzserlányból álló kompánia kisvártatva nemcsak a fővárosba, Pekingbe jut el, de Mao Ce-tung, a Nagy Kormányos színe elé is: az állampárt vezetőinek táncolva, valamint szexuális játékszer gyanánt felkínálkozva számukra. Mei itt hamar fölkelti az általa is bálványozott Mao érdeklődését, akinek egyébiránt valóban volt affinitása a tánc, közelebbről a szalontáncok, s legfőként a foxtrott iránt, mely vonzódást a kiváló amerikai minimalista zeneszerző, a Nixon Kínában című kortárs-és-klasszikus operát megkomponáló John Adams zenekari foxtrottja, a The Chairman Dances is szellemesen megörökítette. A törtető lány az elnök-főtitkár szeretője lesz, ezzel felébreszti a nagyhatalmú feleség, Csiang Csing féltékenységét, és egyáltalán: bekerül a „palota” intrikáinak és a kulturális forradalom kegyetlen hatalmi machinációinak és mechanizmusainak sűrűjébe. De innentől a cselekmény kedvcsinálónak szánt körvonalazása menthetetlenül a spoilerezés undok bűnébe csúszik át, hacsak sietve le nem zárjuk e bekezdést.

Az egyének végletes kiszolgáltatottságát, a felhergelt tömegek orwelli manipulálását, a nők alárendelt helyzetét meg a személyes és kollektív emlékezet megsemmisítésére tett hatékony kísérleteket oly brutálisan érzékletessé tévő korszak szépirodalmi feldolgozása egyszerre csábító, hálás, fájdalmas és nehéz feladat – különösen női szemszögből elbeszélve a majdnem elbeszélhetetlent. Jung Chang magyarul is megjelentetett 1991-es önéletrajzi családregénye, a Vadhattyúk – Kína három lánya, vagy épp Ji-li Jiang megrendítő és irodalmi értékű 1997-es memoárja, a Red Scarf Girl (Vörös nyakkendős lány) nyomában erre vállakozott tehát most új művével a kínai szülőktől, de már Amerikában született Vanessa Hua is. Arról a kérdésről, hogy mi késztette őt e téma kiválasztására, valamint arról, hogy (anti)hősnője miként tapasztalja meg, majd beszéli el önnön sorsát, s hogy a fikció hol és mennyiben reflektál a valós történelmi-társadalmi folyamatokra, kiválólag ebben a podcast-interjúban is mesélt.