1749: Kezdjük az elején. Egy interjúban azt mondtad, hogy az olvasás számodra létszükséglet. Hogyan kezdődött ez a szoros kapcsolat közted és a könyvek között?

Per Petterson: Azt tudni kell, hogy Norvégiában rengeteg ember olvas, mondhatni csaknem mindenki. Anyám és apám is rendszeresen olvastak, holott mindketten munkások voltak. Anyám a csokoládégyárban dolgozott, de állandóan könyv volt a kezében, a Victoria Holt szintű ócskaságoktól Somerset Maughamon és Hemingwayen át Günther Grassig mindenféle német, angol nyelvű irodalom is. Apám vele ellentétben kizárólag ponyvaregényekkel szórakoztatta magát, volt viszont egy gyönyörű könyvespolca, amin egy sor mindenféle színű könyv sorjázott, az ő könyvei. Ahhoz a könyvespolchoz viszont soha senki nem nyúlt hozzá, gyerekként egy ideig azt hittük, hogy az egész egyetlen nagy, színes bútordarab. Egy szép napon viszont levettem egy könyvet róla, kinyitottam, és mivel már iskolás voltam és tudtam olvasni, nekikezdtem. Nos, ez a könyv Tolsztoj Háború és békéjének második kötete volt.

1749: Erős kezdés!

PP: Bizony. De persze rohadt unalmas volt. Viszont a tény, hogy tudok olvasni, olyan megelégedéssel töltött el, hogy folytattam. Csupán az olvasás kedvéért. És ki is olvastam az egész Háború és békét. Aztán később rájöttem, hogy vannak szerzők, akiket ha olvasok, valami különleges dolog történik. És amikor a „különleges” szót használom, nem magára a történetre gondolok, hanem arra, hogy a szerző valami egészen speciális módon meséli el azt a történetet. Eléri, hogy visszhangot keltsen bennem.

Meg kell mondanom, hogy nagyon boldogtalan fiatalember voltam, és tizennyolcévesen, Hemingway olvasása közben, egyszer csak rádöbbentem, hogy az egyetlen reményem az életben, hogy író leszek. Meggyőződéssel hittem abban, hogy ha nem válik belőlem író, akkor boldogtalan maradok. Úgyhogy tizennyolc éves koromban elhatároztam, hogy ezt fogom csinálni. És mivel harmincötévesen debültáltam, ez azt jelenti, hogy tizenhét éven át mellékállásban boldogtalan voltam.

Mindenesetre onnantól kezdve már nem olvastam ugyanúgy. Feladatul tűztem ki magam elé, hogy kiderítsem, mi ez a nehezen megfogható dolog, amiről éreztem, hogy ott van a könyv lapjain, amiről tudtam, hogy visszhangot kelt bennem, de nem láttam, hogy pontosan mi az. Minden könyvben, amit olvastam, erre vadásztam.

1749: Megállapíthatjuk, hogy sikerült rájönnöd, mi ez?

PP: Hát, nem. Sokkal könnyebb volt például megírnom az első három könyvemet ahhoz képest, ahogy most megy a munka. Most csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb elkészülök a regényemmel. Egyre nehezebben írok könyvet, és egyre inkább nehezemre esik kiülni emberek elé. Mert valójában nagyon ideges típus vagyok, és csak az jár a fejemben, hogy wow, mennyire ijesztően sok ember van itt. Szóval nem mondanám, hogy idővel könnyebb lett. Sőt, minden egyes alkalommal, amikor belekezdek egy könyvbe, azon jár az eszem, hogy meg kell találnom ezt a titkot, és nagyon félek, hogy nem fog sikerülni. Minden könyv egy új kezdet. Úgyhogy nem, nem tudom, mi az.

1749: Tizenegy könyved jelent meg eddig norvégul, ebből hatot fordítottak le magyarra, de az utolsó könyv, ami a magyar olvasók elé került, valójában a bemutatkozó köteted, egy novellagyűjtemény. Persze a novellák összefüggenek ebben a könyvben, de azóta nem jelent meg elbeszélésköteted. Nagyon érdekelne, hogyan élted meg az átmenetet a novelláktól a regények felé.

PP: Egyáltalán nem volt nehéz, mert amikor a novellákat írtam, akkor úgy éreztem, a regény még nem menne, ezért inkább kisebb történeteket írtam egy fiúról. De ezeket egyetlen fejlődéstörténet részeinek tekintem, és biztos vagyok benne, hogy ha a könyv elejére azt írom műfajmegjelölésként, hogy „regény”, akkor már az első könyvem is regény lett volna. De persze ezt hübrisznek éreztem akkor. Úgyhogy vártam. Aztán írtam egy regényt, ez is ugyanarról a fiúról szólt kicsit idősebb korában, és ezt is hasonlóan írtam meg, mint az első könyvemet, de erre már azt írtam rá, hogy „regény”. És azóta csak regények jöttek.

1749: Ez a fiúfőszereplő, akit említettél, Arvid Jansen, és ő újra meg újra felbukkan a könyveidben. Honnan jött az ötlet, hogy megalkosd?

PP: Az első két könyvemet egyes szám harmadik személyben írtam meg, mert úgy éreztem, egy hatévest nagyon nehéz egyes szám első személyben megjeleníteni. De idáig eleve úgy jutottam el, hogy már vagy tíz éve írtam, és sehogy se akartak sikerülni a könyvek. Azért nem, mert nagyon ambiciózus voltam, a nagy norvég regényt akartam megírni, de végül be kellett látnom, hogy szerencsésebb lenne arról írnom, amit ismerek, és így jött ez a család, ami nagyon hasonlított az én családomra.

A főszereplőmet pedig egyszerűen elneveztem Arvid Jansennek. Persze ettől függetlenül az összes környékbeli ott, Veitvet városrészben, ahol felnőttem, azt hitte, hogy minden, ami a könyvben szerepel, igaz. Pedig hát semmi sem volt az. Szerintem ugyanis sokkal érdekesebb arról írni, ami megtörténhetett volna, mint arról, ami valóban megtörtént. Ez utóbbit már úgyis ismerjük. De halottam aztán, hogy a szomszédjaink odamentek apámhoz, és sokat tudóan mondogatták, hogy – ohhohó!

A legérdekesebb viszont az, hogy se az első, se a második könyvemet a családom egyetlen tagja sem hozta soha szóba. El sem olvasták. És ez nagyon zavarbaejtő volt, idővel kicsit dühös is lettem emiatt, de ma már úgy gondolom, hogy a francba is, mit mondtam volna nekik? Hiszen egyrészt egészen szoros kapcsolat állt fenn a könyv és a családom között, másrészt viszont semmi sem történt meg a leírtakból.

Illetve azt hiszem, közös nyelvünk sem lett volna beszélni róla. A családunkban, még a legtágabb rokonságban sem volt senki, aki valaha hasonlót csinált volna. Az apám különösen nehéz ügy volt, de a három fiútestvérem sem szólt egy szót sem. Még azt sem kommentálták, amikor szerepeltem az újságokban, amelyekre előfizettünk. Már csak az egyik testvérem él, és amikor később megkérdeztem erről, azt mondta, fogalma sem volt, mit mondhatna. Mindenesetre roppant furcsa helyzet volt. De úgy voltam vele, hogy jó, hát, akkor ez van. Aztán mind meghaltak szinte közvetlenül azután, hogy a második könyv megjelent. Úgyhogy már ha akartam volna, sem tudtam volna rákérdezni. 

1749: Arvid Jansent aztán később is használtad, a legutóbbi, a Férfiak az én helyzetemben című regényedben is ő a főszereplő. Sok író mondta már, hogy annyira beleszeret a szereplőibe, hogy később nehezére esik elengedni őket. Erről lenne szó nálad is? Magadra ismersz ebben az érzésben?

PP: Nem, voltaképpen nem erről van szó. Ha egymás után rakjuk a könyveket, akkor nem adnak ki összefüggő történetet, nem konzisztensek egymással, de mégiscsak kidomborodik belőlük, hogy Arvid Jansennek van egy rá jellemző state of mind-ja, valóságfelfogása, egyfajta sajátos érzékenysége, ami más és más formában mutatkozik meg attól függően, hogy melyik regényben, milyen szituációban találja magát. A szituációk ezekben a könyvekben meg is változtatják őt, de alapjaiban véve mégiscsak megmarad olyannak, amilyen. Többször nevezték őt a kaszkadőrömnek.

De persze hazudnék, ha azt mondanám, nem kedveltem meg Arvid Jansent, ez viszont nem tart vissza attól, hogy ne írjak később mondjuk egy Knut Pedersenről. Azt mindenesetre szeretem benne, hogy amikor róla írok, akkor egyes dolgokat már adottnak vehetek. Egyből érzem például, hogy ez vagy az a szituáció megtörténhetne-e vele, vagy inkább valaki máshoz passzol. Például a Megtagadomban három főszereplő van, és egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy neki is szerepelnie kellene a könyvben.

1749: Gyakran kérdeznek téged a valósághoz és az íráshoz fűződő viszonyodról, és egy interjúban azt mondtad, „a valóság bizonyos szempontból értelmetlen, egy regény viszont nem lehet értelmetlen”. Hogyan gondolkodsz arról, ami az alapanyaggal a kezed között történik? Hogyan lehet szembemenni ezzel az értelmetlenséggel?

PP: Írástechnikailag azt mondanám, hogy ha egyszerűen közzétennénk egy magnófelvételt, ami egy teljes napon át mindent felvesz, akkor biztosan nem működne könyvként. Persze meg lehet csinálni, de senki sem fogja végigolvasni. Mert egy regény valamilyen módon meg van komponálva. Olyasmi, mint az élet díszkötéses kiadása, van szerkezete, van formája, és ennek köszönhetően az olvasó tud csak a lényegre koncentrálni.

Ez persze a kihívás is az írásban, az író megküzd azzal, hogy formát adjon annak, ami az első és hátsó borító közé kerül. Márpedig erre nincsen semmilyen formula, biztos recept. Egyszerre kell nagyon szabadnak lennünk és mégis komponálnunk a regényt. Én például nem az elejétől fogva komponálok, hanem fokozatosan. Az elején alakul, ahogy alakul, aztán a folyamat egy pontján, amikor már elég sokat megírtam belőle, elkezdi összerakni saját magát. És ez már nem tudatos az én részemről, hanem egyszerűen minden elkezd egy irányba tartani. A végén pedig eljön a pillanat, amikor rádöbbenek, hogy jé, kész a könyv! Ez sokszor meglepetésként ér engem is.

De érdekes kérdés, hogy egy regény miért regény, és miért nem valóság. Szerintem ha egy regény kizárólag valóságleírás lenne, akkor egyetlen olvasó sem érezné a magáénak. De egy barátom egyszer azt mondta nekem, és teljesen egyetértek vele, hogy ha egy regény nem okosabb a szerzőjénél, akkor nem sikerült. Egy írás pedig azért lehet okosabb a szerzőjénél, mert ott van az olvasó, aki tegyük fel, szerzett már tapasztalatot az olvasásban, képzett, szenzibilitása, élettapasztalata van. Így pedig hozzá fogja tenni azt az „okosságot”, ami az íróban sem tudatosult. Sok olvasó nem csak fogyasztó, hanem hozzá is ad valami olyan értéket az „áruhoz”, ami előzőleg nem volt ott. És ez remek dolog. Az olvasó teremti meg a könyv színeit, ő adja hozzá az érzéseket, és ha az író elég jó, akkor segíti az olvasót ebben a folyamatban.

1749: A legutóbbi könyved, ami magyarul még nem jelent meg, Az én Abruzzóm címet viseli, az alcíme pedig az, hogy Napló 2021. január 29-től július 18-ig. Ez az alcím valami egészen új megközelítést sugall az íráshoz. Mi történt itt, és milyen volt ezzel a szöveggel dolgozni?

PP: Az én Abruzzómat azért írtam, mert mást nem sikerült. Elkezdtem írni egy regényt Éjszakai úszók címmel, úgy sejtem, Arvid Jansen lányáról szólt volna. De nem haladtam vele, egyre nehezebbé vált az írás, valóságos válságba kerültem. Íróként viszont muszáj folyton dolgozni valamin, úgyhogy elhatároztam, hogy naplót írok, egyfajta jegyzőkönyvet. És ez nagyon jól esett. Van egy hyttém, egy kis víkendházam, ahol írni szoktam, és akkor lementem oda, és ha mást nem is, de leírtam, hogy –15 fok van, rohadt hideg, és tegnap beszéltem a testvéremmel, és ő is azt mondta, hogy fú, de hideg van.

És ez hatalmas megkönnyebbülés volt, ugyanakkor idővel más irányokat vett az írásfolyamat. Először csak magamnak írtam, aztán százegynéhány oldal után kerestek a kiadóból, én meg megemlítettem, hogy van ez a szöveg, mire ők, hogy belenézhetnének-e? Aztán mondták, hogy hmm, talán, igen, talán ez érdekelhet minket. Akkor ennyiben maradtunk, én pedig folytattam a naplóírást. Márpedig ott leírhattam bármit, amit csak akartam, a legcsapongóbb gondolataimat, asszociációimat, és felhasználhattam egy csomó olyan ötletet, amit egy regényben nem tudnék felhasználni, de még esszét sem tudnék írni belőlük, szóval kialakult egy dinamika.

Aztán amikor a feleségem elolvasta azt a fejezetet, amit megírtam az Éjszakai úszók munkacímű regényből, azt mondta, hogy Per, ez nagyon szép és jó, de tényleg erre akarod fordítani az energiádat? És rájöttem, hogy a francba, milyen igaza van! Úgyhogy azt a projektet elkaszáltuk, és megmutattam neki úgy az első húsz oldalt ebből a naplóból, mire azt mondta, hogy na, ez az, ezt írd inkább. Én meg úgy voltam vele, hogy oké, ha te is azt mondod. Később egy kicsit megbánta, hogy keresztbe tett a regényprojektnek, de szerintem jól volt ez így.

Nagyon szeretem ezt a könyvemet, nyilván más volt kicsit a fogadtatása, mint a korábbiaknak, vannak, akik nem szeretik az ilyen könyveket, de én nagyon szeretem. Kérdezték azóta, hogy lesz-e folytatása, de nem lesz, mert megkomponálta magát. Amikor elkészültem az utolsó bejegyzéssel, akkor kész volt a könyv. Nem lehetett mit hozzátenni. Azóta nem írtam semmit, ami akár csak hasonlítana is egy naplóra.

Pedig tényleg sok örömöm telt a megírásában. Nagyon élveztem, hogy beszélhettem benne az irodalomtól a kőművességen át a cölöpökig bármiről, és a legkülönfélébb asszociációimról. Mert amúgy nagyon stresszelős alkat vagyok és a fejemben állandóan vihar tombol. Szóval igen, ez a legújabb megjelent könyvem, de most újra regényen dolgozom. Talán az utolsó regényemen. Meglátjuk. Öregember vagyok már. Mindenesetre igyekszem, hogy jó legyen.

1749: Ez tehát egy másik projekt, mint amit a napló előtt elkezdtél?

PP: Igen. Azért persze titkon még bízom benne, hogy… nagyon meg voltam elégedve azzal a fejezettel, amit abból megírtam. És nyilvánvaló, hogy van folytatása, de most nem tudom megírni. Szóval ez egy másik projekt. Úgy egy-másfél évvel ezelőtt kezdtem el írni, és tetszik, ami eddig elkészült belőle, annak ellenére, hogy nagyon lassan haladok. Ez az első alkalom, hogy rendes szerelmi történetet írok, ami szokatlan terep, nálam a párkapcsolatok általában katasztrófába torkollnak, legalábbis az eddigi regényeimben jellemzően rosszul végződtek. Lehet, hogy ez a könyv is erre fut majd ki, de igyekszem az ezt megelőző időszakot kicsit színesebben ábrázolni. Tudod, fiatalság, szerelem.

1749: Ebben a hétvégi házban képzeljünk el, amikor írsz? Vagy dolgozol más helyeken is?

PP: Örököltem egy dániai nyaralót a dán származású édesanyámtól, ott is tudok dolgozni. De ahhoz el kell utaznom Dániába, és távol kell lennem a családomtól. Ez az írókunyhó viszont, ahová úgy járok, mintha a munkahelyemre mennék, körülbelül nyolcvan méterre van tőlünk. Ott teljesen egyedül lehetek, például belépés előtt kopogni kell, és hasonlók. Egyfajta erőd ez. Könyvek körös-körül, szép rendben, imádom nézni őket írás közben. Kicsit talán túl sok könyvem is van ott. Olyan ezer. Ahogy Virginia Woolf mondaná, nem jut mindenkinek saját szoba, nekem meg saját házam is van, ahol dolgozhatok. Szóval kicsit szerencsésebb vagyok, mint ő.

1749: Tényleg jól hangzik.

PP: Igen, nagyon szeretem. Mindig csodáltam azokat, akik a városban laknak, és képesek dolgozni. Én vidéken lakom, saját farmházunk van, és szerencsére rengeteg fizikai munkát végzünk, imádok is a kétkezi munkáról írni. Ehhez pedig pont kapóra jön a vidéki lét. És persze írok a természetről is, ezt próbálom kevésbé unalmasan csinálni. Nem úgy, mint például Thomas Hardy, hogy oké, itt van tizenöt oldal tájleírás, azt szépen átugorjuk. Na, ezt nálam nem lehet megcsinálni, el kell olvasni azt is. Szóval igen, munkáról, természetről nagyon jó ott írni.

1749: Tehát amikor fölkelsz, akkor első a fizikai munka, és utána jön az írás, vagy fordítva.

PP: Fordítva. Még félzombi állapotban, rögtön felkelés után megyek le a kunyhómba, és többnyire a gép előtt ébredek csak fel rendesen. Általában reggel hatkor ülök le írni, és csak később csinálom a többi dolgot. Sohasem írok este, az életveszélyes lenne. Addigra elhasználja az ember az energiáit, úgyhogy már csak maszatolásra futja. Az én szabályom, hogy csak reggel dolgozom.

1749: Említetted, hogy sokat építesz az intuícióra. Ha elképzelünk egy skálát az intuícióval az egyik, a tervezéssel a másik végponton, akkor hol helyeznéd el magad ezen a skálán?

PP: Attól függ. Voltaképpen elindulok egy sarokpontból, és csak remélni tudom a legjobbakat. Egy regény esetében az elején hatalmas a szabadság, nincs még szigorú kompozíció vagy terv, de aztán ahogy egyre többet ír az ember, már következményei lesznek a korábban leírtaknak, szűkülni kezd a tér, fogynak a választási lehetőségek, valami ilyesmit értek azon, hogy a regény írja magát. Persze ismerek olyan szerzőket, akik tervezéskor egy komplett falat teleplakátolnak papírlapokkal, és aztán rámutatnak, hogy na, ez lesz a regény, már csak meg kell írni. De számomra pont fordított az irány.

Igazából nem bánnám, ha kicsit többet terveznék én is, csak hát nem tudom, hogy kell jól csinálni. Mert ha egyszer kiesem a könyvből, utána nagyon nehéz visszatérni bele, mert már magam sem értem, hogy ez vagy az miért úgy került bele, ahogy, pedig intuitíve akkor és ott szinte magától értetődött. Nem is ajánlanám a munkamódszeremet. Egyébként a harmadik, Det er greit for meg (Jól megvagyok) című könyvemnél már voltam vele úgy, hogy a francba is, író vagyok, vagy mi a fene, mennyi éve írok már, ideje lenne megtervezni a könyvemet. Akkoriban nagyon fiatal voltam, alig negyvenegy éves, és jóval több önbizalmam is volt, mint mostanában. Mondogattam magamnak, hogy ezt se felejtsd el, azt se felejtsd el, meg még azt se, és szuper, akkor ezeket mind beleírom a könyvbe. És beleírtam. És egész jól sült el. De ma már nem tudnám megcsinálni. Ezt kicsit sajnálom. Na, jó, annyira azért mégsem.

Az azért nagyon fontos, hogy nem csak az intuíció a lényeg, hanem az is, amiről a történet szól, hiszen az intuíció mindig valamire vonatkozik: emberi életekre, amelyeket létrehozunk. Vannak szerzők, akik azt mondják, hogy most írok egy elbeszélést, és ami történik benne, arról fog szólni. Mások pedig azt, hogy ugyan, amikor én írok, akkor csak a nyelv történik meg. És hát, igen arrogáns hatást kelthet, amikor az olvasónak azt mondja valaki, hogy csak a nyelv az, ami történik. Hogy hogy kell egyáltalán érteni?

Mert a nyelv által is az történik meg, amit el akarsz mondani, még ha ezt előre nem is tudod. Az írás nagyon intenzív élmény tud lenni, szorosan rá kell tapadnunk a karakterre, lojálisnak kell lennünk iránta, és nem szabad kamuzni, egységes egészként kell megírni, igaznak. Kicsit jobban kifejtve, a könyvben szereplő emberek érzései kell igaziak legyenek, a reakcióik meg kell feleljenek annak, amilyenek, nem szabad kényünk-kedvünk szerint módosítgatni őket. Ez pedig időigényes, mert le kell az egésznek ülepednie.

Viszont nagyon fontos erre odafigyelni, mert ha egy kicsit is gyakorlott olvasó kezébe kerül a szöveg, nagyon hamar látni fogja, hogy a szereplőid mellett állsz-e, vagy csak marionettbábuként mozgatod őket. És én utálom a marionettezést. Igyekszem elérni, hogy a szereplőim mindig magukat adják, és figyelem, hogyan viszonyulnak egymáshoz és a regény kulisszáihoz. A Férfiak az én helyzetemben című regényemben ez nagyon nehéz volt. A főszereplőm állandóan kiesett a szerepéből, mert folyton dühös volt. Nagyon bonyolult karakterré vált, főleg ahhoz a jó fej Arvid Jansenhez képest, akiket a korábbi könyvekben megismerhettünk. Kockázatokat vállalt például, és én azt éreztem, hogy ez nem fog menni, nem tudok belehelyezkedni egy ilyen karakterbe. És emlékszem az egyik nyárra, amikor fölhívtam a kiadómat, aki épp a Földközi-tengeren nyaralt, és mondtam neki, hogy nem bírom tovább csinálni, nem haladok, itt a vége, mondj valamit! Mire ő: hát igen, nehéz az író élete. Én meg: ugye! És nekiálltam panaszkodni, hogy ez van, meg az van, esetleg váltsunk szerkesztőt, és egyszer csak minden a helyére kattant. De majdnem feladtam. Nem mondom, hogy végigírtam hat teljes évet, de a Megtagadom után ennyi időbe tellett, hogy elkészüljön ez a regény. És ebből legalább két évet kidobtam az ablakon.

1749: Megesik az ilyesmi…

PP: Bizony.

1749: … ha az ember író.

PP: Nehéz az író élete.

1749: Két alapvető elemre szeretnék még rákérdezni a könyveidben, az egyik a hely. Az írásaid általában tele vannak tényszerű helyszínekkel, van, amelyiket akár Oslo-regénynek is nevezhetnénk. De még azokban a könyvekben is, amelyek nem Oslo környékén játszódnak, látszik, hogy mennyire fontos az elbeszélő számára orientálni az olvasót. Honnan ered ez a szemlélet, miszerint fontos aprólékosan megnevezni a helyszíneket?

PP: A helyek mindig is alapvetőek voltak számomra. Egy munkáslakótelepen nőttem fel Oslo külvárosában, egyfajta alvóvárosban. Egy völgyben helyezkedett el, és a háztömbök mögött már az erdő kezdődött. Én pedig állandóan az erdőt jártam. Talán ezért is találtam ki, amikor a Lótolvajokat írtam, hogy telepakolom tájleírásokkal, hiszen az egész történet sűrű erdőben, rengetegben játszódik. De persze emlékeztem a saját olvasmányélményeimre, hogy nézem, mennyi tájleírás van még, és át tudom-e ugrani. Itt viszont úgy okoskodtam, hogy amikor valami fontos eseményt akarok elmondani, akkor nemcsak a történés lesz lényeges, hanem az is, hogy hol történt. És amikor egy eseményről olvasunk, akkor ne lehessen átugrani a helyszínről szóló részeket, hanem fontos legyen látni, hol történtek a dolgok.

És szokták is kérdezni, hogy miért megyek bele ennyire részletesen a leírásba, miért nevezem meg ezt meg ezt az utcát. De voltaképpen minél konkrétabb a helyszín, annál általánosabbá válik. Ez talán elsőre hihetetlennek hangzik, de így van. Az olvasóban akkor is kialakul egy érzet a helyszínről, ha nem érti, hogy mit jelent az utca neve. Ezt a saját olvasói tapasztalatomból is tudom, szeretek helyszínekről olvasni.

És vannak persze nekem is fontos helyszíneim, például ahol most lakom, szinte vidéki környezetben, erdő mellett, és aztán persze ott van Veitvet, az alvóváros, ahol felnőttem, az egyik első ilyen telep Oslóban, aztán ott van az a dániai ház, ahonnan az édesanyám származott, és ahol az a nyári lak található, amit örököltem. Ott például minden nyáron két hónapot eltöltöttem gyakorlatilag nulla éves koromtól mostanáig. És ez a helyszín roppant fontos nekem, és tudom, hogy nagyon fontos volt az anyámnak is. Van ott egy hosszú tengerparti rész, és a strandtól beljebb egy sziget világítótoronnyal, és egyszer csak elképzeltem, milyen lehet úgy felnőni, hogy egész gyerekkorodban azt a világítótornyot látod. Hogy ettől vajon más lesz-e az ember? Úgyhogy amikor az Irány Szibéria című regényt írtam, akkor ebből kiindulva képzeltem el anyám gondolatvilágát, hogy mi járhatott a fejében 1935-ben, vagy máskor, és persze a könyv teljes kitaláció, valamennyire mégis róla szól és a testvéréhez fűződő viszonyáról, akit imádott, és aki korán meghalt, de kitörölhetetlenül az élete része maradt. Szóval akkor gondoltam bele először igazán, hogy a táj mennyire fontos.

Ha az ember olvasta a könyvet, akkor emlékezhet arra a partvonalra. Írás közben úgy éreztem, hogy ezt jól eltaláltam. És szerintem amikor valaki felidéz egy könyvet, akkor arra nem mindig emlékszik pontosan, hogy mi is történt, de arra biztosan emlékszik, hogy hol történt. Emlékszik egyfajta érzésre, egy tájbenyomásra, ami belső tájként marad meg benne, és amit aztán magával visz. Egy csomó ilyen könyvet ismerünk, nem? Vegyük az Anna Karenyinát, ahol a vonat végigszeli a sztyeppét, ott a tanyavilág, a gazdaságok, a kaszáló, az a rengeteg kétkezi munka… szerintem mindez remek alapanyag.

Szóval a hely mint olyan egészen alapvető a számomra. És még amikor valami úgyszólván általánosabbról írok, akkor is kell hozzá egy város. Valahogy könnyebben olvassuk a szöveget, ha egy konkrét városról van szó. Az egyik külföldi kiadóm javasolta is, hogy tegyünk bele az egyik könyvembe egy Oslo-térképet, amin látható, hogy mi hol történik. De amikor én olvasok egy New Yorkban, Manhattanben játszódó történetet, akkor én keresek magamnak egy odaillő rajzot, mondjuk Manhattanről. És hát Oslo is ugyanilyen, úgyhogy ha én meg tudom erőltetni magam, akkor talán mások is. És ha nem járnak utána, akkor sincs semmi, legfeljebb arra fognak emlékezni, ami benne volt a könyvben…remélhetőleg. Szóval a helyek nagyon fontosak számomra.

1749: És persze ma már akár kiguglizhatjuk is azokat a helyszíneket, amik előjönnek egy adott könyvben. Te mennyire használsz ilyen segédeszközöket?

PP: Hogy is mondjam, én nagyon kevés háttérkutatást csinálok. Mondhatni utálom. Van egy sztorim egy író ismerősömről, aki dolgozott egy könyvön, amiben fontos szerepet játszottak a Beatles-lemezek. Nem a Beatles-regényéről ismert Lars Saabye Christensenről van szó, hanem egy másik könyvről. Szóval ebben a könyvben egészen központi jelentősége volt annak, hogy a Sgt. Pepper album 1968-ban jelent meg, minden ekörül forgott. Csakhogy a végén ellenőrizte a dátumokat, és rájött, hogy az album igazából 1967-es. Úgyhogy a regény, úgy ahogy volt, összeomlott. De hát, persze nem jó írás közben lecsekkolni az ilyeneket, mert megtöröd a dinamikát.

Amikor a naplómat írtam, rá kellett jönnöm, hogy az esetek nyolcvan százalékában rosszul emlékszünk arra, ami velünk történt. Ha nem is mindenben tévedünk, de sok mindenben igen. Ugye, két fivérem is meghalt, egyikük a szüleimmel együtt, másikuk pedig még 1983-ban. És amikor róla kezdtem írni a naplómban, leírtam, milyen volt az utolsó közös esténk, mielőtt meghalt, erről meg erről beszélgettünk, aztán elküldtem a még élő bátyámnak a szöveget, mire mondta, hogy az nem is úgy volt. Két nappal később halt meg, és nem éjszaka az ágyában, ahogy írod, hanem fényes nappal a konyhában esett össze. Uramisten, gondoltam. Ráadásul azt írtam, Bob Dylanről beszélgettem vele, pedig biztosan nem beszélgethettünk Bob Dylanről, mikor másnap műtötték és élet-halál között volt. Honnan vettem ezt? És tényleg, hogy a fenébe is beszélgethettünk volna Bob Dylanről? Miért írtam ilyeneket? Mert így emlékeztem. De nyilván rosszul emlékeztem.

De szerintem egy írónak hatalmas erőforrás, hogy rosszul emlékszik. Egész egyszerűen azért, mert ha például kevésbé drámaian, sőt kevésbé irodalmian emlékezünk valamire, ami konkrétan megtörtént, akkor annak a tévedésnek is saját energiája lesz. És persze utólag ellenőrizhetjük, ha pontosak akarunk lenni, de sokszor fontosabb, hogy jól működjön a szöveg. Például megesik, hogy kap az ember egy üzenetet, hogy az egyik regényében szereplő buszjárat valójában teljesen más útvonalon járt. Oké, de ez ott a könyvben az én buszom. Szóval engem a kutatómunka nyomaszt, de persze bizonyos dolgokat leellenőrzök, de semmiképp sem írás közben, hanem utólag. Különben kizökkente. Hiszen az emlékeknek nagyon sajátos dinamikája van. És ha tévedek is, so what?

1749: Majdnem témánál is vagyunk, mert épp a múltról szeretnélek még kérdezni, hiszen a múlt fontos szerepet játszik szinte mindegyik könyvedben. Gyakran akkor csatlakozunk be a főszereplőid életébe, amikor valami fontos megtörtént már a múltban, sőt, a történések következményein is túl vagyunk. És így sokszor azt követhetjük végig, hogy a főszereplő miként próbál meg együttélni ezekkel a következményekkel. Jobban érdekel tehát téged az események feldolgozása, mint maguk az események?

PP: Nos, talán nem is annyira a feldolgozás érdekel, mint inkább a sokkhatás, amit akkor érzünk, amikor a múltunk utolér bennünket. És ebben a regényben is rengetegszer a korábban történt események gyűrűznek tovább, kerülnek váratlanul napvilágra ilyen-olyan okból. És a feldolgozás ekkor már maga a fájdalom. A lényeg az, hogy most, ahogy ebben a pillanatban élünk, úgy tudjuk, hogy mások vagyunk, mint korábban voltunk. De mi van, ha mégsem. Hiszen ugyanaz a személy vagyunk. És ahogy most visszatekintek az életemre, talán arra emlékszem a legélesebben, amikor tizenhét éves voltam. Tíz éve talán a húsz-, huszonöt- vagy harmincéves énemre emlékeztem volna jobban. Idővel ez is változik, ahogy az is, hogy melyik énünkkel azonosulunk éppen. És ennek messzeható következményei lehetnek, ha egyszer csak utolér a múlt. Végtére az is mi voltunk, aki a múltban cselekedett, ha már nem is ugyanúgy érzünk. Ez valóban igen központi elem a műveimben, hogy olyan dolgokat csinálunk, amelyeket már nem lehet jóvátenni. Vagy fordítva, ellenünk tesz valaki olyasmit, amit nem lehet jóvátenni.

A naplóban, amiről beszéltünk, írok egy erdei iskolai élményemről. Törékeny kissrác voltam, tizenhárom éves, és a csapatvezetőm valamilyen okból elkezdett pikkelni rám. Vert engem, a falhoz csapott, ordibált velem, és nem értettem, hogy mit követtem el? És ez nagyon fájt. Nők mesélik, amikor hasonlónak vannak kitéve, hogy azon rágódnak, mi rosszat szólhattak, amitől így begurult a férfi? Tizenhárom éves voltam, amikor ez történt, de időskoromig követett a kérdés, hogy mi a franc történt ott? Mit követhetett el egy tizenhárom éves, ami ekkora dühöt váltott ki? És nem túlzok, állandóan ezen járt az eszem. És emlékeztem, hogy volt ott egy tanár, aki mindent látott, de nem szólt semmit, hagyd rá a vezetőre, nem nagy ügy. Szóval ezt leírtam a naplóban.

Aztán egy nap beállít a kiadóhoz egy fura alak, hogy Per Pettersonnak hozott üzenetet. És kér egy papírlapot, és ír rá valamit, aztán belerakja egy borítékba, és otthagyja a kiadóban azzal, hogy ezt adják át Per Pettersonnak. És ez a bizonyos tanárom volt az. És azt üzente, hogy senkinek sem lenne szabad átélnie azt, amit én átéltem. És, hogy nagyon sajnálja. És az a körülbelül hatvan évnyi rágódás, paff, vége. Minden rendben. Ilyen hatása lehet az irodalomnak. Nagyon megrendültem. Azt hiszem, nemsokára meg is halt. Már nagyon öreg volt.

1749: Ha már azzal kezdtük, hogy olvasni létszükséglet, akkor, ha azt nem is kérdezném meg, mi a kedvenc könyved, érdekelne, hogy most épp mit olvasol?

PP: Most épp egy egészen kiváló svéd szerzőt olvasok, akit még biztos, hogy nem fordítottak le, Mirja Ungének hívják, rohadt jó, de tényleg. Aztán olvasok Joan Didion-esszéket, néha rám jön, hogy nagyon sok esszét olvassak. Amikor a szépirodalom már kicsit sok. Meg hát amikor én magam is szépirodalmi szövegen dolgozom, nagyon nehéz belépnem mások kompozícióiba, nem mellesleg iszonyú féltékeny is tudok lenni, hogy mi a francért ír más ilyen jól! De van időszak, amikor csak politikát olvasok. Mindenesetre most is ugyanolyan sok könyvet veszek, mint korábban, de egyre kevesebbet olvasok ki közülük. Húsz folyóméternyi szerzőéletrajzom van például, igaz, annak a felét azért elolvastam. Olyan tíz folyóméternyit. Egész jó arány. Nem tudok leállni.

(Az interjú szöveges változata a szeptember 27-én, a PesTexten lezajlott beszélgetés alapján készült. A magyar szöveg elkészítéséhez felhasználtam Fejérvári Boldizsár a beszélgetés videóváltozatához készített feliratát.)