1749: Gyerekkora óta rajong a fantasyért és a sci-fi-fiért, kérdés volt valaha, hogy mást ír?

Nicholas Binge: Inkább úgy mondanám, hogy bármit is akartam írni, abban mindig volt valami elvont elem, valami, ami túlmutat a való világon – ennek azóta sem tudok ellenállni.

Amikor először leültem, hogy most akkor írok egy regényt, írtam egy totálisan Gyűrűk ura-szerű fantasyt. Szörnyű volt, de nagyon érdekes, hogy egyből abba az irányba indult az agyam, és csak arra tudok gondolni, hogy azért, mert rengeteg fantasyt olvastam gyerekkoromban, és írás közben ez volt számomra a legtermészetesebb és legkényelmesebb. Csak ugye túl kényelmes volt, nem volt se friss, se új; az viszont biztos, hogy jó tapasztalat volt.

Azóta is olvasok persze fantasyt és sci-fit, de nagyon sok mást is. Szépirodalmat, mindenféle furcsa fikciót, melyek próbálják tágítani a határokat, vegyíteni a műfajokat. Nagyon szeretem például a horrort, ami szerintem az egyik legrugalmasabb műfaj, és emiatt az egyik legizgalmasabb is.

1749: Első regényében (Professor Everywhere) és a Felemelkedésben is találkozhatunk párhuzamos valóságokkal. Kifejezetten érdekli ez a terület?

NB: Inkább a valóság különböző lehetséges változatai érdekelnek. A „mi lett volna, ha”, a „mi lenne, ha”. Azt gondolom, végül is minden fikció erről szól. A könyv már önmagában egy új realitás, egy párhuzamos világ, az olvasással pedig belépünk ebbe a világba. Az is érdekes, hogy egy történetben a „tények” és a „fiktív elemek” hogyan kapcsolódnak össze. A Felemelkedéssel kapcsolatban például egyértelműen az a legemlékezetesebb élményem, hogy egy amerikai olvasó megkeresett, hogy hol van a többi levél? Mert hogy érti, hogy a könyvet én írtam, de az abban olvasható leveleket egy másik ember, és hol lehet azokat elolvasni? Sajnos el kellett mondjam az igazat, hogy azok csak az egyik karakter írásai és ugyanúgy az én képzeletem szüleményei, mint a könyv többi része, de az, hogy az olvasó tényleg ezt hitte, akárhogy is, de boldoggá tett.

1749: Hol találkozott először nagy hegyekkel?

NB: Svájcban nőttem fel, iskolába menet is láthattam az Alpokat, és van abban valami felemelő és lélegzetelállító, ha ezek a képződmények a látóhatár részei. Szóval a hegyeket mindig is valami hatásos és fenséges dolgoknak tartottam, de aztán gondolkozni kezdtem a kulturális jelentőségéről is. Például, hogy amikor az ember valláson, hiten, kultúrán keresztül magyarázatot keresett a világra, akkor mindig feltűnt egy nagy hegy – ez nyilván nem lehet. véletlen. Aztán ott van az is, ami szerintem megkülönbözteti az embert az állatoktól, hogy sosem vagyunk elégedettek, nem tudunk megnyugodni, mindig bennünk van a vágy a hódításra. Az, hogy újra és újra a csúcsra törünk, sokat elárul az emberiségről.

1749: Tudta, hogy hipnoterápiában is használják a „hegyet”? A páciensről sok mindent elárulhat, hogy hogyan közelíti meg a csúcsot.

NB: Nem tudtam, de ez nagyon érdekes, mert valami hasonló járt az eszemben írás közben. Harold (az egyik főszereplő) is egy traumán van túl, önmagát keresi, és ugye ez nem egy hétköznapi hegy, amin csak egyféle irány létezik, hanem időben és térben is ide-oda mozgunk.

1749: Szingapúrban született, Svájcban járt iskolába, jelenleg Skóciában él. Hogyan kötött ki ott?

NB: Skócia előtt öt évig Hong Kongban éltem a feleségemmel, nagyszerű hely, remek emberekkel, ételekkel és kultúrával. Nagyon szerettünk ott élni, de a vége felé – akkoriban kezdődtek a kínai befolyás elleni tüntetések – elég veszélyes és ijesztő lett a helyzet. 2018-ban született az idősebb fiunk, és egy ponton úgy döntöttünk, biztonságosabb elköltözni. 
A feleségemmel mindketten szeretjük Skóciát, az ő szülei pedig Észak-Angliában élnek, nem messze Edinburgh-tól, úgyhogy igazából elég egyértelmű volt, hogy odaköltözünk. De Edinburgh amúgy is csodálatos hely, ha író az ember. Tényleg jelent valamit, hogy a város elsőként kapta meg az UNESCO-tól „Az Irodalom Városa” díjat, érezni a kultúrát. Nagyon sok írót, közösséget ismerek a városban minden generációból, és borzasztóan motiváló ebben a közegben létezni.

1749: Az Professor Everywhere félig-meddig akadémiai környezetben játszódik; ön egyetemen is tanít, és ahogy mondta, sokféle irodalomközeli embert ismer. Valamennyire róluk is mintázta a Felemelkedésben szereplő tudósokat?

NB: Lehet, hogy tudat alatt ez is dolgozott bennem, de a sokféle tudós összehozása kicsit tisztelgés is a műfaji sajátosságok előtt – ahogy például Michael Crichton toborozza a szereplőit. De a különböző karakterek felvonultatása szórakozást is jelent. Utóbbi nagyon fontos a számomra, a Felemelkedés írása közben is az volt, és mindig az, amikor írok. Szeretem, ha a szövegemet írni és olvasni is szórakoztató. Persze, foglalkoztattak a komoly kérdések az emberi természetről és a traumáról, amikről a Felemelkedésben írtam, de végső soron azt akartam, hogy egy szórakoztató könyvet alkossak, aminek én is élvezem az írását. Azt hiszem, az írásban azt szeretem a legjobban, hogy hagyom, hogy megtörténjenek velem a dolgok, hogy meg tudom magam lepni.

1749: Az íráshoz hasonlóan nagyon élvezi az utazást is.

NB: Ez így van, szerencsére sokat utazhatok, mostanra körülbelül ötven országban jártam már. Szeretek elmerülni más kultúrákban, megismerni más embereket, de persze a természetes látnivalók is érdekelnek. Az egyik kedvenc élményem, főleg fantasy-rajongóként, hogy Új-Zélandon láthattam A Gyűrűk Ura forgatási helyszíneit, és még egy működő vulkánt is megnéztem. Az utazás nagy inspiráció számomra, ráadásul ember és természet kapcsolatának ábrázolása amúgy is hangsúlyos az irodalomban, különösképpen a science fictionben és a gótikus irodalomban. Igazából a Felemelkedés írása közben talán emiatt is nagyon sokat gondoltam Mary Shelley Frankensteinére.

1749: Szóba került már Crichton és Shelley – a Felemelkedés írása közben érték még hasonló konkrét hatások?

NB: Nagyon is, bár az egyértelmű párhuzamokat igyekeztem elkerülni. Legalább 20-25 könyvet tudnék mondani, amik így vagy úgy ösztönöztek, és amik leginkább a gyerekkorom meghatározó élményei. Ma is szenvedéllyel olvasok, de akkor szó szerint faltam a könyveket, és a Felemelkedés írásával az akkori érzéseimet próbáltam újraélni, és átadni másoknak.

1749: Sci-fi rajongóként és olyan íróként, akinek a könyvéből film készül, mit gondol a filmes és sorozat-feldolgozásokról?

NB: Én mindig örülök, ha valamelyik kedvencemet megfilmesítik vagy sorozatot készítenek belőle, de azért nagy a változatosság. Azt gondolom, hogy amikor egy feldolgozás nagyon hű akar maradni a könyvhöz, akkor sikerül a legkevésbé, a legjobb feldolgozások pedig azok, amikor ugyan felismerhetők az inspirációk és hasonló az atmoszféra, de a végeredmény teljesen más, mint maga a könyv. Az egyik kedvenc példám a Szárnyas fejvadász (Blade Runner), de ilyen az Expedíció (Annihilation) is. És ha már itt tartunk, muszáj elmondanom, hogy óriási rajongója vagyok Dennis Villeneuve Dűnéjének. Tinédzserként is imádtam a könyvet, és amikor kijött a film, a feleségem sem hitte el, hogy mennyire izgatott vagyok, nagyon várom a folytatást is. Ha korábban bármikor megkérdeztek, hogy ha valaha úgy adódna, hogy rendezhetnék egy filmet, mi lenne az, mindig a Dűnét mondtam. Persze van/volt a David Lynch-féle változat, de az inkább egy Lynch-film volt, mint egy Dűne-mozi. Villeneuve filmje viszont szinte vallásos élmény volt, mindent megadott, amit vártam és még annál is többet.