Ki az a spanyol író, aki a radikális anarchizmustól a konzervativizmusig jutva 

épp úgy hatott Ortega y Gassetre, mint Mario Vargas Llosára?

Hát az épp ma 150 éve született Antonio Azorín, aki nemcsak alapító tagja volt az ún. 98-as nemzedéknek, hanem neki köszönhetjük a csoport nevét is. Olyan spanyol írók, esszéisták és költők – többek között Miguel de Unamuno, Antonio Machado és Pío Baroja – tartoztak ehhez a generációhoz, akiket mélyen érintett a spanyol-amerikai háborúban (1898) elszenvedett katonai vereség és az utolsó tengerentúli gyarmatok elvesztése miatt kialakult politikai, társadalmi és morális válság.

Azorín – aki egyébként José Augusto Trinidad Martínez Ruiz néven született – írói álnevét önéletrajzi elemekben bővelkedő regénytrilógiájával – a La voluntad („Az akarat”, 1902), az Antonio Azorín (1903), és a Las confesiones de un pequeño filósofo („Egy kis filozófus vallomásai”, 1904) című művek – kezdte használni, de korábbi publicisztikájában és irodalomkritikáiban is szeretett inkognitóban maradni.[1] Fiatal újságíróként radikális-anarchista nézeteket, harmincas évei elején azonban már konzervatív eszméket vallott. Az éppen aktuális politikai irányultságával összhangban lévő napilapokban és folyóiratokban publikált, többek között a liberális El Imparcialban és a konzervatív monarchista ABC-ben is.

A filozófiai beállítottságú író a költészet kivételével csaknem minden műfajban alkotott: írt regényt, esszét, krónikát, drámát, irodalom- és filmkritikát is. Legreprezentatívabb műve

a Don Quijote emléke előtt tisztelgő, az első rész megjelenésének (1605) harmadik centenáriumára írt La ruta de don Quijote („Don Quijote útja”, 1905)

 című irodalmi „útikönyve”. A kötet Azorín La Manchát átszelő utazásának – melynek során ugyanazokat a helyeket járta be, mint a Búsképű Lovag évszázadokkal előtte – benyomásait örökítette meg. A Nobel-díjas Mario Vargas Llosa így méltatta:

Az egyik legvarázslatosabb könyv, amit valaha olvastam. 

Ha csak ezt az egyetlen könyvet írta volna, már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy Azorínt [a spanyol nyelv] egyik legelegánsabb mesteremberévé és egy olyan műfaj megalkotójává avassa, amelyben az útleírás az irodalomkritikával, a bensőséges napló pedig az újságírói riporttal egyesül,

hogy egy tökéletes megmunkáltságú műalkotást hozzon létre, amely olyan szikrázóan tündöklő, mint a drágakövön megcsillanó fénysugár.[2]

A 98-as generáció tagjai közül a táj problémáját Azorín kapcsolta össze a legerőteljesebben a spanyol sorssal: „Egy művész nagyságát az határozza meg, hogy mennyire érzi a tájat, a természetet... Egy író annál művészibb, minél jobban ki tudja fejezni a táj által kiváltott érzelmet... [...] számomra a táj a szépirodalom legmagasabb foka...”[3] – írja a La voluntad XIV. fejezetében.

Nem csoda, ha Azorínt nem a történelem nagy eseményei, fontos személyiségei érdekelték, hanem az „emberi táj”, a mások számára észrevétlen részletek ragadták meg.

Ortega y Gasset szerint Azorín nem a történelem filozófusa, hanem „a történelem érzékeny embere”.[4]

 Sosem a hősies tettek és a nagy nevek keltik fel a figyelmét, hanem „a névtelen emberek szorgos hangyabolya, akik szüntelenül szövik a társadalmi élet szövetét”.[5]

Esztétikájában a filozófiával, a történelemmel és az emlékezettel teli meditatív és szubjektív tájleírás mellett a spanyol irodalom impresszionista és személyes (újra)értelmezése és a társadalom megújításának a szándéka is megtalálható. Ez a program világosan kiolvasható a Castilla („Kasztília”, 1912) a Lecturas españolas („Spanyol olvasmányok”, 1912), a Clásicos y modernos („Klasszikusok és modernek”, 1913) és a Los pueblos[6] („A falvak”, 1914) című esszékötetekből.

Azorín tizenhat regénye három alkotói korszak gyümölcse. Az elsőhöz tartozik a fentebb említett trilógia Antonio Azorín kitalált karakterével, aki azonban hamar felfalja saját szerzőjét. A második korszak regényeiből eltűnnek az önéletrajzi vonatkozások, habár szereplőiben ugyanazokat a témákat vizsgálja, melyek íróként foglalkoztatták. A Tomás Rueda (1915), a Don Juan (1922) és a Doña Inés (1925) az irodalommal átitatott finom intertextuális játékok is egyben.[7] Harmadik korszakában megjelent regényei – a Félix Vargas (1928), a Superrealismo („Szürrealizmus”, 1929) és a Pueblo („Falu”, 1930) – az avantgárdhoz való közeledést jelzik. Utolsó ciklusában – a polgárháború utáni években – írt regényeiben pedig a szimbolizmus felé nyitott.

Azorín a dráma terén is kísérletező alkotó volt. A spanyol színházat az európai színvonalára szerette volna felemelni, újításai azonban nem voltak sikeresek a maga korában, és az utókor is szinte teljesen megfeledkezett a színpadi műveiről.

A polgárháborút (1936–1939) száműzetésben töltötte Párizsban, majd 

a háború után visszatért Madridba, ahol nemcsak elfogadta és elismerte Franco nemzeti mozgalmát, de több cikkében is méltatta a rezsimet.

Politikai pálfordulása miatt az utókor egy ideig nem tudta az életművét objektíven értékelni, mára azonban klasszikussá vált a szónak abban az értelmében, ahogy ő maga definiálta a klasszikusokat:

Kit tartunk klasszikusnak? A klasszikus szerző a modern érzékenységünk tükörképe. E paradoxonnak megvan a magyarázata: egy klasszikus szerző […] nem lesz klasszikus, ha nem tükrözi a mi érzékenységünket. A klasszikusokban önmagunkat látjuk. Ezért változnak a klasszikusok; úgy fejlődnek, ahogyan a generációk érzékenysége változik és fejlődik. […] A klasszikus szerző olyan szerző, aki mindig alakulóban van. A klasszikus műveket nem a szerzőik, hanem a későbbi nemzedékek írják.[8]

93 évesen, 1967. március 2-án hunyt el, halálát vesebetegségének a szövődményei okozták.

Azorín hazánkban

Antonio Azorín neve a magyar olvasók számára szinte teljesen ismeretlen. Körösi Albin A spanyol irodalom története (1930) utolsó fejezetében a regény műfaján belül említi a nevét, de hozzáteszi: „inkább eredeti műbíráló, mint regényíró”. Előbbi minőségében azonban Kőrösi nem tartja túl következetesnek Azorínt, kritizálja amiatt, hogy „hangulatai vezetik” és kijelenti, hogy meglátásai „nem mindig helytállóak”.[9]

Babits az 1936-ban megjelent Az európai irodalom története című kötetében meg sem említi a nála tíz évvel idősebb spanyol kollégáját, 

Szerb Antal azonban nem feledkezett el róla,

és egy bekezdést szánt neki az 1941-es kiadású A világirodalom története III. kötetében. Amit Kőrösi kritizált, azt Szerb inkább pozitívumként emeli ki: a „táj lelkét szólaltatja meg” – fogalmazza meg véleményét a La ruta de Don Quijote irodalmi esszéről, és a „táj művészének” aposztrofálja spanyol kortársát.[10]

Azorínt csak a 98-as nemzedék centenáriuma alkalmából kezdték jobban megismerni és kutatni a magyar hispanisták. Csejtei Dezső és Scholz László közös szervezésében 1998-ban egy tudományos konferencia tisztelgett a századvégi spanyol generáció előtt, s ennek anyaga egy évvel később meg is jelent Szegeden. Ugyan a spanyol nyelvű tanulmányok többsége Unamunóval foglalkozik, három cikk[11] Azorín munkásságát veszi górcső alá. Szintén az évforduló kapcsán két szegedi folyóirat, a Pompeji (1998/1.) és az Aetas (1998/4.) is kiadott egy-egy tematikus számot. Az előbbiben Azorín három esszéjének[12] magyar fordítását is elolvashatjuk – máig ezek adják szerzőnk magyarul megjelent összes műveit.

*

Jegyzetek:

[1] Többek között az Ahrimán és a Cándido nevek mögé rejtőzött. Utóbbival Voltaire Candide-ja előtt kívánt tisztelegni.

[2] Mario Vargas Llosa: Las discretas ficciones de Azorín. Madrid, Real Academia Española, 1996, 11–12.

[3] Antonio Azorín: La voluntad. 1902, e-book, 47.

[4] José Ortega y Gasset: Azorín o primores de lo vulgar. In: El Espectador II, Obras Completas. Madrid, Taurus – Fundación Ortega y Gasset, 2004, 296.

[5] José Ortega y Gasset: Meditaciones sobre la literatura y el arte. (La manera española de ver las cosas). Madrid, Castalia, 1987, 341.

[6] Ebben a gyűjteményben kapott helyett a Spanyolország déli vidékét és az ott élő szegények helyzetét bemutató megrázó leírás, az Andalucía trágica (Tragikus Andalúzia). Az írás magyarul is olvasható a Pompeji 1998/1. számában.

[7] Carlos Alvar – José-Carlos Mainer – Rosa Navarro: A spanyol irodalom rövid története. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002, 373.

[8] Antonio Azorín: Obras completas, II. Madrid, Aguilar, 1959, 538.

[9] Kőrösi Albin: A spanyol irodalom története. Budapest, Szent István-Társulat, 1930, 444.

[10] Szerb Antal: A világirodalom története, III. kötet. Budapest, Révai, 1941, 254.

[11] Dobos Erzsébet: Azorín, visto por Ortega y Gasset; Kiss Tamás Zoltán: Azorín y las lecturas de la tradición áurea; Francisco José Martín: Del medio vital al medio histórico (José Martínez Ruiz en el laberinto del 98).

[12] El Tobosóban; A tragikus Andalúzia; Egy város – egy erkély; Az akarat (részlet). Sipos Katalin Márta fordításai. (Pompeji, 1998/1, 137–158.)