1749: Milyen volt Borges viszonya az összesekhez? Életében jelentek meg hasonló kiadványok? Vannak-e tehát szerzői „instrukcióink” arra vonatkozóan, hogy maga Borges hogyan képzelte el saját életművét?

Scholz László: A Borges-összes sorsa elég zavaros és máig gyűrűző történet. Az Emecé kiadó már 1953-ban elindította a sorozatát, ami azért elég korainak tűnik. Igaz, akkor már megjelentek a nagy esszék, a Fikciók, Az Alef, de utánuk még vagy tizenöt önálló kötet következett, és sok-sok fordítás, kritika, társszerzős mű, antológia és egyebek. Borges azt mondja az Önéletrajzi jegyzetekben, hogy 

csak azért fogadta el az összkiadás ötletét, hogy ne kerüljön bele három korai „ostoba” esszékötete.

Valóban három vegyes színvonalú műről van szó, elolvashatók, hisz az özvegye később engedélyezte kiadásukat. A Nagyvilág egyik Borges-számába is bevettünk ezekből néhányat.

De hát azért Borges nem volt híján a hiúságnak, nagyon is alakította a róla alkotott képét, 1961-ben és 1968-ban is összeállított a műveiből egy-egy népszerű antológiát, 1981-ben a költészetéből válogatott. És közreműködött az 1974-es „Összkiadás” munkálataiban is. Ez az a bizonyos zöldszínű Borges-Biblia, amely egy kötetben több mint ezer oldalon fogja át az 1923-1972 közti anyagot. Innen indult minden további kiadás törzsanyaga, az 1996-os Buenos Aires-i, majd a barcelonai négykötetes változat is, amelyet már az özvegy, María Kodama jegyzett, de a kötetek még utána is gyarapodtak, felcserélődtek, a reprintek oldalszámozása összekeveredett és így tovább. Közben, hogy úgy mondjam, Borges még halála után is publikált és publikál: előszók, tanulmányok, versek kerülnek elő, és ott vannak a poros magnószalagokról lejegyzett előadások, interjúk, nyilatkozatok. És ne feledjük az argentin Goethe-Eckermann páros, vagyis Borges és Adolfo Bioy Casares negyven éven át folytatott beszélgetését sem, amely ezerhétszáz oldalt tölt meg.

1749: És ezek mennyire „gondozott” szövegek?

SL: Nagyon vegyesek, legtöbbször a referenciákkal van gondja a kiadónak meg a fordítónak, mert hát óriási anyagról van szó: a még cédulázással készült egyik első jegyzék háromszáz nyomtatott oldalt tölt meg. Most vannak persze modernebb eszközeink, sőt egy értelmező-magyarázó összkiadás is született, de hát mindig törpének érzi magát az ember ekkora erudíció láttán. Mondok egy példát: a Borges beszél egyik előadásában a lélekvándorlásról szólva rövid utalás történik egy bizonyos Pedro de Agrigento egyik verssorára, amit se égen, se földön nem találtunk. Magyarul is többször megjelent a szöveg, olvastam, szerkesztettem, és mindig maradt a Pedro. Egy angol fordító úgy oldotta meg, hogy a Pedróból Pietrót csinált, de olyan költő sincs. Aztán egy spanyol kollégám emlékeztetett e-mailen, hogy Borges a lélekvándorlás kapcsán a trójai pajzs történetét Empedoklészre hivatkozva szokta idézni, s ez fonetikailag és tartalmilag stimmelhet. Csak hát egy klasszikus filológus meg jelezte, hogy Empedoklésznél sehol sem szerepel trójai pajzsnak az a bizonyos története, ellenben Diogenész Laertiosznál igen, aki ugyan nem akragaszi, de nála pontosan azonosítható a szóban forgó sor, vagyis valószínűleg Borges is tévedett. Ilyen apróságok miatt is kellene már nagyon egy kritikai kiadás…

1749: A kötet elkészítésében az Emecé 1996-os, négykötetes Borges-életműkiadására támaszkodtál. Miben kellett eltérned ettől? Mennyire bizonyult időszerűnek ez a kapaszkodó?

SL: Amikor az Európa visszaadta a jogokat, volt egy ötletem, hogy csináljuk meg az igazi összest magyarul, bár láttam, hogy a franciáknak sem sikerült... Házaltam több kiadónál egy átfogó, időrendben elrendezett tervvel, de piaci szempontból nézve nyilvánvalóan senki sem vállalhatta ezt fel 2018-ban. Akkor keresett meg a Jelenkor, és abban maradtunk, hogy műfajonként egy-egy nagy kötetet állítunk össze. Ehhez az 1996-os Összes ma is a legjobb forrás, ha az életmű úgymond törzsanyagára koncentrálunk. A korábbi magyar kiadásokhoz képest az az egyik újdonság, hogy csak hiánytalan, elő- és utószókat megtartó kötetek kerültek bele.

1749: Megítélésed szerint szakmai szempontból mekkora a súlya ezeknek a paratextusoknak?

SL: Röviden: nagyon nagy, hisz alapvető esztétikai keretbe foglalják az írásokat. Hirtelenjében csak két példa: az 1940-es évek elején Az elágazó ösvények kertje bevezetőjében Borges két mondatban fogalmazza meg magának azt az elgondolást, hogy esztelenség terjedelmes könyveket írni, jobb, ha az író csak színleli, hogy létezik az a könyv, és röviden kommentálja. Az újabb nyomozások tíz évvel későbbi utószavában pedig azt, hogy a vallási és filozófiai gondolatokat esztétikai értékük alapján ítéli meg, mégpedig a bennük lévő csodás elemek alapján. Ha ezt időben elolvassák Európában, nem lett volna Borgesből „mágikus realista”.

1749: Mi az, ami kimaradt A végtelen életrajzából? (Miért külön kötetben jelentek meg a tangó-előadások, illetve miért nem kaptak helyet a kötetben a Harvardon tartott Charles Eliot Norton-előadások?)

SL: Az 1996-os Összes első három kötetéből egy kivétellel minden elbeszélés és esszé bekerült a két kötetünkbe, egyedül az Evaristo Carriego életrajzát hagytuk ki, és persze a verses, illetve vegyesen verset és kisprózát tartalmazó köteteket. Ez utóbbiak nyilvánvalóan majd bekerülnek a Jelenkor III. kötetébe. A tangó azért maradt ki A végtelen életrajzából, mert frissen, 2019-ben megjelent a Jelenkornál, A költői mesterség esetében pedig a kiadónak nem sikerült a szerzői jogról megállapodnia a Harvarddal, amit nagyon sajnálok.

1749: A borítón az szerepel, hogy A végtelen életrajza az összegyűjtött esszéket tartalmazza. Mennyire volt nehéz behatárolni, hogy mi fér bele az esszé kategóriába?

SL: Hát igen, Borges esetében bajos műfajilag tiszta köteteket összeállítani, mert már maguk az írásai is kevertek ilyen szempontból. Hogy mást ne mondjak, az első elbeszéléskötetben, Az aljasság világtörténetében a szerző szerint is csak egyetlen igazi próza van, az a bizonyos megfilmesített Férfi a rózsaszín utcasarkon, a többiről azt mondja, hogy 

„egy félénk ember felelőtlen játékai, aki nem mert elbeszéléseket írni”.

Az esszéformában írt elbeszélés lehetőségeit később is kiaknázza, gondoljunk például a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzőjére. A verseskötetekben pedig találunk sok remek írást, amelyet bátran nevezhetünk kisprózának vagy esszének. Én összegyűjtött művek esetében nem bontanám meg az eredeti összeállításokat. Persze nem tilos, Andrew Hurley angol fordító a Collected Fictions-ben közli például A homály dicséretéből kiemelt öt kisprózát. A kötetünkben szereplő két előadássorozat (Hét este és Borges beszél) esetében nem volt kétségem, mert mind a kettő nagyon úgy szól és érvel, mint a kötetben megjelent sok esszéje.

1749: Az Európa gondozásában megjelent korábbi kötetekben, pl. Az ős kastélyban szerepeltek Kafkához, Valéryhez, Whitmanhez írt előszavak. Ezek már nincsenek benne ebben a kötetben. Miért kerültek ki, és mi lesz a sorsuk?

SL: Az előszavakból, könyvismertetésekből, szerzői életrajzokból eddig valóban csak mutatóba jelent meg néhány magyarul, pedig könyvterjedelmű írás halmozódott fel az évek során. Az 1996-os Összes IV. kötetébe összegyűjtötték a javát, de vannak külön kiadások is. Az előszók rövidek, szellemesek, olykor meghökkentőek. Egy részüket Borges már öregen, betegen szállodákban diktálta le. Olyan szerzőkről mond véleményt, mint Kafka, Ibsen, Carroll, Buzzati, Michaux, Schwob, Cummings, Meyrink, Unamuno. Akár miniesszéknek is tekinthetjük ezeket.

1749: Borges első magyar tolmácsai közül a legtöbben már nem élnek. Mennyire nehéz ma értő műfordítókat találni Borges-szövegek fordításához?

SL: Szerencsére vannak ügyes és felkészült fiatal fordítók, úgy látom, prózában nincs gond az utánpótlással. A versnél talán más a helyzet, Borges esetében nagy a lemaradás, elég terjedelmes a fordítatlan corpus. Úgy, mint a próza esetében történt, itt is nagy csapatban kellene gondolkodni.

1749: A kötet egyik nóvuma az a bibliográfia, mely a magyar nyelvű Borges-megjelenéseket adatolja. Értek meglepetések a bibliográfia szerkesztése során? Áttekintve ezt a bibliográfiát, mi a benyomásod, mennyire gazdag a lista?

SL: A Jelenkor mindkét kötete végén van újdonság. Az elbeszéléseket a magyarul még kiadatlan Önéletrajzi jegyzetek zárja, amelyet Borges egyik angol fordítója jelentetett meg 1970-ben a The New Yorkerben. Szerintem nagyon kell ahhoz, hogy lássuk a másik Borgest is, az abszolút zseni mögött lappangó félszeg, félig vak, esendő kisembert, aki apja „helyett” lett író, anyjával élte le élete javát, és harmincnyolc évesen vállalt először munkát egy külvárosi könyvtárban, ahol évekig katalóguscédulákat írt.

Az esszékötet végére tettük a saját erőből készült magyar Borges-recepció eddigi legteljesebb bibliográfiáját. Kiss Ildikó könyvtárossal állítottuk össze nem kis munkával. A számokat tekintve is meglepő az eredmény: régiónkban egyedül a Borges-kultuszról híres Lengyelországban adták ki többször az argentin író műveit. Az még izgalmasabb, hogy Borges-írás fordításban legelőször magyarul jelent meg, nem franciául és nem is lengyelül: Kassákék közölték 1921-ben Bécsben a Ma szeptemberi számában Oroszország című versét Gáspár Endre fordításában. Igen,

Borges ifjonti lelkesedéssel a Kreml tornyait igézte, kötetet tervezett Vörös zsoltárok címmel, és elkezdett oroszul tanulni.

 A folytatás is érdekes, mert noha Franciaországon kívül Európa jobbára csak az 1961-ben elnyert Nemzetközi Formentor-díj után felfedezte Borgest, magyarul többször is megjelent, persze az emigrációs lapokban, például az Irodalmi Újságban, Londonban, Párizsban, Münchenben és Buenos Airesben is. A vízválasztó persze 1972, amikor sci-finek álcázva engedélyezték itthon a Körkörös romok megjelenését. Összességében 2021-ig több mint kétezerszer jelent meg Borges-írás magyarul, jó ötven fordító tolmácsolásában, harminc-negyven határon inneni és túli kiadónál, illetve folyóiratnál. Pestiesen szólva, azért ez nem semmi.

És van még egy újdonság az esszékötet végén, remélem, nem marad észrevétlen: hála a Jelenkornak, készült hozzá név- és címmutató (Kutasy Mercédesz munkája), hasznosságát egy esszékötet esetében nem kell ecsetelnem. Boldogabb régiókban ez természetes tartozéka egy ilyen könyvnek, jó lenne nálunk is gyakrabban látni.