1749: Igaz, hogy a whisky szülőföldjén estél szerelembe a borral?

Ron Wiegand: Egyetemista koromban egyáltalán nem ittam bort, legfeljebb édeskés rajnai rizlingeket. De már az olyan komolyabb édes borokat, mint a portói, nem szerettem, túl nehezek voltak. Aztán amikor egy évet egy skóciai egyetemen töltöttem, akkor három amerikai évfolyamtársammal egy jó étteremben, egy nagyszerű vacsora során ittunk néhány Rioját. Fantasztikusak voltak! Ekkor kezdtem el érdeklődni a száraz borok iránt.

 1749: Whiskyvel tehát nem lettél beoltva?

RW: Akkoriban, Skóciában ittam whiskyt is. De nem szeretem. Persze, hivatásos kóstolóként meg tudom ítélni a minőségét, úgy érzem, ki tudom választani egy sorból a legjobbat, de inni sosem iszom whiskyt, egyáltalán, égetett szeszt. Elég jó konyakkóstoló vagyok, emlékszem, Cognacban egyszer lepárlókat látogattunk, és vittünk magunkkal innen is, onnan is. Elég volt megszagolni, hogy az ember megmondja az eredetét, a korát. De inni nem iszom konyakot. A sört szeretem, a bort imádom. Csodálatos dolog, bármelyik égetett szeszes italnál csodálatosabb. A whisky, a konyak, a sör számomra üres papír, míg a bor olyan, mint egy nagyszerű könyv. Töményet az olvasóid túlnyomó többsége biztos többet iszik nálam, mert az utóbbi öt évben szerintem összesen ennyit ihattam.

 1749: A töményivó olvasók kedvéért mondom, hogy most egy borospoharat mutattál fel. Skype-on beszélünk, mert Amerikában vagy. Mint borszakértő, Master of Wine, a működésed központja Kalifornia?

RW: Az volt, amíg össze nem házasodtunk Hajnival [Prácser Hajnalka, a tokaji Erzsébet Pince vezetője – a szerk.], és Magyarországra nem költöztem. De minden évben igyekszem néhány hetet itt tölteni, hogy lépést tartsak a kaliforniai borokkal.

 1749: Kalifornia a szülőfölded?

RW: Igen. A szülővárosom kifejezetten borvidék közelében fekszik, de akkoriban a kaliforniai borászat még nem tartott sehol. Nagyon kicsiben folyt a termelés. Azt mondhatnám, hogy Kaliforniával mint borvidékkel együtt nőttem fel, tanúja lehettem annak, könyveket is írtam arról, ahogy minden megváltozik. A Napa-völgyben éltem 1980-tól 2010-ig, első kézből ismertem meg a folyamatokat: ez volt a kaliforniai borok aranykora, nagyszerű érzés, hogy részese lehetettem.

 1749: És közben a szerelem mindig azonos lángon égett?

RW: Imádom a bort, minden áldott nap iszom. Most harmincöt bort fogok kóstolni, ez kitölti az egész napot. A bor az életem. Itt vannak a mai tételek: kiválasztottam a palackokat, kibontottam őket, és a beszélgetésünk után nyolc órán keresztül csak velük foglalkozom majd. Kóstolok és jegyzetelek, szünetet se nagyon tartok. Amióta a szerelmen túl a megélhetésemet is a bor jelenti, a szenvedély nem csökkent, csak a tapasztalat gyarapodott. Eleinte ismeretből nem volt sok, de ott volt a nagy tudásvágy és a lelkesedés. A tapasztalattal változott a lelkesedés formája, kifejeződése, de a bor iránti szenvedély bennem ma sem kisebb, sőt nagyobb, mint valaha.

 1749: És jut minden napra elég jó bor?

RW: Amikor kóstolok, olykor kellemetlen meglepetés is ér, de amikor iszom, igyekszem elég jó borokat választani. A kóstolás tulajdonképpen az egyes borok minőségének és stílusának lefényképezése, a mértékadó borászatok teljesítményével a kép hátterében. Az utóbbi két hétben háromszáztizenöt bort kóstoltam – még hátra van kétszáz –, és elég jó képem van ezek minőségéről, a fejlődésük állapotáról, a stílusukról, kaliberükről. És ezek a tapasztalatok kirajzolnak egy nagy képet.

 1749: Most a kaliforniai borokról beszélünk?

RW: A világ borairól. Igaz, mióta Magyarországon élek, elég nehéz külföldi, főleg Európán kívüli borokat kóstolni. Amikor itt vagyok, nemcsak kaliforniai, hanem mondjuk chilei, ausztrál, argentin, új-zélandi borokat is kóstolok.

 1749: És mi jön még? Kína, Anglia? A Hold?

RW: A klasszikusokra összpontosítanék. A tapasztalataim negyven éves múltra tekintenek vissza az olasz, francia, spanyol, portugál, német és kaliforniai borok terén. Ezek az igazi erősségeim. És, valamivel kevésbé, az ausztrál borok. Szeretnék többet kóstolni, de ez nem olyan könnyű. Az angol bortermeléssel is szeretnék lépést tartani, de meg kell jegyeznem, hogy így is túl vagyok terhelve. Az említett országok adják a világ bortermelésének több mint a kétharmadát.

Anglia új szereplő, nincs állandó hozzáférésem a boraihoz, nem engedhetem meg magamnak őket. Mert komoly borokat készítenek, az elsők között voltam, akik megjósolták az angol pezsgőkészítés felfutását, hiszen Champagne talaja és Dover fehér sziklái ugyanabból az anyagból vannak, mindkettő mészkő. Harminc éve, 1991-ben tettem le a Master of Wine-vizsgát, emlékszem, akkor találkoztam egy ceremónián a Denbies borászat vezetőjével. A pincében, a kóstolás után elmondtam, hogy szerintem Angliában egyszer még nagyszerű pezsgőket fognak készíteni. Erre csak ennyit kérdezett: „Te Kaliforniából jöttél, ugye? Mi a fenét szívsz?”

A mostani amerikai utamon kóstolt borok ára százezer dollár, megvásárolni lehetetlen volna őket. De fizikailag is lehetetlen mindent megkóstolni: a világpiacon évente félmillió új bor jelenik meg. Boldog vagyok, ha három-négyezret meg tudok kóstolni, és ez messze van még az egy százaléktól is. Tokjanak viszont nagy jövőt jósolok: most megmondom, hogy előbb-utóbb száraz furmint is lesz a Master of Wine-vizsgafeladatok között.

 1749: Térjünk vissza egy percre Skóciába: ha nem a whisky, akkor mi vitt oda?

RW: Az angol irodalom, az volt a fő szakom. Néhány barátom Oxfordba, meg ilyen helyekre került, én egy ösztöndíjprogram keretében Skóciában kötöttem ki. Sokat tanultam, nemcsak az irodalomról, hanem az írásról is, mert sok esszét írattak velünk.

 1749: Ezek szerint előbb volt a költészet, és utána jött a bor?

RW: Tizenhat-tizenhét éves koromban kezdtem verset írni. Bizonyára nem egyedülálló jelenség, hogy ezek szerelmes versek voltak. Egyszerű dolgok. Az MA fokozatot a San Francisco State Universityn kreatív írásból szereztem, költészetet tanultam. Nagyon erős volt a tanszék, olyan költők tanítottak ott, mint például Philip Levine, aki később az USA Koszorús költője címet is elnyerte, vagy Stan Rice. Az egyetem mellett egy jó étteremben pincérkedtem. A felszolgálás, a kóstolás, a munka utáni iszogatás során sokat tanultam a borokról. Többnyire francia borokat tartottunk, helyiből jóval kevesebbet: Kalifornia megítélése akkoriban nem volt túl jó. Az egyik vendég viszont nagyon lelkes volt, el is látogattam egy szomszédos borászatba. Ekkor kezdtem el pincéket látogatni, akkor jártam be a ma oly híres Napa-völgyi borászatokat, amikor még csak kezdték az egészet. Ez aztán afféle kisebb szenvedély, hobbi lett.

Az igazi, nagy szenvedély pedig akkor köszöntött be, amikor egy barátom megajándékozott egy palack döbbenetes bordeaux-ival. Vacsora után nyitottam ki, a barátnőmmel, utána volt még egy esti órám az egyetemen, héttől kilencig. A bor hihetetlenül, példátlanul jó volt, szinte egy negyedik dimenziót tett érzékelhetővé.  Sosem éreztem még hozzá hasonló illatokat. Műalkotás volt. Fantasztikus érzelmek és tiszta művészet. Megszólított, ahogy addig egyetlen bor sem. Addig is ízlett már bor, de ez azt mondta: történelem vagyok, művészet vagyok. Egyetlen óráról sem hiányoztam soha, még betegen sem, de az aznap estit akkor kihagytam. Csak szagolgattam és kóstolgattam a bort. Óriási változást hozott: azt akartam, hogy ezután a borról szóljon az életem.

 1749: Mennyi ilyen minőségű bort kóstoltál azóta? Mondjuk idén.

RW: Néhány százat.

 1749: Ilyen életre szóló hatású bort…?

RW: Ezt meg kell magyaráznom. A tapasztalatról van szó. Egy 1966-os Château Margaux-ról beszélünk. Ez a világ egyik leghíresebb borászata, és azóta többször is kóstoltam: negyven év tapasztalattal a hátam mögött azt mondhatom, hogy kitűnő bor volt, de nem volt nagy bor. Azóta sokkal nagyobb borokat is kóstoltam Bordeaux-ból. Sokkal nagyobbakat, de ez volt az, ami megszólított. Mint amikor a rádióban meghallasz egy számot, ami nem a legnagyobb sláger, de a legjobb pillanatban talál rád, és éppen fogékony vagy az üzenetére, a világára – a világra.

 1749: Az irodalomban értek ilyen hatások?

RW: Hát persze. Tízéves korom óta olvasok. A Gyűrűk ura, Dickens, a költők, Shakespeare-től és Blake-től kezdve Emily Dickinsonon át Billy Collinsig. Eugenio Montalétól Az angolnát minél többször olvasom, csak annál mohóbb leszek. Én is írok, van vagy nyolcezer vers a tarsolyomban. Ez elég sok. Ezer és ezer óra munka: az életemből mindent egybevetve öt vagy tíz év főállású költőséggel telt. Azt a költészetet szeretem, amelyik megszólít. Lehet akármilyen híres egy költő, ha unalmas, nekem nem ad semmit. Jorie Graham például elég híres, a Harvardon tanít, de puszta intellektus, nekem hiányoznak a verseiből az érzelmek, nem érzem mögöttük az embert, csak a trükköket látom. Éjjel, olvasás után lekapcsolom a villanyt, és ott maradok a sötétben az érzéssel, hogy csak az időmet vesztegettem. Szeretem, ha a vers ad valamit az olvasónak, gazdagítja az életét, újra és újra átélhetővé teszi vele azt a tényt, hogy itt él, a világegyetemben. A jó vers, a jó irodalom és a bor hasonlít abban, hogy minden alakommal képes újat mondai: megmozgatja az ember képzeletét, felnyitja a szemét. Ezért megunhatatlanok a jó versek és a jó borok. Igaz, a magam részéről nem keverem őket: a bor a hivatásom, a vers a belső hangom, a láthatatlan részem. Hívjuk léleknek.

 1749: Egyetértesz azzal a barátommal, aki szerint költői célokra a vörösbor az ideális ital?

RW: Mindenesetre a kedvencem. A feleségemmel otthon, vacsorához, több vöröset iszunk, mint fehéret. Egy kicsit más a hatásmechanizmusuk. A vörösborból a tannin, a magasabb szárazanyag-tartalom miatt valamivel talán lassabban szívódik fel az alkohol. Ha van az ember gyomrában étel, az alkohol hatása lassabb, és azt is mondhatjuk, hogy a vörösborban a szőlő apró lebegő részei, színanyagai révén eleve van valami ételszerű. A tölgyfahordó is lassíthatja a felszívódást. Tartósabb az ihlet.

 1749: És mi a helyzet az édes tokajival?

RW: Abból kevesebbet iszunk, egy kis pohár nekem elég. Szeretem és nagyra becsülöm az édes borokat, de nem iszom olyan sokat. Az édes bor – minőségtől függetlenül – elfárasztja a nyelvet, a szájpadlást. Ma harmincöt száraz bort fogok kóstolni, édesből csak húszat kóstolnék. De igyekszem feszegetni a határaimat, borban és költészetben is. Harminc évig publikáltam magazinokban, újságokban, a saját magazinomban is, borról. Minden nap kóstoltam. De néha meg voltam fázva, vagy rosszul éreztem magam, és semmi kedvem nem volt hozzá – dolgozni viszont muszáj volt. Máskor csak azért erőltettem a kóstolást, mert később meg akartam bizonyosodni róla, hogy milyen rosszul is kóstoltam ezeken a napokon. És aztán az derült ki, hogy elég jó voltam. Nem tökéletes, de marha jó. Úgyhogy ezt azóta is gyakorlom. Ha benáthásodom, direkt kóstolok. Ez a gyakorlat nagyon sokat segített élesben, hogy akkor is megbízható borleírásokat készítsek, amikor betegen kellett borászatokat látogatni. A Master of Wine vizsgát is arcüreggyulladással tettem le.

 1749: Megvan tehát a sikeres Master of Wine-vizsga titka: az arcüregyulladás!

RW: Olykor a rosszból is fakadhat valami jó: például Ausztria száraz borainak felfutásához is kellett az édes borokra 1985-ben halálos csapást mérő glikolbotrány…  A vizsgán mindenestre teljesen magam alatt voltam. Úgy érzetem, süket vagyok a borokra, folyt az orrom, a fülem viszont cserébe bedugult.  A bor nem szólt hozzám, nem éreztem illatokat. Csak másnap kezdtem antibiotikumot szedni, harmadnap már jobban kóstoltam, az orrom javult, de csak a negyedik nap jött teljesen rendbe. Ez a határok kitolása.

Bizonyos értelemben a költészet számos kísérleti válfaja is erről szól: ezek rendszerint nem képviselnek több értéket, nem adnak többet az olvasónak, mint azt a tapasztalatot, hogy milyen messzire is el lehet menni. A kísérletező költészet sokszor érdekes és élvezetes, de ha a mutatvánnyal egyidejűleg nem mond semmit, ha nem segít a világ jobb befogadásában, akkor nem érdekel.

 1749: Azt mondják, borkóstolásra a legjobb a délelőtt. A versírással ez hogy van?

RW: Amikor Tokajba költöztem, és megszületett a két gyermekünk, az életem megváltozott. A Hajnival való megismerkedésünk előtti tíz évben az esetek kilencven százalékában reggel írtam. Nagy kihagyás után 2001-ben kezdtem újra írni. Fiatalon többet írtam, a hetvenes évek közepén meg is jelentek verseim Santa Cruzban, egy elég ismert folyóiratban, de utána a bor mellett már nem volt időm az irodalomra. Meg kellett élnem. De nem is láttam magam elég jónak, nem volt túl sok mondanivalóm, azt éreztem, hogy miről is beszélek, hiszen még olyan keveset éltem. Aztán 2001-ig összesen négy-öt verset írtam évente.

1749: És mi hozta vissza a verseket?

RW: Egy esemény, ami mindent felforgatott. Két évvel korábban az akkori feleségemmel és a két fiunkkal autóbalesetet szenvedtünk, majdnem halálos balesetet. Hét hétig voltam kórházban, szanaszét törött csontokkal, a felségem hat hónapig, a srácok szerencsére csak néhány napot. Lassú volt a felépülés. Aztán elkezdtem olvasni, és szinte pontosan húsz évvel ezelőtt, október tizenhatodikán, egy öt-hatsoros verssel, amit azóta is nagyon szeretek, újrakezdtem az írást. Úgy éreztem, legfőbb ideje: a házasságom szétesett, és én közben nem lettem fiatalabb. A boros karrierem nem elégített ki, nem adott eleget. Akkor kezdtem írni. Évente legalább háromszáz olyan nap van, hogy írok, de sokszor háromszázötven.

1749: És elküldöd lapoknak?

RW: Nem.

1749: Hogyhogy?

RW: Van vagy kétszáz elutasító levelem.

1749: Nyolcezer versre számítva az nem is olyan rossz arány.

RW: Mindenesetre abbahagytam. Túl sok reggel veszne kárba, inkább írok verset, mint leveleket. Most a javításokkal foglalkozom. Az utóbbi időben előszedem a régebbi verseket, és azokon is dolgozom. Még sok munkám van, de nagyon élvezem a szerkesztést.