6 perc világhír! Heves vita reményében megjelentetett – és heves vita miatt nem megjelentetett könyvek, valamint egy irodalomtörténeti jelentőségű verslelet, amely körül ugyancsak támadhat még polémia. Három amerikai hír László Ferenc eheti szemléjében.

Miként arról idei első hírcikkünkben beharangozó jelleggel már szót ejtettünk, januárban megjelent Paul Auster új könyve, a Bloodbath Nation, mely művében sokunk kedves szerzője nem kisebb feladatra, mint az amerikai fegyverőrület jelenségének történeti-társadalmi elemzésére vállalkozott. A kötet családi összefogás eredménye, amennyiben a koncepció eredetileg az író vejétől, a fotós Spencer Ostrandertől származott: ő keresett fel a fényképezőgépével fölszerelkezve vagy negyven olyan helyet az Egyesült Államokban, amely korábban iskolai és egyéb lövöldözés, fegyveres mészárlás révén vált hírhedetté. Auster pedig az így összeválogatott (és a fegyverek meg az emberek helyett az épített környezetre, vagyis a puszta tetthelyekre összpontosító) fotók láttán, azok mellé és köré írta meg a maga művét a nemzeti epidémia gyanánt azonosított, már-már vallásos fegyvermánia ellen.

Ahogyan az új könyv megjelenését kísérő interjúkból is kitetszik, a 75 esztendős író nem érte be azzal, hogy a kötelező mantrát felmondva rámutasson a fegyverlobbi felelősségére, vagyis a National Rifle Association (NRA, Nemzeti Fegyverszövetség) és a hasonló egyesületek vérfürdőmesteri szerepére. Ilyesformán egészen a kezdetekig visszatekintve,

az amerikai civil fölfegyverkezés kiindulópontjaként az első brit telepesek elszigeteltségét és halálos félelmét azonosítja.

A fegyvervallás szent szövege, azaz a második kiegészítés („nem lehet a népnek a fegyverek birtoklásához és viseléséhez való jogát csorbítani”) kapcsán pedig Auster rámutat arra a kegyetlen iróniára, hogy a ma a fehér konzervatív jobbszél számára védőbástyát jelentő tétel pár évtizeddel ezelőtt a radikális Fekete párducok érvei között szerepelt.  

*

Amíg Paul Auster megvallottan és némi pátosszal a nemzeti rémálomnak véget vető eszmesúrlódás, a megoldásig elvezető véleményütköztetés reményében bocsátotta közre új könyvét, addig pályatársa, a bestseller-szerző Colleen Hoover a napokban épp gyors hátraarcot csinált az interneten kipattant vita hatására. Az történt ugyanis, hogy az írónő legismertebb regénye, a 2016-os megjelenése óta több mint egymillió példányban elkelt és vagy húsz nyelvre, így többek közt magyarra is lefordított Velünk véget ér nemcsak folytatást kapott (It Starts with Us, 2022), hanem más módon is tovább gyümölcsözött – volna. Méghozzá kifestő vagy másként színező könyv formájában, hiszen ahogyan Hoover és kiadója, az Atria Books január 11-én örömmel bejelentette a különböző internetes platformokon: kiadásra vár a Hivatalos Velünk véget ér színező könyv. Csakhogy azonmód hatalmas felzúdulás fogadta ezt a bejelentést, ami voltaképpen egyáltalán nem meglepő, ha tudjuk, hogy a pertraktált regény középpontjában az a családon belüli erőszak áll, amelyet párkapcsolatában a hősnő, Lily Bloom elszenvedni kényszerül. Az írónő tehát a Twitteren és egyebütt rögtön a saját rajongóival került összeütközésbe, illetve került volna, amennyiben nem retirál alig néhány órával az első bejelentést követően. Ám a kiadójával egyeztetve ezt tette, mentegetőzés nélkül elismerve a projekt érzéketlenségét és megköszönve a tiszteletteljes számonkérést.

*

Végezetül egy friss felfedezés, amelyet Wendy Roberts, a UAlbany (State University of New York at Albany) professzora tett, s amely egy eddig nem ismert zsengével gazdagítja Phillis Wheatley életművét. Ez az alig 30 évet élt XVIII. századi alkotó,

akit egykor „néger Szapphó”-ként emlegettek,

többféle elsőséggel büszkélkedhet, hiszen ő volt az első afroamerikai, az első rabszolga és egyszersmind az első amerikai nő, akinek verseskötete jelent meg. Különleges sors volt az övé: 8 éves lehetett, amikor Nyugat-Afrikából elhurcolták, ám amerikai megvásárlói, a bostoni Wheatley család tagjai szerencsésen felismerték a fogékonyságát, s így Phillis nemcsak angolul, de latinul is megtanulhatott, majd költemények szerzőjévé vált. Pope nyomdokán kitanulta a neoklasszicista formai elvárásokat és szótárt, a verseit Washington és Voltaire is méltatta, 1773-ban Londonban pedig kötete is megjelent. Kevéssel utóbb gazdái felszabadították, Phillis megházasodott, majd 1784-ben fiatalon, szegényen és elfeledve meghalt. Utóéletében pedig előbb az afroamerikai irodalmi hagyomány alapító anyja, aztán a Tamás bátya-szindróma korai megtestesítője vált belőle, míg emlékezete legújabban az (irodalmi) identitásképzés küzdelmeinek egyik reprezentatív terepévé lett.

Így hát borítékolható az érdeklődés, amely az 1767-es datálású, s ilyeténképp a legkorábbi befejezett Wheatley-elégia, az On the Death of Love Rotch fölfedezését követni fogja. A vers egy korabeli kvéker idézetgyűjteményből került elő, s ott a szerzőségről mindössze ennyi olvasható: „A Negro Girl about 15 years of age”. A szerző azonosítása mindazonáltal első pillantásra így is meggyőzőnek tűnik, ám azért korántsem kizárható, hogy kollégái vitatják majd Roberts teóriáját, amelyet az Early American Literature hasábjain készül részletesen kifejteni és igazolni.