Az elmúlt napokban a világ szerencsésebbjei számára a jelek szerint a Netflix új Jane Austen-megfilmesítése, a Meggyőző érvek (Persuasion) minősége jelentette a legnagyobb attrocitást. Tömegével kerülhettek elénk a negatív kritikák és a csalódott nézői beszámolók, ám e kudarc és a körötte megtapasztalható felindultság egyszersmind újra a figyelem középpontjába állította magát a generációkon átívelő rajongás tárgyát, azaz Jane Austen életművét, illetve a régensség (Regency) korában játszódó szerelmi történetek egész könyves, filmes és tévés zsánerét. Hiszen valójában jóval többről van itt szó, mint az alig negyvenegy évet élt hampshire-i írónő könyveiről és azok filmes vagy tévés feldolgozásairól. Merthogy ezek nyomán kezdte el gyártani a múlt század harmincas éveiben a maga austenesque regényeit bizonyos Georgette Heyer, akinek alkalmasint még Austennél is nagyobb szerepe volt abban, hogy megszületett és mindmáig diadalmasan egzisztál a Regency romance műfaja.

Az ilyen regények (aztán mozgóképes adaptációik) cselekményében rendre nagy szerep jut az elegáns társasági élet hangütésének és eseményeinek, a divatnak és a cselszövésnek, a férjfogásnak és a menyasszony-vadászatnak – hol szerelmi, hol meg érdekházasság végkimenetelével. Viszont, ahogy erre gyakorta felhívják a figyelmet a zsáner elemzői, ugyanezen művekben vajmi kevéssé nyer érdemi ábrázolást maga az 1811 és 1820 közé eső Regency mélyen problematikus korszaka. Jóllehet, a III. György király tudatának végső elborulását és falánk trónörökösének régenssé emelését követő évek nemcsak Napóleon waterloo-i legyőzését, de a parlamenti reformért tüntető tömegek elleni hadviselés véres konfliktusait (lásd: peterloo-i mészárlás) is magukban foglalták. (Hogy a szigetországi hozományok és a nősülést lehetővé tévő vagyonok gyarmati hátterének kényes, illetve véres, és Edward Said Jane Austen-tanulmányában elemzett kérdését itt már ne is bolygassuk.) Ehelyett a rendszerint bizonytalan válságperiódusokban felerősödő Austen-kultusz és korszak-mánia olyasfajta tiszta lapnak tekinti a Regency időszakát, amelybe jószerint bármit bele lehet vetíteni – á la Bridgerton – az aktuális indíttatások és közkeletű témák szellemében. Ám ez olyasfajta kreatív szabadság, amely aligha válthat ki megrökönyödést az olvasóból és a nézőből. A magamfajta Austen bro pedig pláne nem kárhoztathatja.

*

Amíg a janeite lelkesültség nagyjából másfél évszázados múltra tekinthet vissza, addig az avoni hattyút, illetve avoni bárdot imádó bardolatry (bárdolátria) hagyománya immár majd’ négyszáz éve töretlen és megingathatatlan. (Még ha maga a gunyoros fogalom jóval újabb keletű is ennél.) Ennek kismilliomodik bizonyságát kínálja számunkra az a hír, amely szerint a Sotheby’s múlt csütörtöki New York-i árverésén 2,4 millió dollárért kelt el Shakespeare drámai műveinek első gyűjteményes kiadása, az 1623-ban posztumusz kinyomtatott ún. First Folio egyik példánya. Azonban a Shakespeare-kultusz anyagiak terén is nyilvánvaló rekordszintje sem feledtetheti azt a tényt, hogy az életmű az időszakos hányattatások közt is váltig oly dús Erzsébet- és Jakab-kori drámairodalom és színházi kultúra szerves részét képezi. Ahogyan ezt azok a tudós kísérőtanulmányokkal adjusztált drámakötetek is érzékletessé tehetik, amelyek idén jelentek meg Nagy-Britanniában: a korszak drámaterméséből válogatva, s persze a Meggyőző érveknél sokkalta kisebb feltűnést keltve.

A John Fletcher és alkotótársai által közönség elé bocsájtott Love’s Cure, illetve az erkélyjeleneteivel a Rómeó és Júliát idéző-parodizáló és ma Lording Barrynek tulajdonított The Family of Love helyett persze a legnagyobb figyelem így is a mégoly kis részben, de Shakespeare társszerzőségét sejtető Arden of Faversham új kiadását környezi. S ez a legkevésbé sem csodálható, hiszen az 1592-es Arden of Faversham máskülönben is izgalmas mozzanatokkal és elsőségekkel ékes. A szerzőség, pontosabban a szerzői kollaboráció azonosításának kérdésében a kutatókat mindmáig megosztó dráma ugyanis (talán)

az első megtörtént bűncselekményt feldolgozó színmű, detektívtörténet és polgári tragédia

(domestic tragedy) volt az angol színpadokon. S ami legalább ily fontos és érdekes: a gazdag kereskedő, Thomas Arden 1551-es meggyilkoltatását újramesélő darabban a férjét elveszejtő Alice Arden volt talán az első olyan színpadi nőalak, akinek a méretét és a jelentőségét tekintve egyaránt a férfiakét meghaladó szerep jutott. Ám erről okvetlenül érdemesebb egy hozzáértő kutató, mondjuk, a Times Literary Supplement hasábjain e drámakiadásokat recenzáló Molly Clark véleményét megismernünk.