6 perc világhír! A Hilary Mantel emlékére alapított díj, egy örök lázadó elhunyta, valamint a franciák meg az ő szavaik és nagyszótáraik László Ferenc e heti hírszemléjében.

Múlt pénteken 88 esztendős korában elhunyt Tony Harrison, aki úgy vált már életében az angol költészet és drámairodalom klasszikusává, hogy mindeközben holtáig megmaradt domesztikálhatatlan lázadónak. E ténynek legékesebb bizonyítéka, egyszersmind pályafutásának abszolút magaslati pontja-és-botrányköve az a 448 soros költemény, a V volt, amely a máskülönben e téren is mozgalmas Thatcher-korszak talán legzajosabb kulturális patáliáját robbantotta ki. Az 1984-ben írt, 1985-ben megjelentetett, 1987-ben pedig megfilmesített vers ugyanis, amelynek cselekménye szerint

a költő döbbenten szembesül azzal, hogy a Leeds United futballhuligán szurkolói meggyalázták a szülei sírját,

kétség kívül tele van trágár fordulatokkal. Márpedig ez az említett film műsorra tűzése idején valóságos kormánypárti támadássorozat célpontjává tette Harrisont csakúgy, mint Richard Eyre rendezőt. Igaz, a konzervatív ellenérzéseket aligha csupán a szabadszájú kifejezések motiválták, mert ahogyan azt a pályatárs Blake Morrison Harrison védelmében megfogalmazta:

„Azok a képviselők joggal hiszik, hogy a költemény botrányos, de nem a nyelvezete miatt az. Azzal okoz botrányt, hogy bátran kimondja, mi osztja ketté a társadalmat, és azzal, hogy amivel mi megtanultunk elvont fogalomként együtt élni – a munkanélküliséggel, etnikai feszültséggel, egyenlőtlenséggel, nélkülözéssel, azt ő fizikai valóságként jeleníti meg a papíron.”

Ezért a történelmi érdemért pedig ma éppúgy az irodalom hőseként búcsúztatják a gyászolók Tony Harrisont, mint a leedsi dialektus hiteles és merész alkalmazásáért, nyelvi kifejezőerejéért és figyelemreméltó rímkészségéért.

*

A franciák remek irodalmi magazinja, a Lire fennállásának ötvenedik évfordulója apropóján már beszerezhető októberi számában egy olyan felmérés eredményeit közli, amely a nagyszótárakhoz, továbbá az azokban felbukkanó új, illetve az azokból eltűnő régi szavakhoz fűződő viszonyról kérdezte a népesség reprezentatív mintáját. Nos, a közvélemény szondázásából sok egyéb mellett kiderült az, hogy az Hexagone, a Hatszög mindmáig „a szótár országának” tekinthető. Ilyesformán a megkérdezettek 93 %-a tisztában van azzal, hogy évről évre új szavak kerülnek be a szótárakba, 89 %-uk pedig arról is tudomással bír, hogy időről időre ki is hullik onnan jó néhány a használatból kikopott kifejezés. Számos közkeletű angol (vagy angol eredetű) szóról is eldönthették a felmérés résztvevői, hogy szerintük azoknak van-e már helyük a francia szótárakban. A playlist és a bitcoin például 70 % feletti elfogadottsággal rendelkezik, ám a googliser (magyarán a [ki]guglizni) e pillanatban még csupán 32 % bizalmát bírja – noha a valóságban e tárgyas ige immár ott szerepel a Larousse-ban.

A meghonosodásnak magas (ugyancsak 70 % körüli) szintjét érte el a spoiler és a liker is,

 és bizony a chatbox is túllépte már az 50 %-ot. A nyelvi nosztalgia mélyrétegeibe is betekintést kínál a kutatásnak az a vonulata, amely a szótárakból és a használatból többé-kevésbé kihullott szavak rehabilitálásának szándékát firtatta. E részben ugyanis kiderült egyebek mellett, hogy a válaszadók majdnem fele visszaállítaná régi rangjába a papírokkal, a papírmunkával való haszontalan foglalatoskodás ómódi igéjét, amely így hangzik: paperasser. Aminthogy a Lire hasábjain külön is megkérdezett kortárs írók úgyszintén megnevezték egy-egy védelemre vagy újraélesztésre méltó, kedves szavukat: Mathias Énard például a régies és ma már keresettnek ható septembral melléknév (jelentése: szeptemberi), míg Hervé Le Tellier az ennél is ritkább kifejezés, a déprier (jelentése talán visszavonni [kérést], lemondani [mondjuk meghívást]) létjoga mellett érvelve. Habár nem teljesen kizárt, hogy az utóbbi férfiú egy nemlétező szó megóvása mellett tört lándzsát, ami – az Oulipo csoportosulás jelese lévén – nem is lenne meglepő gesztus tőle.  

*

A múlt héten volt éppen három esztendeje annak, hogy elhunyt Hilary Mantel, és ezen az évfordulón olyan díj alapításával tisztelegtek az írónő emléke előtt, amely igazán méltó sokunk egyik legkedvesebb angolszász szerzőjének nemes és mindenkor kollegiális törekvéseihez. A majdan kétévente odaítélendő Hilary Mantel Prize for Fiction ugyanis Nagy-Britanniában és Írországban élő pályakezdő (és ügynökkel még nem rendelkező) írók felkarolását célozza, számukra kínál ügynöki és szerkesztői mentorálást, szakmai továbbképzést és nem mellesleg 7500 fontnyi készpénzt. A kétszeres Booker-díjas Mantel ugyanis ismeretes módon szívén viselte a fiatal, még debütálás előtt álló szerzők ügyét,

tanáccsal és praktikus segítségnyújtással egyként tettleg megkönnyítve számos tehetség indulását.

A nevét viselő díj most ezt a gyakorlatot viszi majd tovább: az év végéig lehet pályázni, 2026 kora tavaszán pedig már meg is lesz az első szerencsés nyertes. Az öttagú zsűriben ott lelhetünk két írót a Booker korábbi shortlistjeiről (Chetna Maroo és az ugyanott már döntnökként is figuráló Chigozie Obioma), Nicholas Pearsont, Mantel meghitt szerkesztőjét, elnökként a Hamnet itthon is jól ismert szerzőjét, Maggie O’Farrell-t, valamint a színész Ben Milest, akit annak idején még a Páran párban című szitkomban kedvelhettünk meg, s aki Royal Shakespeare Company Wolf Hall-trilógiájának főszereplője volt.