Sokak számára Szymborska csupán egy a névről is alig ismerős Nobel-díjasok sorából. És vannak azok, akik már olvasták egy versét – és aztán mindent, amihez csak hozzáférhettek a 100 éve született költőnő életművéből.
„Azt mondják, egy beszédben mindig az első mondat a legnehezebb. Ezen tehát már túl vagyok...” Így kezdte beszédét Wisława Szymborska (1923-2012) az 1996-os irodalmi Nobel-díj átvételekor, és a közhely szintjét éppen csak meghaladó humor hétköznapiassága alighanem sokakat megtévesztett egy pillanatra – akkor is, most is. Úgy lehet, ez nem is volt az alkalmi szónok szándéka ellen való, hiszen az a beszéd, akár Szymborska egész költői működése, a szokott, az ismerős, a hétköznapi dolgok, tettek és szavak valódi jelentőségét bizonyította:
„A költészet nyelvében […] semmi sem hétköznapi, és semmi sem normális. Egyetlen kő, s fölötte egyetlen felhő sem. Egyetlen éj, s egyetlen rákövetkező nap sem. És mindenekfölött a világon egyetlen lény létezése sem.”
Persze ez versben rögvest még érzékletesebbé válhat, mint például a Rögeszmém a világ utolsó szakaszában:
„Ez a világ. A lét maga
csak ennyi. S meghalni ilyen.
A többi – mint egy Bach-fuga,
egyelőre
fűrészeken.” (Csordás Gábor fordítása)
És van, hogy Szymborska egyre csak kérdez, sőt olyik verse csupa kérdésből áll, megannyi hétköznapi – és végső kérdésből, s így már jól érthető, hogy a költőnél fél nemzedékkel fiatalabb irodalomkritikus, a honfi- és kortárs Edward Balcerzan miért fogalmazott így: „Wislawa Szymborska költészete a nagy kérdések költészete.” Érzékeltesse ezt a Századvég című vers utolsó hét sora:
„Hogyan éljek – kérdezett levélben valaki,
akitől én készültem megkérdezni
ugyanezt.
Még mindig, megint
– amint a fentiekből látható –
nincs időszerűbb kérdés
a naiv kérdéseknél.” (Csordás Gábor fordítása)
Ahogyan azt az idézett vers címe is sejtetheti, no és persze Szymborska megannyi más nagy költeménye igazolhatja: a történelem és a történeti meghatározottság rendre ott munkál a költőnő szövegeiben. Az a történelem, amely vériszamos bár, de mégsem veheti el a túlélők életörömét, hiszen ahogy A valósághoz hűen című versből idézhető:
„E szörnyű világban nincs híja a bájnak,
hajnaloknak,
melyekért érdemes felébredni.
A maciejowicei síkon
zöld a fű,
és a füvön, mint rendesen,
kristálytiszta a harmat.
Nincs is más hely talán, csak csataterek,
még emlékezetesek,
már elfeledettek,
nyír- és cédruserdők, fenyvesek, fehér hó,
sárga föveny, szürke kavics, az éjszín kudarc
szorosai, színjátszó lápjai,
hol ha ránk jön a szükség,
egy bokor mögött leguggolhatunk.
Mi ebből a tanulság – szinte semmi.
Ami valóban folyik, az a gyorsan száradó vér
meg mindenféle patak és folyó.
A tragikus hágókon
kalapokat fúj el a szél
és nincs mit tenni –
mosolyra késztet a látvány.” (Csordás Gábor fordítása)
S ugyanez a történelem és annak keserves kollektív megtapasztalása természetesen megjelenik Szymborska verseiben mosoly nélkül is, de szintúgy távlatban (bár ez a távlat nála majd mindig ravasz egy dolog!) és minden illúziótól mentes, fanyar humorral. Ahogyan az a művészettörténeti közemlékezetre alapozó Breughel két majma című verséből is kitetszhet:
„Érettségiről álmodtam az éjjel:
az ablakban két megláncolt majom ült,
künn szárnyalt az ég
és lubickolt a tenger.
Az emberiség történelméből feleltem.
Dadogva nyögdécseltem.
Az egyik majom gúnyos figyelemmel bámult a szemembe,
a másik szundikálni látszott,
s a kérdés után beállott csendben,
mint aki súg,
halkan megcsörgette a láncot.” (Kerényi Grácia fordítása)
S ha már a történelemnél járunk, és Csordás Gábor többszöri említése nyomában leírtuk végre a magyarországi Szymborska-recepció másik (azazhogy időrendben: első) nemtője, Kerényi Grácia nevét is, hát álljon itt az a rövid szöveg, amellyel a kiváló fordító 1961-ben bemutatta a lengyel költőnőt a hazai olvasóközönségnek:
„Szymborska a krakkói írócsoporthoz tartozik, versei jó értelemben vett agitatív költemények: érzékeny kommunista lelkiismerettel áll ki minden esetben az emberi méltóság és szabadság ügye mellett, felfigyel minden sérelemre, szenvedésre, igazságtalanságra. Költői eszközei: a teljes egyszerűség, szinte szimbolikus tömörség, kerül minden díszítést, tetszetős hangulatfestést. Minden újabb kötete esemény a lengyel irodalmi életben.”
És ez mind igaz is volt egykor, habár 1961-re a kommunista és az agitatív jelző érvényessége már elveszett, ám Szymborska köteteinek esemény-jellege csak annál egyértelműbbé vált: a sorban harmadik kötet, az 1957-es Kiáltás Yetihez megjelenésétől fogva. Ahogyan az a jellemzés is talál(t) Szymborskára, amelyet 1972-ben Gömöri György adott róla: „Racionális költő: képeinek hűvös csillogása egy kevésbé bűntudatos Nemes Nagy Ágnest idéz fel az olvasó képzeletében.” A magyar közönség számára hasznos fogódzó azonban könnyen az értelmezés béklyójává, sőt akár skatulyává is válhat – ha személyes versélmény nélkül fogadjuk el. De ha már olvastuk a lengyel költőnő verseit, rábólinthatunk, hiszen Szymborska valóban ilyen. Ilyen is. Hát csak olvassuk: maradtak még kérdőjelek.
