125 ezer euró, három írónő közös szülőhelye, valamint egy „fehér emigráns széplélek” halálozási évfordulója László Ferenc e heti, Madridot, Párizst és Nyugat-Yorkshire-t is érintő hírhajhászatában.
A múlt heti francia díjözön talán némiképp kitakarta a hírt, ám november 7-én a spanyol nyelvű irodalmi univerzum alkalmasint legjelentősebb dekóruma is odaítélésre, illetve átadásra került. Az 1976-ban alapított, alkotói életművek elismeréséül szánt és nem kevesebb mint 125 ezer eurós pénzjutalommal kistafírozott Premio de Literatura en Lengua Castellana Miguel de Cervantes (röviden a Premio Cervantes) ez a díj, amelyet most a 81 esztendős spanyol szépíró, Luis Mateo Díez nyert el. „Ma éjjel sokkal nyugodtabban fogok aludni, mint más napokon” – tréfálkozott beszédében az idős literátor, aki szemmel láthatólag derűs önreflexióval adta át magát az ünnepeltetésnek, kedvesen mentegetőzve sajátos, a magasztosságtól idegenkedő humorérzéke miatt. És úgy lehet, ez a humor a magyar olvasónak is okvetlenül az eszébe juthat Díez nevének hallatán – már amennyiben találkozott a nagymúltú León tartomány Villablino községében született író bármely művével. Ami azért korántsem teljességgel kizárt, hiszen Díez, akinek első (novellás)kötete 1973-ban jelent meg Memorial de hierbas (A füvek emléke) címmel, akár magyarul is olvasható – és az ezredforduló táján személyesen is megjelent körünkben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Parázsló augusztus című elbeszélése ott lelhető A narancs a tél gyümölcse című modern spanyol prózaantológiában, második regénye, az 1986-os megjelenését követően több díjjal (Premio de la Crítica, Premio Nacional de Narrativa) is elismert La fuente de la edad pedig – Pávai Patak Márta fordításában – Az Élet Vize címen vehető kézbe. E regény lapjain egy isten háta megetti spanyol kisváros két táborra szakadt intellektuális elitje folytat ádáz és groteszk küzdelmet egymással, valamikor a Franco-diktatúra „konszolidált” periódusában: az örök ifjúság forrását testületileg kereső Egylet és az azzal szemben álló, nem kevésbé bornírt Nemzeti Társaskör tagjai. S ha valamit még okvetlenül ildomos tudnunk Luis Mateo Díez dús életművéről, hát az Celama mitikus, képzeletbeli tartománya-királysága, amely számos művének színtere, s amelyről egy interjújában így beszélt:
„Celama a semmi tartománya, letűnt, kiürült világ. […] Celama egy letűnt, kihalt, felszámolt paraszti világra utal. Annak a kultúrának a jelképe vagy metaforája, amely már kihalófélben van, sőt […] talán már ki is halt, legalábbis néhány jellegzetes életformája már eltűnt. Celama tehát valószínűleg a pusztulás birodalma. Én sokat írok pusztuló, eltűnő, lezáruló dolgokról, így az említett képzeletbeli tartományban a pusztulás világát alkottam meg, mindazt, amitől megvontuk a létet, s amiből alig marad valami.”
*
Thornton – ha épp nem a Szent Lajos király hídja szerzőjének keresztnevét emlegetjük, akkor e szó világirodalmi jelentőségét a három Brontë nővér garantálja. Az e nevet viselő Nyugat-Yorkshire-i településen született meg ugyanis Patrick Brontë tiszteletes és neje, Maria Branwell három íróvá lett leánygyermeke: Charlotte (1816), Emily (1818) és Anne (1820). (Sőt, még utóbb festéssel és írással foglalkozó fiú magzata is itt jött a világra: őt Patrick Branwell Brontë néven ismerjük – ha ismerjük.) Cseppet sem meglepő módon tehát a Bradford városától alig tíz kilométerre fekvő Thornton legnagyobb (és jószerint egyetlen) nevezetességének a Market Street 72-74-es házszámú épülete, a Brontëk közös szülőhelye számít. Csakhogy megközelítőleg sem olyan imponáló mértékben, mint Haworth parókiája, ahová 1820-ban költözött át a család, s ahol az írónők felcseperedtek, éltek és részben haltak is. Oda ugyanis, a ma múzeumként látogatható házba és környékére évente mintegy egymillió Brontë-rajongó zarándokol el, míg
Thornton úgy istenigazából csak most szállna be az irodalomtörténeti hevületű turisztika nemes (és jó esetben gyümölcsöző) üzletébe.
Mint a napokban olvashattuk, nemrég közadakozásból és kulturális célú támogatások révén 300 fontot gyűjtöttek össze a szülőházért kampányolók, s ebből az összegből sikeresen meg is vásárolták a piacra dobott, jó ideje panzióként működő ingatlant. Most pedig újabb 300 ezer font megszerzése a cél, hogy sor kerülhessen a műemlék felújítására, s hogy ott kulturális-oktatási központ nyílhasson – természetesen Charlotte, Emily és Anne emlékének szentelve. A gyűjtési akcióba pedig nemrég egy jelentős adománnyal bizonyos Nigel West is beszállt, aki ha nem is valamelyik Brontë nővér leszármazottja (hiszen egyiküknek sem született gyermeke), viszont felmenői között tudhatja Charlotte oly vitatott megítélésű férjét és özvegyét, Arthur Bell Nicholls tiszteletest.
*
Végezetül egy halálozási évforduló. 70 esztendeje, 1953 őszén, Párizsban ugyanis meghalt egy idegenbe szakadt nagy művész: nem Kálmán Imre (bár mindez éppenséggel rá is ráillene), hanem az orosz irodalom első Nobel-díjasa (1933), Ivan Alekszejevics Bunyin. A prózaíróként és költőként egyaránt oly jelentős, hajdan Csehovval és Gorkijjal is egyenrangúként társalkodó Bunyin a kifejezőerő és
a nyelvi gazdagság valóságos óriása volt, méghozzá úgyannyira, hogy stílusának jellemzésére kiötlötték a „Bunyin-brokát” fogalmát.
Pausztovszkij pedig Van Goghhoz hasonlítva idősebb pályatársát így fogalmazott:
„Ha Bunyint olvassuk […] a színnek illata támad, a fénynek színe, a hang pedig meghökkentően pontos képeket idéz föl.”
Hazájában Bunyin így is hosszú időn át kényelmetlen, ámde felettébb nehezen megkerülhető klasszikusnak számított, hiszen szemben állt az 1917-es októberi forradalommal és a szovjet állammal. Mi több, az orosz nép eszményítésének és megfellebbezhetetlen hivatkozási alappá való fölmagasztalásának gyakorlatát is kárhoztatta – és emiatt részben már a cári időkben, részben a posztszovjet korszakban is túlságosan kritikusnak ítélhették. Nálunk pedig még fél évtizeddel az 1953. november 8-i elhunytát és pár évvel a szovjetunióbeli „rehabilitálását” követően is úgy írtak Bunyinról, mint reakciós világnézetű fehér emigráns széplélekről, akinek „semmi köze nem volt kora lelkesítő, előrelendítő, az írót igazán naggyá növelő társadalmi mozgásaihoz”.
