Mindenkinek ismerős a helyzet, amikor a családtagja, barátja, kollégája vagy akár csak távoli ismerőse előáll történetével, hogy ő milyen nehéz helyzetben van, összeesküdött ellene a világ. Mondja, mondja, mondja, de a nyilvánvalóan részrehajlóan előadott sztorikból a hallgató könnyen kihámozza, hogy mégsem olyan egyértelmű itt ez a nehéz helyzet, és nem a világ esküdött össze, hanem bizony a mesélővel van a baj. Kellemetlen helyzet, hiszen valahogy figyelmeztetni illene, hogy egy alternatív valóságot hozott létre magának.

Egy ilyen mesélő lépett éppen száz évvel ezelőtt a világirodalom színpadára: 1923-ban jelent meg a trieszti író, Italo Svevo regénye, a Zeno tudata. Nem teljesen pontos a mondatom, mert bár a mesélő valóban fellépett erre a világirodalmi színpadra, de senki nem vette észre. El kellett telnie pár évnek, hogy a közönség felfigyeljen rá. Ahhoz, hogy egy trieszti banktisztviselő, majd vállalkozó, aki emellett hobbiíró, a teljes ismeretlenségből a világhírig juthasson, két alapfeltételnek kellett teljesülnie. Egyrészt hogy tényleg valami nagyot és újszerűt írjon; másrészt hogy ezt olyanok is észrevegyék, akik érzékenyek az újításra, és képesek értékelni is.

Ami e második feltételt illeti, Svevónak nagy szerencséje volt: a Zeno tudatának sikerén ugyanis két olyan szerző-kritikus bábáskodott, akik később maguk is a huszadik század irodalmának megújítói lesznek. Egyikük az akkor még pályakezdő, később irodalmi Nobel-díjas költő, Eugenio Montale, aki érdeklődő olvasóként botlott Svevo regényeibe, és azonnal felismerte az új hangot. Írt is egy nagyon pozitív hangú tanulmányt, ami azonnal beemelte a Zeno tudatát a korabeli olasz irodalmi közbeszédbe. A másik királycsináló James Joyce, akinek mindössze pár évvel korábban jelent meg az Ulysses-e, s aki trieszti tanárkodása alatt baráti viszonyba került Svevóval, és bátorította az írásra. A Zeno tudata megjelenése után is nagyon elismerően nyilatkozott a könyvről, sőt nemzetközi sikere érdekében is hajlandó volt lépéseket tenni: több francia kritikust is meggyőzött, hogy olvassák el, és ismertessék folyóirataikban Svevo regényeit.

Joyce és Montale személyében megvolt az érzékeny olvasó, de vegyük számba azokat a jellemzőket is, amelyek az újra és különlegesre érzékeny irodalmárokat meggyőzték ugyan, ám a nagyközönség és a konzervatív kritika számára sokáig elfogadhatatlannak tűntek.

Az olasz irodalom a Zeno tudata által szembesült először egy igazi megbízhatatlan narrátorral. Sőt, egy teljesen hiteltelen szövegközlővel, hiszen a regény Előszava a szavahihetőség legelemibb kritériumait teszi zárójelbe. A Zeno tudata fikciója szerint ugyanis az egész szövegfolyamot a főszereplőt kezelő pszichoanalitikus, S. doktor adja közre „bosszúból”, hiszen a beteg nem követte azt a terepiát, amit ő előírt neki. Miféle orvos az, aki közöl egy olyan dokumentumot, amire az orvosi titoktartás követelménye eminens módon vonatkozik? Hihetünk egy bosszúálló orvosnak, aki ráadásul a „pompás tiszteletdíjat” is megemlíti a terápiás céllal íratott, majd a nagyközönség elé vitt önéletrajzi jegyzetek előszavában? És ha már közli a páciense írását, honnan tudjuk, hogy nem írt bele? Ráadásul maga S. doktor a közreadott történetet „sok-sok igazság és hazugság” keverékének minősíti. És ezt a szövegfolyam meg is erősíti, mert a kiadott szöveg narrátora, vagyis a páciens valóban megbízhatatlannak mutatkozik. Összehord hetet-havat, és számos ténybeli ellentmondás jellemzi a szövegét.[1]

A korabeli olvasó számára komoly értelmezési kérdésként merült fel, hogy miként viszonyuljon egy olyan narrációhoz, ami orvosi és etikai szempontból is kifogásolható magatartás következményeként kerül elé, ráadásul több szinten is aláhúzza önmaga szavahihetetlenségét. A könyv nemzetközi sikerével párhuzamosan Olaszországban meg is születik a „Svevo-ügy”, ami a huszadik századi olasz prózairodalom egyik jelentős irodalmi-poétikai vitája, s melynek egyik sarokköve épp a narráció hiteltelensége. A probléma röviden: elvileg egy önéletrajzot olvasunk, mely egyes szám első személyben, ami az irodalmi hagyomány és konvenciórendszer alapján a legvalószerűbb ábrázolást és leghitelesebb megszólalást követelő műfaj. Itt viszont kettős támadás éri a hagyományos olvasói elvárást: az önéletrajzíró összevissza beszél, a szöveg gondozója pedig jellemtelen, így nem szavahihető. Miféle valóságalapja van így annak, amit olvasunk? Ma már persze világosan látjuk, hogy a narráció bizonytalansága éppen arra fut ki, hogy tegyük fel magunknak ezt a kérdést. Hiszen miféle valóságalapja van bármely irodalmi műnek? Mi a viszony a szöveg és a valóság között? Az önéletrajzi regényben feltűnő hiteltelen szövegközlő és megbízhatatlan narrátor alakja éppen az irodalmi (és nem csak irodalmi) szövegek eredendő fikcionalitására mutat rá.

De a korabeli olvasó bajban volt a cselekményvezetéssel és időkezeléssel is. A mesélő – legalábbis a regény első szakaszában – nem kronológiai rendben fűzi fel a cselekményt. Tematikusan csoportosítva kapjuk Zeno életének legfontosabb eseményeit. Ahogy eszébe jutnak az emlékek, egyik a másik után, úgy folyik epizódról epizódra, emlékről emlékre a szövegfolyam. Szénási Ferenc meg is fogalmazza, hogy Svevo „a Zeno tudatával megalkotta a tudatfolyam-regény olasz változatát, s ebben a műfajban Proust, Joyce és Musil világirodalmi rangú társa lett”.[2] A cselekményt tehát mintha a tudat működése vezérelné, s ezt a regény címe pontosan jelzi is: elsősorban nem Zeno életéről kapunk itt beszámolót (mint egy romantikus vagy akár realista életrajzban), nem is a társadalmi kapcsolatrendszeréről (mint egy naturalista regényben), hanem a bizonytalan, forrongó és néhol önellentmondásos tudatáról.

Ha nem az események alkotják egy történet lényegét, hanem az eseményeket átélő főszereplő tudata, akkor szinte szükségszerű, hogy a mesélés időkezelése is a tudat belső mechanizmusait kövesse. „A regény fő szervezője Zeno tudatában az idő” – mondja Svevo-monográfiájában Wenner Éva.[3] Nézzük meg ezt egy példán! Az első fejezet Zeno dohányzáshoz való viszonyát meséli el. Egy leszokni kívánó szenvedélybeteg megpróbáltatásait olvashatjuk, aki számos időpontot feljegyez, amikor éppen elszívja az utolsó cigarettáját. A történetek sémája rendkívül egyszerű: Zeno elhatározza, hogy akkor most tényleg ez lesz az utolsó cigaretta, lejegyzi a dátumot, a pontos időpontot és esetleg a körülményeket – például: „1890. április 15. hajnali ½5, Apám meghalt”[4] –, majd melléírja, hogy „utolsó cigaretta”. Egy idő után már csak rövidítve: „U. C.”. Minden boldog és tragikus eseményt követ egy, az egész elhatározást nevetségessé tevő U. C. De talán nem csak irónia van az örökös U. C.-jegyzetek mögött: minden utolsó cigaretta kizökkenti ugyanis az időt és a személyiség stabilitását. Amikor Zeno elszívja az éppen aktuális utolsó cigarettáját, és ennek tényét lejegyzi, akkor ő már nem dohányzó személy, hiszen épp most mondta ezt ki, sőt írta le magáról. Ugyanakkor – mivel már számos sikertelen leszokási kísérlete volt – tapasztalati alapon azt azért mégsem lehet róla állítani, hogy valóban leszokott volna. Ezt majd csak később, talán hónapok vagy évek múltán lehetne majd kijelenteni. Addig azonban ebben a sem ide, sem oda állapotban van: már leszokott, de még nem tiszta, már véget ért a dohányzás ideje, de még nem jött el a dohánymentesség. És minden egyes utolsó cigaretta hosszabbítja, állandósítja ezt az időből és stabilitásból kizökkent állapotot. Az U. C. tehát a sehová sem tartozás metaforája.

A dohányzás problémájával indító regény valójában ezt a metaforát bontja majd ki, hiszen Zeno maga a sehová nem tartozás, az akaratgyengeség, a talaj- és identitásvesztés megtestesülése. Elég ránéznünk a nevére: Zeno Cosini, amit „utolsó izécskék”-nek lehetne fordítani: ’Zeno’ a férfi személynévtár utolsó neve; a ’cosini’ a ’coso’ (’izé’) szó kicsinyítőképzős többes számú alakja. Aztán ott az állandó betegsége: folyamatosan beteg, de egyetlen orvos sem tud rájönni, hogy mi is a baja. Sőt ezt az egész visszaemlékezést azért írja, hogy kiderüljön a betegség, de nem derül ki. Aztán ott a döntésképtelensége: egy négy lánygyerekes családba szeretne például benősülni, és sorra kéri meg a lányok kezét, míg végül – több visszautasítás után – feleségül veszi azt, akit legkevésbé szeretne. Aztán szinte minden kapcsolatában ő a gyenge fél: ott az erős és egészséges apja, apósa, barátja, felesége. És erre jön még a nyelvi kifejezhetetlenség problémája. Zeno többször elmondja, hogy nem tudja pontosan és világosan kifejezni tapasztalatait és érzéseit: a nyelv nem képes megragadni a valóságot, és csak azt tudjuk a valóságból előadni, amit a nyelv lehetővé tesz számunkra. A kifejezhetetlenségnek azonban van még egy rétege: Zeno otthon a helyi, trieszti dialektust beszéli, és ezen a nyelven „él”, ám az orvos kérésére írt visszaemlékezéseit standard olasz nyelven fogalmazza, és itt is azzal szembesül, hogy a beszéd és az írás, valamint a nyelvek közötti áttétel során sérül a mondanivaló: „Vallomásunk, ha leírjuk, mindig hazug. Minden egyes toszkán szavunkkal hazudunk!”[5]

A főszereplő alakja mögött maga az író sejlik fel: az Osztrák–Magyar Monarchia határvárosában, Triesztben zsidó családba született, otthon trieszti dialektust beszélő, olaszul dolgozó és író, de német iskolákat végzett és német filozófusokat olvasó Aron Hector Schmitz. Az üzletember irodalmi sikerről álmodik, de a regényeihez még kiadót sem talál: magánkiadásban jelennek meg a regényei, amiket kettős identitására utalva Italo Svevo (’olasz sváb’) szerzői néven ad ki.

De az ismeretlenségből világhír lesz, a magánkiadásból pedig iskolateremtő remekmű. Ahogy az akaratgyenge Zeno sem vesztesként távozik. Kiderül, hogy a betegsége semmiben nem hátráltatja, miközben az őt körülvevő erős és egészséges emberek mind meghalnak, vagy elbuknak. S így világossá válik, hogy a regény egyfajta ideológiakritika, vagyis a korabeli nagy világmagyarázó elméletek kigúnyolása. A természetes kiválasztódás darwini elmélete alapján Zenónak már rég el kellett volna buknia. De ő lesz a győztes az elbukó erősek között. Mit szólna Nietzsche egy ilyen akaratgyenge szerencsétlenhez? Akármit is, Zeno élő cáfolata annak, hogy a világot erős és bátor, emberfeletti személyiségek irányítják. És Freud? Zeno éppen a pszichoanalízis ellenére gyógyul meg. Akkor nyeri vissza egészségét, amikor semmibe veszi egy tisztességtelen orvos értelmetlen terápiáját.

Száz évvel a regény megjelenése után még mindig, sőt egyre inkább elgondolkodtat Zeno története. Tényleg nem működik egyik ideológia és világmagyarázat sem? És ki is él alternatív valóságban?

*

Jegyzetek:

[1] A regényből vett idézetek forrása: Italo Svevo, Zeno tudata. Ford.: Telegdi Polgár István, szerk.: Barna Imre. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2008. 5–6.

[2] Szénási Ferenc: A huszadik századi olasz irodalom története. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004. 39.

[3] Wenner Éva: Irodalom a határon. Italo Svevo regényei az Osztrák–Magyar Monarchia szellemi életében. Budapest, Mundus, 2009. 172.

[4] Italo Svevo: Zeno tudata. I.m. 44.

[5] Uo. 575–576.