„Olyan ágasbogasnak láttam hirtelen az életemet, mint azt a novellabeli zöld fügefát” – kezdi Sylvia Plath híres metaforájának kibontását Az üvegbura című regényben (95). Máig népszerű az 1950-es években játszódó, önéletrajzi elemekben gazdag történet Esther Greenwoodról, a szakmailag rendkívül sikeres, mégis több öngyilkossági kísérletig fajuló depresszióval küzdő diáklányról. Angol szakos egyetemi oktatóként alig van olyan tanévem, amikor ne keresne meg valamelyik hallgató azzal, hogy Plath-ról szeretné írni a szakdolgozatát, és választásukban a szövegek kiváló minőségén kívül érzékelhetően az is szerepet játszik többnyire, hogy a szerző által fókuszba emelt témákban mindmáig igen sok fiatal ismer rá a saját életében tapasztalt nehézségekre.

Az üvegbura kultuszkönyv státuszához kétségkívül hozzájárult kulcsregény volta. A főhőséhez hasonlóan depresszió sújtotta Plath, aki harmincévesen lett öngyilkos, emblematikus alakként jól illik a fiatalon elhunyt, zseniális költők sorába. A magyar irodalomban Petőfi Sándortól József Attilán keresztül húzódik a névsor, angol nyelvterületen pedig a romantikus John Keatstől az első világháborúban megölt Wilfred Owenen át lehetne sorolni a szerzőket, akiknek tragikusan korai vége saját koruk társadalmának legsúlyosabb problémáira mutat rá. Ennek megfelelően gyakran a feminista diskurzus iskolapéldájaként szokás olvasni Plath életét és halálát: viaskodását a magánéleti és szakmai ambíciók közti konfliktusokkal, viharos házasságát Ted Hughes-zal, valamint vallomásos költészetének tabukat döntögető dikcióját. Élete történetének ráadásul kiterjedt irodalmi és szakirodalmi reflexiói gyűltek fel az idők során: a Plath életében megjelent köteteken kívül a költő halála után publikált, Hughes által szerkesztett versei és naplói (amit a szerkesztői beavatkozás ellentmondásosságát elemző kritikák követtek); Hughes verseskötete, a Születésnapi levelek (amelynek címzettje egykori felesége, és amelyet Hughes saját halálának évében adott ki); valamint a kettejük levelezését, viszonyát, műveit elemző tanulmányok bőséges tárháza. A fordulatos életrajz és a kiváló szövegek együttese mondhatni mitikus dimenziókat kölcsönöz Sylvia Plath életművének.

E mítosz egyik legtöbbször idézett metaforája a már említett fügefa, ami Az üvegburában eleve igen összetett kép. Először egy (fiktív) novella rezüméjének központi eleme: egy zárda és egy zsidó férfi kertjének határán áll; gyümölcsét a férfi rendszeresen ugyanannak a gyönyörű apácának a társaságában szedi le, egészen addig, amíg véletlenül egymáshoz nem ér a kezük; ezt követően többé nem találkozhatnak. Ezután a regényt elbeszélő főhős párhuzamot von a novellabeli, épp hogy csak kibontakozó vonzalom és a saját, szintén kezdeti fázisban lévő párkapcsolata között: „Buddy Willard meg én, gondoltam, egy kicsit úgy vagyunk, mint a zsidó meg az apáca, habár természetesen egyikünk se volt se zsidó, se katolikus, hanem unitáriusok mind a ketten. Mi is ott találkoztunk egy képzeletbeli fügefa alatt, és mi nem kismadarat láttunk kibújni a tojásból, hanem egy csecsemőt, ahogy kiszedték egy asszonyból, és utána történt valami szörnyűség, és ketten kétfelé mentünk.” (70) A fügefát végül a fiatal felnőttség pályaválasztási dilemmáit megjelenítő metaforaként értelmezi az E/1 elbeszélő: minden egyes ág végén egy-egy gyümölcs kínálkozik, amelyek mindegyike másféle kiteljesedést ígér – családanyaként, szerzőként, szerkesztőként, irodalomtörténészként, illetve egyéb, egyelőre nem is egészen kivehető célokra törekedve –, a narrátor viszont képtelen választani köztük, mert „ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem” (96).

E három, egymásból kibontakozó szövegrész a fügefa motívumának többféle olvasatát kínálja. A novellában a fügefa a zsidó és keresztény utalások nyomán a jó és rossz tudásának édenkerti fáját idézi meg, a zárdai, illetve ortodox zsidó környezet által egyaránt tiltott testi érintés pillanata a leszakított gyümölcs kapcsán pedig a bűnbeesés bibliai történetét hívja elő. A második idézetben a társadalmi tabuk által elfojtott erotika szimbolikus jelenete Esther Greenwood magánéleti párhuzamának szövegkörnyezetében szélesebb értelmet nyer, miután a lány és orvostanhallgató barátja végignézik egy baba születését: „– Magának nem kéne ide bejönni – suttogta a fülembe Will. – Mert akkor soha nem akar majd gyereket. Nőknek nem is szabadna megengedni, hogy lássák. Így fog kihalni az emberi faj.” (81) Itt a tabu már nemcsak a szexualitásra, hanem a szülésre is kiterjed, azaz a regényben az orvostanhallgató fiúk: Will és Buddy Willard által megtestesített, képmutató társadalom a nőket legalapvetőbb testi funkcióik ismeretétől tiltaná el. A harmadik előfordulás életpálya-metaforája némiképp elkülönül az előző két értelmezéstől, mivel itt a fügefa nem annyira a tiltott, inkább a sokféle össze nem egyeztethető tudás szimbóluma, az élet bonyolultságát és egy-egy választás kizárólagosságát érzékeltető kép.

E regénybeli fügefák mögött azonban felsejlik egy korábbi Plath-vers, az Indulás (Departure) nyitóképe is.

A kertben a fügefán zöld a füge;
szintén zöld a szőlő a zöld tőkén,
amely a terasz téglapiros kövére vet árnyékot.
Elfogyott a pénz.
Gyomorkeserűt kever a természet, ahogy ezt megérzi!

1956 július 15-i naplóbejegyzése szerint Plath újdonsült férjével, Hughes-zal nászútjuk során pár hétig a spanyolországi Benidormban bérelt szobát egy özvegyasszonytól. Hosszan ír az ottani szállásuk hátsó kertjében álló fügefáról, a táj bukolikus szépségének megannyi részletéről, majd – akárcsak a versben – hirtelen átvált a keserű mindennapi valóság bosszantó részleteire: „Az Özvegy házában csak hideg víz van, viszont nincs hűtőszekrény” (226), később pedig kaján örömmel állapítja meg, hogy legalább további bérlőkkel nem kell osztozniuk a mellékhelyiségeken, hiszen más nem fanyalodna ilyen szállásra, csak „szegény diákok és írók” (227), mint ők maguk.

Ted Hughes szintén úgy emlékszik a nászútjukra Plath-t megszólító versében, hogy: Gyűlölted Spanyolországot. Akárcsak A te Párizsod – a nászút másik állomása – esetében, itt is élesen szétválik, ahogy a két friss házastárs értelmezte a helyet. Plath Párizsban az „elveszett nemzedék” – az 1920-as évek amerikai írói – legendás városát kereste, és Spanyolország „megrémítette” (47) őt; Hughes viszont az előbbit a második világháború és a náci megszállás tapasztalatai felől nézte, az utóbbiban pedig „otthon volt” (47). E versek tanúsága szerint tehát a pár eltávolodása egymástól már a nászút idillikusnak szánt napjaiban megkezdődött.

Ez egyértelmű párhuzamot mutat a fügefáról szóló mindhárom Plath-szövegrészlet struktúrájával. A regényben megidézett novella, illetve az 1956-ban született vers és naplóbejegyzés egyaránt édeni szépségű tájleírásból indít, amelyet aztán traumatikus törés követ. Mindez jól illik Az üvegbura narratívájának egészébe is. Esther Greenwood családneve azt jelenti, hogy „zöld erdő”, és a regény főhőse egy adott ponton explicite megállapítja, hogy: „igazán boldog csak a tizedik születésnapom előtt voltam” (93), vagyis édesapja korai halálát megelőzően. E logika szerint a gyerekkor vagy a kezdődő szerelem idillikus, ártatlan, természetes szépségét a zöldellő fa (fügefa) testesíti meg, de a történet egy idő után minden esetben tragikussá válik a maguktól szétváló, vagy traumák, illetve társadalmi tabuk által mesterségesen szétválasztott emberi kapcsolatok nyomán.

Így lesz a sokágú fügefa képe komplex szimbólummá Plath műveiben. Szerzőjük ma lenne kilencvenéves. Testi valójában hatvan éve nincs közöttünk, metaforikus fügefáinak gyümölcseiből azonban máig érdemes szemezni.

* 

Idézetek forrása (az idézetek sorrendjében)

Sylvia Plath, Az üvegbura, fordította Tandori Dezső, Európa, 1971.

Sylvia Plath, The Collected Poems, szerkesztette Ted Hughes, Herper & Row, 1981.

Sylvia Plath, Naplók, fordította Lázár Júlia, Pesti Szalon, 1994.

Ted Hughes, Születésnapi levelek, szerkesztette Várady Szabolcs, Európa, 2001. A két idézett vers fordítója Gergely Ágnes.