1749: Pár évvel ezelőtt ismertelek meg Budapesten, egy irodalmi eseményre érkeztél, ami előtt beültünk egy italra és pingpongoztunk is. Pingpongban profinak tartom magam, ezért nagyon rosszul éritett, mikor megvertél 21-5-re. Utána viszont jobban megismertelek téged és a verseidet is, és mégiscsak megbocsátottam a vereséget. Mesélnél arról, hogyan kezdtél verseket írni és hogyan alakult az irodalmi pályád?
Szemjon Hanyin: Nehéz megmondani, pontosan mikor kezdődött. Elég sokáig csak a magam számára írtam, nem terveztem különösebben, hogy publikáljam az írásaim. Azt pedig még ennyire se tudtam volna elképzelni, hogy közönség előtt olvassak fel − pedig később azután nagyon sokat olvastam fel, és ezek a felolvasások majdnem mindig improvizációval voltak egybekötve, például Mitsugu Harada japán nagybőgőssel, Sztanyiszlav Jugyinij bőgőssel, vagy elektronikus zenészekkel (például Andrej Ejgusszal, Kaszpar Grosevvel, Linda Lejmannal vagy Lee Chapmannel), illetve a több hangszeren játszó Alekszandr Alekszandrovval, és még sok mindenki mással. Ezek az előadások gyakran performanszokká alakultak át, voltak egyszemélyesek, mint az Egyszemélyes színház, vagy az Orbita-csoporttal közösek, mint az FM Slow Show vagy a Motopoises. A másik dolog, amit szoktam csinálni, a költői installáció, ilyesmit is csináltam egyedül és különböző képzőművészekkel is. Emellett fordítok is, lett, amerikai és olasz verseket.
1749: Ha jól emlékszem, a híres Tartui Egyetemen tanultál, ahol többek között a szemiotika tudományága is született. Hogyan hatott rád a tartui időszak?
SzH: A Tartui Egyetem egyszerűen nem tud nem hatással lenni az emberre. Amikor megérkeztem a felvételi vizsgára, tizenhét éves voltam. Az első dolog, amit megláttam, ahogy beléptem, egy pingpongasztal volt, közvetlenül a bejárat mellett. Szóval, amikor pingpongoztunk, igazán nem akartalak így megverni, de a tartui iskola annyira belém ivódott, hogy egyszerűen nem lehet vele mit csinálni. Abban az időben Tartu volt a bölcsészettudományok fellegvára az egész Szovjetunióban. Itt volt a(z akkor megengedhető) lehető legnagyobb a szabadság. Jurij Lotman előadásai teljes előadókat töltöttek meg, más városokból is eljöttek meghallgatni. Előttem viszont nem csak a tanulás feladata állt. Mivel úgy döntöttem, nem vonulok be a szovjet hadseregbe, így bujkálnom kellett a katonaság emberei elől, akik követtek az előadásokra és a kollégiumba is, hogy besorozzanak. A morális adósságomat csak évekkel később róttam le alma materem előtt, amikor az archív anyagaikból összeraktam egy költészeti antológiát lett költők oroszul írt verseiből.
1749: Hogyan alakult Lettországban a Szovjetunió felbomlása után az orosz nyelvű irodalom sorsa? Volt még lehetőség orosz nyelven publikálni? A Daugava című lettországi irodalmi folyóirat központi szerepű volt a szovjet irodalmi életben, volt-e folytatása a Szovjetunió összeomlása után?
SzH: A szovjet idők vége felé két orosz nyelvű irodalmi újság is létezett itt, a Rodnyik és a Daugava. A peresztrojka idén ezek hatalmas példányszámban jelentek meg, mivel abban az időben ezek voltak az első olyan újságok, amelyek cenzúra nélkül lehozták a sok éven keresztül betiltott szerzők műveit. Amikor ezen szerzők publikálása elterjedtté vált, a Rodnyik hamar eltűnt a színről, a Daugava viszont még sokáig fennmaradt. Később a gazdasági változások eltüntették ezt az újságot is. De nem csak az orosz, hanem a lett nyelvű irodalmi újságok is eltűntek: ma összesen egy irodalmi újság jelenik meg Lettországban, pedig az irodalom gazdagsága nem ezt indokolná. Kevés könyv jelenik meg Lettországban oroszul. Az Orbita Kiadó viszont már húsz éve jelentet meg kétnyelvű (lett-orosz) könyveket. Az orosz nyelven íróknak van lehetőségük néhány oroszországi folyóiratban is publikálni.
1749: Az Orbita-csoport egyik alapító tagja vagy. Mesélnél nekünk még erről a csoportról?
SzH: Az Orbita-csoport egy intermediális művészeti csoport, amely képzőművészekből és költőkből áll, és egy kis független kiadót is üzemeltet. A sokszínűségét az elnyert díjainak sokfélesége is alátámasztja: a legrangosabb lett irodalmi, képzőművészeti és könyvdizájn-díjat is megkapta már, illetve számos költészeti, zenei, színházi és képzőművészeti fesztiválon és kiállításon is részt vett, például a Velencei Biennálén és a Berlini Költészeti Fesztiválon.
1749: Kiket javasolsz olvasásra a mai lett és orosz költők közül?
SzH: Manapság a lett és az orosz költészet is virágkorát éli: rengeteg a különböző érdekes megközelítés, különleges hang. Ez a sokféleség ritka és értékes. Jó orosz verseket lehet találni például a Vozduh folyóirat hasábjain. A lett költők közül pedig tudom ajánlani például azokat, akiket fordítottam: ők Kārlis Vērdiņš, Krišjānis Zeļģis, és Marts Pujāts. De őket csak kezdésként, sok más jó költő is van még itt.
1749: Milyen nyelvekre fordították le a köteteid? Elégedett vagy a külföldi recepcióddal?
SzH: Több könyvemnek is megjelent fordítása különböző nyelveken: csehre Libuše Bělunková, olaszra Massimo Maurizio, szerbre Mirjana Petrovic-Filipovic, grúzra David Chikhladze, ukránra Albina Pozdnjakova és Lev Gricjuk, spanyolra Rafael Torres Pabón fordított. A fordítások során számomra fontos momentum, hogy tartsam a kapcsolatot a fordítókkal, akik egyébként maguk is költők és általában nagyszerű emberek. Jelenleg folyamatban vannak német, lengyel, belorusz, horvát, litván és kínai nyelvű fordítások is. És persze, remélem, hogy hamarosan magyarul is kezükbe vehetik a kötetemet az olvasók!
