1749: Véleményed szerint miben áll Avallone sikere? Mi az, amivel mind az olvasókat, mind a kritikusokat le tudja nyűgözni? 

Száraz Eszter: Avallone szociális érzékenysége, végtelen empátiája, ugyanakkor karcosan megfogalmazott társadalomkritikája magával ragadó, felkavaró. Merthogy minden regénye társadalomkritika is, a turisták által rajongott napfényes Olaszország másik arcát mutatja meg, a „szakadt dolce vitá”-t, egy élő országot, ami tele van hibával, problémákkal és kilátástalansággal, rosszal, ugyanakkor sok jóval és szépséggel is. Pont mint az emberek. Sokféle és semmiképpen nem fekete-fehér. A napfény és az árnyék egyszerre van jelen. Elnéptelenedő falvak, bérházrengeteg, koszos-olajos tengerpartok, gyárak, bűnözés, munkanélküliség – ez is Olaszország. Avallone úgy mutatja meg a traumák, elfojtások, veszteségek feldolgozásának módjait is, hogy nem okoskodik, nem ítél, és noha kemény, nehéz témákat boncolgat, mégsem érezzük nyomasztónak a szövegeit, csak velejükig élőnek, elevennek, zsigerinek. A mi magányunk a szereplők magányával találkozik. Gyakran idézi Elena Ferrantét és Elsa Morantét, az olasz irodalom két fontos női szerzőjét. A művészetek, a kultúra, az irodalom, az olvasás, ahogy Avallone vallja, nagyon sokat segít a feldolgozásban, a túlélésben („A művészet mindig a fény keresésének kísérlete, kitörés az élet sötétségéből”), és igenis megszépíti az életet, ha képesek vagyunk szembenézni azzal, hogy sokszor nehéz a létezés, és az élet legtöbbször igazságtalan. Olyan témákról ír, amik valamilyen formában mindannyiunkat érintenek. Hétköznapi emberi sorsokról, fiatalokról szól: arról is, hogy a kamaszkori évek vagy éppen a meg nem élt kamaszkor hogyan hat ki a későbbi, felnőtt életünkre. Nagyon is mai témákra reflektál, a valós jelenléttel ellentétben álló, folyamatos online létezés teremtette látszatvilágról és áltökéletességről épp úgy szól, mint a női szerepekről – csődbe ment önmegvalósítási kísérletekről és anyákról, akik lemondtak a saját álmaikról, vagy azért mert a családi élet bedarálta őket, vagy azért, mert nem tudták, hogy nekik is lehetnek vágyaik. Mindezt sallangmentesen, empatikusan, ugyanakkor szenvedéllyel teszi, erős és izgalmas szövegekkel.

1749: Avallone új regénye, a Fekete szív központi témái a bűnhődés, megváltás és az (akár magunknak való) megbocsátás. Miközben a regény szereplői a múltjuk elől menekülnek, és szeretnének új életet kezdeni, a könyv egyik fő kérdése, hogy lehetséges-e mindez a személyes traumák feldolgozása nélkül. Mit mond erről a könyv, és mit gondolsz te erről? 

SzE: Szeretem Avallonéban, hogy nem jelent ki, nem moralizál, nem okoskodik és nem ad feloldozást sem, „csak” elgondolkodtat, és kérdéseket vet fel. Sebezhetőségről, fájdalomról, feldolgozási módokról. Tekinthető-e áldozatnak az, aki „bűnös”, ha saját körülményeinek, helyzetének áldozata? Ami persze nem jelent felmentést, viszont megmutatja, hogy a dolgok mennyire összetettek. A fájdalmak feldolgozási módja, a megküzdési stratégiák különbözőek. Na de felmenthetnek-e a körülményeink? És hol van mindebben a társadalom szerepe, a szociális háló jelentősége vagy épp annak hiánya. A hiány nagyon fontos, minden létrejött helyzet a hiányból és a hiány feldolgozásának nehézségeiből fakad. Valamiféle hiányból nőnek ki a fájdalmak, aztán a traumák, és végül sokszor ezek torkollanak tragédiába. A Fekete szív olyan harmincasokról szól, akiknek az életéből kimaradt a felhőtlen kamaszkor. Akik egyik pillanatról a másikra voltak kénytelenek megöregedni. Szándékosan nem a felnőni szót használom, mert a felnövés folyamata náluk éppen ezért még mindig tart. Ahogy a szerző írja: „... boldog gyermek voltam, aztán egy csapásra megöregedtem, és a kettő között nem volt semmi”. 

Ha mi nem bocsátunk meg magunknak, elvárhatjuk-e, hogy mások megbocsássanak nekünk? Meg lehet-e és meg kell-e bocsátani? És vajon kinek fontosabb a megbocsátás? Annak, aki megbocsát, vagy annak, akinek megbocsátanak? Egyáltalán elvárható-e a kollektív megbocsátás? Létezik-e tiszta lap? Lehetséges újrakezdeni az életet? Az idő múlása enyhítheti-e a bűnt? A két főszereplő, Emilia és Bruno más-más okok miatt a magányba menekülnek, miközben lehet, hogy ezzel csak egy újabb büntetést rónak ki saját magukra. A láthatatlanná válás, az elmenekülés nem ad feloldozást. A szerelemnek azonban felszabadító ereje lehet. Kiránthat a fájdalomból, lebonthat falakat, ajándékozhat jövőképet, de közben veszélyes is: el kell-e mindent mondanunk magunkról, kell-e tudnunk mindent a másikról ahhoz, hogy igazán szerethessünk? Bele lehet-e valakibe szeretni úgy, hogy alig tudsz róla valamit? Vagy pont azért lehet beleszeretni bárkibe is, mert vannak dolgok, amiket nem tudsz róla? Létezhet-e feltétel nélküli szeretet/szerelem és megbocsátás? A két magány találkozása a regényben a túlélés záloga. Avallone a Fekete szívben nem foglal állást, nem ment fel. Csak azt mondja, ha már élünk, hozzuk ki belőle a legjobbat. „Azután” is. Az esély a legtöbb, amit Emilia és Bruno saját maguknak és egymásnak adhatnak. Dramaturgiailag egyébként kifejezetten izgalmasnak tartom, hogy késleltetve, csak a regény vége felé derül ki, mi is pontosan a bűn, amit Emilia elkövetett. 

1749: Bár biztosan nehéz a választás: melyik a kedvenc Avallone-regényed? 

SzE: Mivel Avallonéval mindössze egy év korkülönbség van köztünk, számos élménye és rácsodálkozása, így történetei is a saját generációm által megélt időhöz kapcsolódnak. Én 1998 és 2003 között jártam a Szent László Gimnázium olasz-magyar kéttannyelvű osztályába, épp 2000-ben jártam először Olaszországban, akkor volt a diákcserénk is, két hétig olasz családoknál laktunk egy Rómától 80 kilométerre található, 2000 fős településen – együtt lógtunk a velünk egykorú, 15-16 éves olasz srácokkal, és ez alatt a két hét alatt láthattuk Olaszország hétköznapi arcát is. Ami – ahogy a hétköznapi arcok általában – nem mindig volt vidám. Egy-egy sors, egy-egy élet várható kifutása már akkor látható volt, még nekem, az akkor 16 éves lánynak is. Sok minden ismerős, sok emléket, hangulatot, zenét és főleg érzést idéznek fel bennem Avallone szövegei. A 2006. július 9-i dátum, ami az Egy barátság történetében is előkerül, számomra is emlékezetes nap volt: aznap lett világbajnok az olasz fociválogatott. A három magyarul is megjelent regénye, az Acél, az Egy barátság története és a Fekete szív közül nehéz lenne legkedvesebbet választani, mindegyik megfogott és magával sodort, és bár mindegyik másról szól, valahogy mégis ugyanarról. Az emberi kapcsolatok, a barátságok végtelenségéről, szerelemről, sorsokról, elhibázott életekről, útkeresésről és az útközben valahol elhagyott álmokról, a szexualitás hatalmáról, a szülőkhöz való viszonyról, titokról, bűnről és elhallgatásról, újrakezdésekről, ahogy a magány is mindegyikben megjelenik. Minden viszony, minden kapcsolat ellentmondásos, kontrasztokra épül. A barátságokat irigység és indulatok árnyékolják be, nincs jó és nincs rossz, csak helyzetek vannak, és küzdelem a túlélésért. Ettől mindegyik regénye egyformán izgalmas, sőt, talán Avallone világának lényege akkor kezd igazán összeállni, amikor a regényeit egymás után elolvassuk, mert mindegyik hozzáad a másikhoz egy plusz színt, egy újabb réteget. Szeretem, hogy a szereplőket az általuk hallgatott zenék vagy az olvasmányaik is jellemzik, ezzel Avallone különleges atmoszférát teremt, és ablakokat nyit újabb ismeretekre – és kortörténeti hátteret is ad mindennek. Az 1999 és 2021 között játszódó Egy barátság története például átmenet két időszak között: a kilencvenes évek épp véget érnek, ránkszakad az ezredforduló, a 2000-es években az életek szépen lassan online térbe költöznek. Most már, 25 év távlatából láthatjuk, hogyan alakultak át a kapcsolatok, a kapcsolattartási módok, hogyan vette át a valóság szerepét egy, a látszat teremtette, illúziókkal teli virtuális világ, ami talán még több (vagy csak másféle?) frusztrációt szül, és még magányosabbá tesz. Hogyan találja meg saját magát az a kamasz, aki egyrészt próbál a szülői elvárásoknak megfelelni, másrészt a társadalomnak, harmadrészt pedig azoknak az idegeneknek is, akik már a neten keresztül figyelik, és kialakítanak róla valami képet, amit persze részben ő maga is formál. Avallone, aki egyébként aktív a social mediában, egy interjúban nyilatkozta, hogy jó lenne, ha az online létezésünk nem arról szólna, hogy csak a jót mutatjuk meg, vagy éppen hazudjuk magunkról. Nem kell félni a törékenységünktől. Mert mindenki az. Ahogy a Fekete szívben megfogalmazza: „Chiaroscuro vagyunk, fény és árnyék. Sötétséggel teli lyukak, amelyből időnként véletlen fénypászmák szöknek elő. (...) az igazság az, hogy sem te, sem én, sem senki nem igazán nyomorult addig, amíg él”.