Sir Terry Pratchettet, akit nemzedéke Dickensének is neveztek, azért hívták meg a kreatív írás óraadó tanárának 2010-ben a dublini Trinity College-ba, mert ő volt a (brit) komikus fantasy koronázatlan királya, akinek regényeiből addigra már sok-sok millió példányt értékesítettek Nagy-Britannia- és világszerte. Mára 43 nyelven elérhető könyveinek eladása meghaladja a százmilliót. A kilencvenes években Pratchett sokáig vezette az eladások ranglistáját, s csak J. K. Rowling Harry Potter-sorozata szorította a második helyre. Ennyi ember csak nem tévedhet egy írói életmű megítélésében - vagy mégis? Mitől lett Pratchett ennyire közkedvelt, és miért növekszik most is folyamatosan népszerűsége? Minek köszönhető, hogy egyre több tudományterület (irodalom-, fordítás- és kultúratudományok, filozófia^[1] stb.), egyre többet foglalkozik életével és munkásságával, holott főként – az irodalomkritikusok által fanyalogva fogadott – fantasyket írt?

Szerintem ennek egyik oka a zsáner konvencióinak látszólagos betartása, ám valójában teljes felrúgása, amit Pratchett így fogalmazott meg:

„A fantasy ellenszerét akartam megírni. Azt gondoltam, fogjunk egy nevetségesen, magától értetődően bolond világot, aztán népesítsük be a lehető legvalóságosabb szereplőkkel.”

A másik ok a becsapósan egyszerűnek látszó, magával ragadó stílus, Pratchett képessége, hogy egészen bonyolult lélektani, társadalmi és gazdasági jelenségeket is közérthetővé tegyen. A harmadik tényező az író mélységesen humanista szemlélete, amire még visszatérek. És persze ott van még a fergeteges humor.

Az író elsősorban a Korongvilág-történeteknek köszönhetően vált ismertté. Ezt a sorozatot 1983-ban indította el A mágia színe című kötet – négy lazán kapcsolódó novella, amelyeket pikareszk kalandregényszerűséggé fűz össze a két főhős személye; könnyed, színtiszta fantasy és science fiction paródia –, és 2015-ben fejezte be a posztumusz Pásztorok koronája, amely a Sajogi Stefánia-alsorozat lezárásával, mely a Korongvilág legismertebb, legnagyobb hatású boszorkányának, Mállotviksz Nénének^[2] a halálával kezdődik, azaz minden humora és optimista végkicsengése ellenére jóval sötétebb tónusú és hangulatú írás, mint a kezdő kötet. A kettő között született 39 Korongvilág-regény, néhány novella és számtalan kisebb-nagyobb kapcsolódó történet a járulékos könyvekbe írt előszavaktól a négykötetes The Science of Discworld [A Korongvilág tudománya] fikciós betétfejezeteiig. Ezeknek jelentős részét már adaptálták színpadra, képregényre, filmre, sorozatra, társas- vagy videojátékra, s óriási hatást gyakoroltak számos nemzedékre.

Pratchett számos gyerekeknek és fiataloknak szánt könyvet is írt, ezek közül magyarul egyelőre csak A Manák trilógiája (Sofőrök, Földvájók, Szárnyalók), a Cseles, és a Fantasztikus Maurícius és az ő tanult rágcsálói olvashatók. Ezek az alkotások ugyanúgy felmutatják a jellegzetes pratchetti világnézetet és stílusjegyeket, csupán annyiban különböznek a felnőtteknek szánt művektől, hogy kevesebb bennük az intertextualitás és az elvárt háttértudás. Talán ezért is jelentős felnőtt olvasótáboruk. A Neil Gaimannel közösen írt, 2019-ben sorozatra adaptált regénye, a bibliai utalásokkal teli Elveszett próféciák. Agnes Nutter boszorka szép és pontos próféciái is inkább az ifjúsági irodalomba sorolható, jóllehet az Antikrisztus eljövetelének és a világ végének komikus feldolgozása meglehetősen szokatlan témaválasztás fiatalok számára.

Ugyanakkor vonzó lehet a tinédzserek számára, hogy a szerző zseniálisan használja az elidegenítés stratégiáját, gyakran megtöri a cselekményt azzal, hogy reflektál magára a történetmesélésre, és az elbeszélés tényéből fakadó elvárásokra és konvenciókra, a kontextusra, aminek már csekély módosulása is jelentősen kihat a narratívára.^[3]

A Pratchett-könyvek tehát

azon túl, hogy felhőtlen szórakozást biztosítanak az angol humor és a fantasy kedvelőinek, par excellence posztmodern alkotások.

 Szerzőjük megragadja az ugyancsak kiterjedt és szerteágazó ismeretanyagában fellelhető kulturális konstrukciókat – toposzokat, modelleket, formulákat, kliséket, motívumokat, intertextusokat –, majd alkotóelemeikre szedi és mikroszkóp alá helyezi őket. Ezt követően jó alaposan szemrevételezi, majd összeilleszti a darabkákat, csak kissé másként, úgy, hogy az új forma jobban rávilágítson a szóban forgó kulturális konstrukció eredeti sajátosságaira (gyarlóságaira és esetleges abszurditására). Mindegy, mi a konkrét téma, lehet a női egyenjogúság kérdése, a fajok megítélése, birodalomépítés, a háborúk értelmetlensége és így tovább, az eljárás mindig ez. Kiváló példa erre az Egyenjogú rítusok, amelyben Pratchett korát megelőzve teszi nevetségessé a társadalmi nemekhez kapcsolódó elvárásokat, vagy a mesék ötvözése és kiforgatása a Vége a mesének című kötetben, amelyben a farkast saját kérésére fejezi le a favágó, 

Hamupipőke nem megy férjhez a királyfihoz, Csipkerózsikát boszorkányok ébresztik álmából,

a fejére zuhanó ház pedig nem üti agyon a boszorkát, aki ragaszkodik piros csizmájához. A denevéralakban áldozatot kereső vámpírt felfalja egy macska, és a kacsalábon kalyiba forog, nem palota, hogy csak néhány esetet említsek. Ugyanilyen remek példa a Hölgyek és urak, amely nem csak Szentivánéji álom-parafrázissal gyönyörködteti az olvasót, hanem – miközben nevezett olvasó könnyesre kacagja magát – ráébreszti a romantikus képzelődés és az önáltatás életveszélyességére is a tündérekhez kötődő hiedelmek kapcsán.

A tündérek talán az egyetlen faj, amelyik a Korongvilág teljes történetében jottányit sem javul, megőrzi veszett hírét, kártékonyságát. Pratchett személyiségének elválaszthatatlan része az igazságérzet, ami írásművészetében is kiemelkedő szerepet kap: nem hisz az eleve elrendelésben, ezért archetipikus működés helyett szabad akarattal ruházza fel szereplőit, így a kezdetben visszataszító és/vagy gonosz fajok is fokról fokra átalakulnak, ahogy egyre több dolog derül ki róluk. Egyre inkább egyéni választás kérdése lesz, hogy az illető vámpír, vérfarkas, troll vagy zombi a szépen kitaposott hagyományos úton haladva marad-e közmegvetés tárgya, vagy megváltozik, másféle életet él. 

Az nagyon nincs rendben, hogy minden orkot gonosznak tekintünk: Pratchett azzal, hogy a szereplőket egyéníti, s nem mese- hanem valóságlogikával működteti, megmutatja a homogenizáció és az előítéletek veszélyeit.

Nála nem a születés határozza meg az egyén sorsát, a faj nem predesztinál: a vámpír lemondhat az emberi vérről, a vérfarkas megpróbálkozhat a vegetáriánus étrenddel, lehet a törpetradíciók legjobb ismerője törpének nevelt ember, a fejébe zárt parancsok ellenére szabaddá válhat a gólem – ha tesz érte, vagy ha rámosolyog az Úrnő, akinek nevét kimondani tilos. Pratchett ugyanis realista. 

Fantasztikus világában a fantasztikus lények és az emberek teljesen valószerűen viselkednek.

Meggyőződése, hogy a fantasy rendbe szedi az univerzumot, vagy legalábbis emberi rendet kényszerít rá, mintázatokat és formulákat alkalmaz, történeteket sző,^[4] hogy a kinti sötét, hideg, ellenséges nagyvilág kezelhető, befogadható és kevésbé ijesztő legyen. A világ elbeszélése egyben a világ megszelídítése is, s amin nevetünk, attól már nem félünk. A fantasynek az a dolga, hogy új fényben mutassa meg a megszokottat, az ismerőst: s pontosan ez a pratchetti írások esszenciája. Plusz sok-sok humor, irónia, szatirikus oldalvágás. Nem a múltat sírja vissza, a jelent mutatja meg görbe tükörben, csúfondárosan, a gyarlóságokat, esendőségeket megbocsátón kezelve, a gonoszt, a gyalázatost kérlelhetetlenül eltiporva. Bűn nem maradhat megtorlatlanul, jóllehet az ellenkezője nem mindig következik be: az erény nem feltétlen jár jutalommal.

A külön utakon haladó, de néha összefonódó történetszálak mennyisége kötetenként változó, ahogy a sztoriban eldugott tudásanyag nagysága is eltérhet. Ám mindegyik könyv olvasmányos, mulatságos és tanulságos, s ahogy a sorozat halad előre az időben, nem ellaposodik, hanem mélyül, s egyre inkább az író kiérlelt humanista világszemléletének és rendíthetetlen erkölcsi nézeteinek szócsövévé, humorral és bölcsességgel fűszerezett megjelenítésévé válik.

[…] senki sem végleg halott, amíg el nem ülnek a világban az általa keltett hullámok – míg az óra, amit fölhúzott, le nem jár, míg a bor, amit készített, be nem fejezte az erjedést, míg a mag, amit elvetett, nincs learatva. […] azt mondják, hogy az egyén élethossza csupán tényleges létezésének a magva. (Pratchett: A kaszás, 255)

Mivel olvastam a teljes életművet angolul, elszomorít, hogy még mindig nincs minden Pratchett-műnek magyar fordítása. Első publikált regénye, a The Carpet People [A szőnyeg népe], a Johnny Maxwell-trilógia és az általa legjobbnak ítélt regénye, a Nation [Nép] még nem olvasható magyarul, de még a Korongvilág-sorozat sem teljes. Remélhetőleg már nem sokáig lesz így, s így Terry Pratchett írásai magyar nyelven is újabb és újabb hullámokat verhetnek, újabb nemzedékekkel szerettethetik meg az olvasást, a fantáziát, a humanista, kritikus, mégis derűs világszemléletet.

*

Jegyzetek:

[1] Például Butler, Andrew M., Edward, James, és Mendlesohn, Farah (szerk.). 2000. Terry Pratchett: Guilty of Literature [Terry Pratchett. Irodalomban vétkes]. The Science Fiction Foundation; Alton, Anne Hiebert, és Spruiell, William C. (szerk.). 2014. Discworld and the Disciplines: Critical Approaches to the Terry Pratchett Works [A Korongvilág és a tudományterületek: kritikus közelítések Terry Pratchett műveihez]. Jefferson: McFarland and Company; Held, Jacob M. és South, James B. (szerk). 2014. Philosophy and Terry Pratchett [A filozófia és Terry Pratchett]. London: Palgrave Macmillan; Michaud, Nicolas (szerk). 2016. Discworld and Philosophy [A Korongvilág és a filozófia]. Chicago: Open Court; Rzyman, Aleksander. 2017. The Intertextuality of Terry Pratchett’s Discworld as a Major Challenge for the Translator [Számottevő kihívás a fordító számára: Terry Pratchett Korongvilágának intertextualitása]. Cambridge Scholar Publishing; Roberts, Tansy Rayner, Pratchett’s Women: Unauthorised Essays on Female Characters of the Discworld [Pratchett nőalakjai: jogosulatlan esszé a Korongvilág női szereplőiről], Smashwords, 30 December 2019, https://www.smashwords.com/books/view/997985;Noone, Kristin és Leverett, Emily Lavin (szerk). 2020. Terry Pratchett’s Ethical Worlds. Essays on Identity and Narrative in Discworld and Beyond [Terry Pratchett etikus világai. Esszék az identitásról és narratívákról a Koronvilágon és azon túl]. Jefferson, North Carolina: McFarland.

[2] A Delta Vision kiadásokban Wiharvész Anyó.

[3] Sokatmondó az is, hogy Pratchett Narrativiának nevezte el az írói munkásságát gondozó vállalatot.

[4] A homo narranshoz Pratchett előbb narratív kauzalitást, majd narratív imperatívuszt rendelt.