1749: Amikor az 1749.hu munkatársa megkeresett, hogy készítsek Veled életinterjút, nagyon megörültem. Kevés olyan nagy formátumú – Márton László fordulatával élve – „erős fordítói koncepcióval rendelkező” műfordítót ismerek, mint Te. Ha néha leülünk kávézni, és előkapsz az elmaradhatatlan hátizsákodból egy francia könyvet meg a magyar fordítását, mindig élvezettel hallgatom, ahogy az eredeti jelentését felfejted, elmagyarázod, milyen finom többletjelentéseket hagyott figyelmen kívül a fordító, és a kritikai elemzést követően előállsz egy konkrét, az értelmezéseddel összecsengő megoldással. Ezek a villámelemzések mindig nagyon tanulságosak és tartalmasak, ezért is lepődtem meg, amikor eleinte vonakodtál az interjútól. Én úgy gondolom, hogy ezt a fajta fordítói attitűdöt nem árt népszerűsíteni. Hadd kérdezzelek meg: miért álltál olyan nehezen kötélnek?

Ádám Péter: Jó, hogy mondod. Nemrég fejeztem be a Corvina Kiadónak a történész François Kersaudy egyik könyvének fordítását. A könyv Himmler kezelőorvosáról szól; az egyik fejezetnek, amely a keleti hadszíntéren történteket foglalja össze, franciául ligne de crête, vagyis „a hegygerinc vonala” a címe (az akadémiai nagyszótár a „nyeregvonal” szakszót ajánlja). A fejezet a Szovjetunió elleni háború második évének eseményeit foglalja össze, amikor – mind a náci Németország, mind a sztálini Szovjetunió részéről – nagyjából egyenlő erők álltak egymással szemben. Csak a fejezet végén merült fel bennem a kérdés: de hát hol itt a hegy? Hegygerincről már nem is beszélve… Akkor jöttem csak rá, hogy a kifejezésnek biztos van valami metaforikus jelentése. Utánanéztem, rögtön kiderült, a ligne de crête szókapcsolatot a francia olyan bizonytalan helyzetekre is használja, amikor még egyik oldalra sem dőlt el a mérleg nyelve. Így lett „a hegygerinc vonalából” „törékeny egyensúly”. Ezzel azt akarom mondani, fontos, hogy legyen a fordító füle mögött egy vészcsengő, ami vijjogni kezd az ilyen becsapós esetekben. És azzal is tisztában kell lenni, hogy kétnyelvű szótárakra csak legritkább esetben számíthat az ember… Ehhez hadd tegyem hozzá, a lefordítandó szókapcsolat vagy jelentésbeli egység mellett a kontextus is nagyon fontos. A legtöbb fordítói baklövés úgy jön létre, hogy a fordító figyelmen kívül hagyja a szövegösszefüggést. Kérdéseket kell feltenni a szövegnek, hogy értsük, miért éppen az a szó áll ott, és hogy milyen funkcióban…

Csakugyan idegenkedem az interjúktól. Nem vagyok híve a fordító sztárolásának. Idegen tőlem a primadonnaszerep, annál is inkább, mivel nem adottságra vagy tehetségre, hanem a fordítói munka szakmai, majdnem azt mondtam, „kisiparosi” oldalára helyezem a hangsúlyt. A fordító „szinkronszínész”, sokféle karakter hangját tudja imitálni. Vagyis eltűnik a szerző mögött. Láthatatlan. De azért sem érzem magam „sztárfordítónak”, mert – jóllehet a hetvenes évek közepétől fordítok, és tízegynéhány évig a Nagyvilágnak voltam francia rovatvezetője – a könyvkiadóktól egészen 2010-ig csak hébe-hóba kaptam fordítói megbízásokat, rendszeresen soha egyetlen kiadó sem számított rám. Még az Európa sem – ez fáj legjobban. Ott mindössze három fordításom jelent meg, Marguerite Duras A szerető című kisregénye, Alexis de Tocqueville emlékiratai meg Az idegen Camus-től (utóbbit Kiss Kornéliával fordítottuk) – de mindhárom eredetileg folyóirat-publikáció volt (a Tocqueville-szemelvény a Holmiban jelent meg, a másik kettő a Nagyvilágban). Csak a kétezer-tízes évek elején változott valamit a helyzet, azóta a csíkszeredai Bookarttól rendszeresen kapok megbízásokat. Eddig három könyvet fordítottam nekik, köztük a genfi Nicolas Bouvier remekművét, a Világunk járását, ezt a munkámat szeretem legjobban.

1749: Azt mondod, a műfordításnak van egy „kisiparosi” oldala. Mit értesz pontosan ezen? Több egyetemen tanítottál és tanítasz fordítást, jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetemen. Mi az, ami szerinted megtanulható a szakmában, és mi adottság kérdése?

Ádám Péter: Nem árt persze, ha az embernek tehetsége is van (én például a mai mezőnyben többek közt Nemes Annát meg Nádasdy Ádámot tartom a legtehetségesebbnek), de tanulással, igyekezettel, nyelvi jó ízléssel is sokra viheti az ember. A fordítói munka „kisiparosi” oldalán az elsajátítható rutinműveleteket értem. Azt, hogy az ember nem az ihlet révületében dolgozik, hanem megfelelő szakmai kompetencia birtokában: nagyjából sejti, hogy az adott francia mondatszerkezetnek milyen magyar mondatszerkezet lehet az ekvivalenciája (más szóval nem vesz át egy az egyben francia mondatszerkezetet), figyel a szavak funkciójára, és él az átváltási műveletek lehetőségével, vagyis nem akar makacsul jelzőt jelzővel, főnevet főnévvel, igét igével megfeleltetni. Fontos, hogy a fordító a szójelentést is pontosan bemérje, mert nagyon sokan leragadnak a szavak első jelentésénél.

Hadd mondjak erre egy példát. Az eltűnt idő nyomában második kötete például hosszú körmondattal kezdődik, amelynek a végén a narrátor megjegyzi: Norpois márki nyilván azt mondaná az előkelő kapcsolataival kérkedő Swannról, hogy „puant”. A puer (bűzlik) igéből képzett jelzőnek az Akadémiai nagyszótár szerint ’bűzös’, ’büdös’, átvitt jelentésben pedig ’arcátlan’, ’ocsmány’ a jelentése – mármost ezeknek a szavaknak egyike sem illik az adott szövegkörnyezetbe. Ilyenkor az ember előveszi a francia értelmező szótárt. A szövegbe illő jelentés azonban a leggyakrabban használt Petit Robert-ben sincs benne. Csakhogy a klasszikus irodalmon iskolázott Prousthoz nem is az előbb említett modern értelmező szótár való, hanem az 1863 és 1872 közt közreadott Littré-féle Dictionnaire de la langue française. Ebből kiderül, hogy a puant jelzőnek, adott szövegkörnyezetben, ’hivalkodó’, ’dicsekvő’, ’hencegő’ a jelentése (holott a Gyergyai-féle Proust ezt tévesen az „undok” jelzővel, az újabb fordítás pedig – mondhatni, még tévesebben – a „valami bűzlik Dániában” szólással adja vissza). Ilyesmit értek a fordítói munka kisiparosi oldalán. Azt, hogy ha a mesternek kell valami, szög, fogó vagy kalapács, mindig tudja, hogy melyik polcra nyúljon, hogy éppen melyik fiókot kell kihúznia…

De hogy visszatérjek a kérdésedre, tanítani csak a Károlin tanítottam fordítástechnikát (azt leszámítva, hogy pár éve meghívtak a debreceni francia tanszékre, ott két vagy három bemutató órát tartottam). Azt kérdezted, mi tanítható a fordítói munkában, mi nem. Taníthatók az átváltási műveletek, tanítható (és most csak a forrásnyelvi szöveg megértéséről beszélek), hogy mit kezdjen a fordító a francia múlt idők többletjelentésével, a passé composéval, az imparfait-vel vagy a passé simple-lel például. Azt már nehezebb megtanítani, hogy a magyarnál több fokozattal elvontabb francia mondatot hogyan kell a fordításban újraalkotni. Roland Barthes Marhaszelet sültburgonyával című esszéjében egy régi francia film is szóba kerül; egy plébános épp jókora bélszínszeletet süt, amikor betoppan hozzá egy idegen, és szállást kér éjszakára, a plébános pedig testvériesen megosztja vele a hússzeletet. Amikor kiderül, hogy az illető német kém volt, a plébános: „És én még megfeleztem vele a marhaszeletemet!” Mire Barthes kommentárja: Suprême abus de confiance (szó szerint: a bizalommal való visszaélés legfelső foka). Csakhogy a magyar ezen az elvontsági szinten egyszerűen nem működik, a magyarnak szüksége van rá, hogy ilyen közlést személyhez kössön. Így lesz az elvont megállapításból a fordításban: „Így visszaélni az ember bizalmával!” Ha franciáról magyarra fordít az ember, gyakran előfordul, hogy a padlásról le kell jönnie a földszintre.

1749: A fordító láthatatlanságára visszakanyarodva, hadd vitatkozzak veled. Ahogy az interjú elején mondtam, az, ahogy szöveget elemzel, valami egészen rendkívüli szövegérzékenységre és tudatosságra vall. Azt most csak futólag említem, hogy a francia kultúráról és irodalomról enciklopédikus tudás van a fejedben. De ha egy fordító már a szöveg értelmezésénél átsiklik a rejtett jelentéseken, tartalom és forma összefüggésein vagy azon, hogy egy szöveg miképpen illeszkedik a maga irodalmába és kultúrájába, akkor azt kell mondanom, hogy a fordító mégiscsak nyomott hagy – pozitív vagy negatív nyomot – a fordított szövegen.

Ádám Péter: Ami a „negatív nyomot” illeti, hogy én is a te kifejezésedet használjam, az legelőször is a humor, az irónia eltűnése. Ez fordítói érzékenység dolga. Camus Az idegen című regényének Gyergyai-féle fordításából például teljesen eltűnt a humor meg az irónia. Flaubert Bovarynéjának, ha jól számolom, öt magyar fordítása is van, de egyik fordítás sem igyekezett visszaadni – már ha ezt lehet egyáltalán, mert a befogadónak is feladata az irónia dekódolása – a szöveg gyilkos iróniáját. Erről eszembe jut a Bovaryné elején Charles sapkájának leírása. Tudniillik az író ezt a csiricsáré sapkát öt közismert sapka „szintéziseként” határozza meg; mármost ebből az öt sapkából négy fordító (Ambrus Zoltán, Hajó Sándor, Gyergyai Albert, Poór Judit) jó, ha kettőt vagy hármat eltalált, holott ahhoz, hogy sikerüljön a bűvészmutatvány, vagyis hogy a leírás végén a leírt tárgy csakugyan eltűnjön, azaz a sapka láthatatlanná váljon, ahhoz mind az öt sapka pontos megnevezésére szükség van…

Ha már a szöveg értelmezését is említed, itt – irodalmi szövegről beszélek – nem elég a szójelentés pontos bemérése. Látni kell, magunk elé kell képzelni, hogy miről van szó, és úgy kell lefordítani, hogy az olvasó is lássa, az olvasó is maga elé tudja képzelni. Flaubert Érzelmek iskolája című regénye a gőzhajó indulásával kezdődik; a narrátor a rakparton áll, úgy írja le az indulás előtti perceket. Idegesség, beszállnak az utasok stb. Majd mindjárt ez a mondat: …les colis montaient entre les deux tambours… (A deux tambours a lapátkerék két dobja.) Hogy ezt értse az ember, ahhoz meg kell nézni a tizenkilencedik század első felében közlekedő francia folyami gőzhajók felépítését. Ebből kiderül, hogy az utasoknak fenntartott hátsó fedélzet egy kicsit lejjebb van, mint a csomagoknak fenntartott első, és hogy a hátsó fedélzetről a két lapátkerék között pár fokos lépcső vezet az első fedélzetre. És ahogy a rakpartról nézi a narrátor, egy kicsit olyan, mintha a csomagok, a két lapátkerék dobja között, szinte maguktól mennének fel az első fedélzetre, mivel a rakodómunkásokat eltakarja a lapátkerék. A mondat Gyergyainál: „…a csomagok magasra zsúfolódtak a két hajókerék között…” – ami nyilvánvalóan félreértés, hiszen ott lépcső van. Ezzel az aprósággal csak azt akartam jelezni, mi mindenre kell figyelnie a fordítónak – főleg ma, amikor már az internet is rendelkezésére áll.

Említetted a kulturális hátteret, itt erre is van példa. Elindul a hajó, az utasok átadják magukat az utazás élvezetének, majd ez a mondat: Il se versait de petits verres. Általános alany, semmi mást nem látni csak hogy valamilyen itókát töltenek a poharakba. Hogy milyen italt, a szöveg nem mondja. Nyilván azért nem, mert a franciának magától értetődő. (Hadd tegyem hozzá, a mondat a kínálgatás sűrűn használt francia formulájára is utal: Alors, un p’tit verre?) Itt a fordító azon a banánhéjon csúszott el, hogy a petit („kis”, „kicsi”) jelzőt szó szerint értelmezte, kupicát, pálinkáspoharat értve rajta, holott a p’tit verre szókapcsolat nem a pohár nagyságát, hanem a pohárhoz (illetve az italozáshoz) való érzelmi viszonyt fejezi ki (v. ö. „Megiszunk egy pohárkával?”). „Itt-ott vígan pálinkázgattak” – olvasom a magyar fordításban, de ez kulturális nézőpontból teljes képtelenség. A francia olvasónak a kontextus is elég, hogy tudja, csak borról lehet szó, semmi másról… A példa másik dologra is felhívja a figyelmet, nevezetesen arra, hogy minden nyelv mást bíz a kontextusra, és mást tart lényegesnek nyelvileg is realizálni. Márpedig nagyon fontos, hogy a fordító a kontextus által sugalmazott, de nyelvileg nem realizált tartalmakra is figyeljen…

De hadd térjek vissza a fordító láthatatlanságára. Vannak fordítók, egy kicsit Gyergyai Albert is ilyen, akik mindent a maguk három- vagy négyhúrú balalajkáján tudnak csak megszólaltatni, és akiknek minden fordításuk hasonlít egymásra. Szerintem jobb, ha a fordítónak nincs egyéni „stílusa”, egyéni hangja, ha nincsenek felismerhető fordulatai, stilisztikai rögeszméi, tikjei, modorosságai. Vannak primadonna-fordítók, ilyen például Szentkuthy Miklós is, akik szeretnek előtérbe tolakodni. Én inkább azokat csodálom, akik mernek teljesen elbújni, feloldódni az általuk tolmácsolt író célnyelvi szövegében. Főleg azért szeretek Kiss Kornéliával dolgozni, mert a közös munka arra is lehetőséget ad, hogy – mivel ketten vagyunk – még jobban el lehet tűnni a szövegben.

A fordító tulajdonképpen „előadóművész”. Ezért fáj az embernek, hogy sok kiadó a katalógusában vagy könyvhirdetéseiben nem tünteti fel a fordító nevét. Ami azért is érthetetlen, mert nemegy esetben a fordító puszta neve is reklám. Jó volna, ha a kiadók végre tudomásul vennék: a fordító neve ugyanúgy része a könyv megnevezésének, mint a szerző neve, a könyv címe, a könyvkiadó neve és a kiadás dátuma vagy a könyv ISBN száma. Arról nem beszélve, hogy a fordító nevét a könyv címoldalán illene feltüntetni, de ezt a megtiszteltetést csak egy-két kiadó adja meg a fordítónak.

1749: Kiss Kornéliával van egy kitűnő Camus-fordításotok – a L’étranger-t Az idegen címen magyarítottátok újra –, és legutóbb Barthes-ot fordítottatok együtt. Tudtommal rajtatok kívül nincs még egy olyan műfordító páros Magyarországon, aki tandemben dolgozna. Ezt a munkamódszert egyszer én is szívesen kipróbálnám, bevallom, egy kicsit irigykedem rátok. Mesélj erről a módszerről! Miben látod az előnyeit, vannak-e hátrányai? Szóval mondd el, miért jó, ha a nyelvi kisiparos nem magányos hősként küzd a szöveggel!

Ádám Péter: Nem sokat fordítottunk együtt: Az idegen mellett egy Julien Green-írást a Vigíliának, néhány Barthes-esszét a Jelenkornak meg pár Chateaubriand-szemelvényt a Holminak. Ezekre a közös fordításokra nagyon büszke vagyok, itt – Kornéliának hála – úgy érzem, sikerült a lehetetlen, emellett az olvasó az írót hallja, nem pedig a két fordítót… Ilyenkor olyan érzésem van, mint a magasugrónak, amikor nem veri le a lécet.A „négykezes fordítás” ötlete a nyolcvanas évekre nyúlik vissza. 1983-tól a kilencvenes évek elejéig Maurice Regnaut (1928–2006) barátommal három Kosztolányi-könyvet fordítottunk franciára. (A három könyv mind a mai napig kapható a francia könyvesboltokban.) Maurice nem tudott magyarul, döcögő nyersfordítást csináltam neki, ebből alakította ki a végleges szöveget. Itt fedeztem fel, hogy ezt a munkát lehet kettesben is csinálni. Kornéliával azért olyan izgalmas a közös munka, mert amikor már kész a mondat, elképesztő irodalmi érzéke van ahhoz, hogy egy-egy jól megválasztott szóval feldobja a szöveget.

1749: A szövegértelmezés csak az első fázisa a fordításnak. Arról, hogy a fordító hogyan tud írni az anyanyelvén, még nem is beszéltünk.

Ádám Péter: Igen, a fordításban legnehezebb a formaadás. Mivel a fordító a mondatot nem is annyira „fordítja”, mint inkább másik nyelven újraalkotja – mondatalkotási rutinra is szüksége van. Nagy előny, ha a fordító ír is, hogyha eleve valamennyi íráskészséggel adja fejét fordításra. Mert sok fordításról messziről ordít, hogy fordítás, sőt, a főleg angolból magyarított tucatkönyvek valami egészen sajátos angolosra fazonírozott magyar nyelvet képviselnek. Sok fordító naivan azt hiszi, az irodalom valamiféle ünnepélyes nyelvhasználat, és hogy a fordítónak irodalmi szöveg esetében csak annyi a dolga, hogy elment helyett azt mondja, távozik, mint helyett azt, hogy akár, régi helyett azt, hogy ódon, észrevesz helyett azt, hogy megpillant, és akkor a mondat máris irodalmi. Csakhogy nem ezektől a csillogó karácsonyfadíszektől lesz egy szöveg irodalmi. Hanem attól, hogy a mondat belesimul a szövegbe, betölti funkcióját, és az olvasó úgy érzi, nem is lehet másképpen mondani.

1749: Volt-e a pályafutásod során olyan szerző, aki mind stílusában, mind mondanivalójában közel állt hozzád, akivel valamiféle szellemi rokonságot éreztél?

Ádám Péter: A genfi Nicolas Bouvier. Ő rögtön érettségi után grafikus barátja társaságában egy kis Fiattal elindult, hogy meg se álljon a Haibár-hágóig… A könyv műfaját tekintve útleírás (ami egy mára teljesen eltűnt világról tudósít), de korrajz is, nevelődési regény is. Franciaországban a könyv már elismert klasszikus.  Mivel egy kisebb – de nagyon igényes – erdélyi kiadó, a csíkszeredai Bookart jelentette meg, a mű nálunk csaknem ismeretlen, nem is tudom, hogy egyáltalán terjesztették-e a hazai könyvesboltokban.

1749: Van-e olyan szerző, akit még szeretnél fordítani, vagy újrafordítani, és ha igen, miért?

Ádám Péter: Nagyon szerettem volna újrafordítani Tocqueville-tól a teljes Amerikai demokráciát, de annak is örülnöm kell, hogy a Qadmon Kiadó jóvoltából egy kisebb szemelvényválogatást mégiscsak sikerült összehozni. Gondolkodtam Stendhal Le Rouge et le Noir című regényén, ez érdekelné a kiadókat is, de ma egyetlen kiadónak sincs annyi pénze, hogy ilyen tervet nyélbe üthessen. Aztán ott van Montaigne… A teljes Montaigne, természetesen az Esszékre gondolok, már megvan, mégpedig Csordás Gábor fordításában, a hazai könyvpiac pedig kicsi, sajnos nem teszi lehetővé, hogy egymással versengő párhuzamos fordítások szülessenek. Nagy nyelveken ez lehetséges, ha valaki az angol nyelvterületen például kíváncsi Tocqueville Amerikai demokráciájára, öt-hat fordítás között is választhat. Ilyesmi nálunk elképzelhetetlen. Álmodozom még a Bovaryné újrafordításán is, annál is inkább, mivel a regényt szerintem az ismert fordításoknál sokkal ironikusabban és provokatívabban kellene lefordítani, de nem sok esélyt látok ennek a remekműnek a kiadására.

1749: Ha arra kérnélek, röviden fogalmazd meg a fordítói hitvallásodat, mi lenne az? Milyen az ideális műfordító kisiparos, milyen egy jó műfordítás? A fordítói tapasztalatodból mi az, amit mindenképpen továbbadnál a jövő műfordító kisiparosainak?

Ádám Péter: Én a fordítást ugyanolyan szolgáltatásnak tekintem, mint szakiparos a csőtörés „elhárítását”. Nem szoktam válogatni. Újságcikket ugyanúgy fordítok, mint regényt, esszét éppúgy, mint tanulmányt. Megjegyzem, egyáltalán nem könnyű franciából újságcikket fordítani, annyira más – rafináltabb, magamutogatóbb – a francia sajtó stílusa, mint a magyaré. És mindig görcsölök, ha ránézek a szövegre. Lámpalázam van. De szövegértés tekintetében, úgy érzem, elég jó vagyok. Hogy milyen tapasztalatot adnék tovább? Legelsősorban a forrásszöveg tiszteletét. Hogy ha úgy érezzük, a mű kifog rajtunk, hogy ekkorát nem tudunk ugrani, ne szégyelljünk nemet mondani a felkérésre. Nagy írót pocsék fordítással tönkretenni: bűn, ilyen szöveget kiadónak közreadni: bűnpártolás.

Van Ciorannak egy aforizmája: „Nem egy korlátolt, sőt, ostoba írót ismertem. A fordítók viszont, akikkel találkoznom adatott, egytől egyig értelmesebb és színesebb emberek voltak azoknál a szerzőknél, akiket fordítottak. Feltehetően azért, mert a fordításhoz sokkal, de sokkal több sütnivaló kell, mint az »alkotáshoz«” (Aveux et Anathèmes, Paris, Gallimard, coll. Arcades, 1987, 39). Ez persze Cioranra jellemző provokatív túlzás. Annyi azonban bizonyos, hogy a fordítói újraalkotás racionálisabb, tudatosabb, nagyobb figyelmet igénylő munka az írói alkotáshoz képest. A fordítónak ugyanis minden egyes mondatról megközelítően annyit kell tudnia, mint amennyit az író tudott, amikor a mondatot leírta, sőt, azt is tudatosítania kell magában, amit az író nem gondolt át tudatosan. Hogy a fordító értelmesebb a szerzőnél, azt én soha nem mondanám. De hogy egy művet lefordítani sokszor nehezebb, mint megírni, abban biztos vagyok.