„Charles Simic is a sentence.
A sentence has a beginning and an end.”

Ezekkel a sorokkal kezdődik a múlt hétfőn 84 esztendős korában elhunyt Charles Simic Charles Simic című verse, s a legalábbis kettős jelentésű ’sentence’ szó (mondat és ítélet) máris megsejtethet valamit a szerb-amerikai költő világából, illetve világlátásából. Az 1938-ban Belgrádban még Dušan Simić néven anyakönyvezett gyermek 1954-ben jutott el az Egyesült Államokba, ám életének megelőző 16, jórészt hontalan éve fájdalmasan és bőségesen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a majdani irodalmár

olyan tapasztalatok és rémlátomások birtokába kerüljön, amelyeket Európának ezen a tájékán a történelem gyűjtőfogalmával szoktunk leírni.

Ennek eredményeképpen, mialatt Simic sok szempontból szabványos amerikai irodalmár-pályát futott be, költészete értő fogadtatásra és visszhangra talált nemcsak a Balkánon, de minálunk is. Ami karrierjének munkahelyekkel, tisztségekkel és díjakkal megjelölhető állomásait illeti, Simic volt olvasószerkesztő New Yorkban és Chicagóban, 1973-tól a New Hampshire-i Egyetemen tanított amerikai irodalmat és kreatív írást, 2007-ben elnyerte a Wallace Stevens Díjat, s ugyanebben az évben megtalálta az USA poeta laureatusának rangos elismerése is. Mindeközben pedig a jazz avatott recenzenseként is tisztelt férfiú tökéletesen értette, hogy mi történik a Balkánon és általában Kelet-Európában. Erre kínálhat bizonyságot például Miért nem jó manapság szerbnek lenni? című kilencvenes évekbeli írásának zárlata, amely – fájdalom – máig sem vesztett semmit az érvényességéből és az aktualitásából: „A nacionalisták mindig mindenütt megpróbálnak bevonni minket népirtó terveikbe összelapátolva a történelem hulladékát. Tagadják, hogy volna bármilyen választási lehetőség a vastörvényre esküsznek, hogy ölnünk kell vagy megöletünk.”

Arra a kérdésre, hogy Simic, a költő miért tetszik közelinek, ismerősnek – és fontosnak számunkra, verseinek egyik ihletett magyarítója, Gerevich András postafordultával így felelt:

„Charles Simic Jugoszláviában született és a második világháború traumája meghatározza költészetét: miközben a félelem és kétségbeesés, a háború és az erőszak meghatározó témái, ezeket gyakran meghökkentő humorral, iróniával vagy szatirikusan ragadja meg. Versei néha teljesen realista leírások, de sokkal jellegzetesebb eszközei a szürreális képtársítások, szabad asszociációk, és a meglepő és bizarr víziók. Költészetének meghatározó forrása a személyes és társadalmi emlékezet, amit jellegzetesen szintén kifacsart logikával értelmez és idéz meg verseiben. A történelem egyszerre horrorisztikus és komikus, a létezés metafizikus és abszurd. Költészete egyszerre táplálkozik a közép- és kelet-európai szatirikus hagyományból és a francia szürrealizmus örökségéből.”

Simictől azzal a versfordítással búcsúzunk, amelyet ugyancsak Gerevich Andrásnak köszönhetünk:

Édenkert Motel

Többmillió halott, mindenki ártatlan.
A szobámban maradtam. Az elnök
úgy beszélt a háborúról, mintha
varázsos bájital receptjét mondaná.
A döbbenet felnyitotta a szemem. A tükörben
az arcom kétszer használt postabélyeg.

Jól éltem, csak az élet volt rettenetes:
mindenfele katonák tolongtak,
és menekültek árasztották el az utakat.
Természetesen mind eltűnt
egyetlen legyintéssel. A történelem
megnyalta véres szája szélét.

A kábeltévén egy nő és egy férfi
éhesen falták egymást, csókolóztak,
letépték egymásról a ruhát, néztem
a néma képernyőt, a sötét szobában
az egyetlen fényforrást, de túl sok volt
benne a piros és a rózsaszín.

*

Az elmúlt napokban aggasztó hírek érkeztek Laird Barron, a hazánkban kevéssé ismert, ám lelkes angolszász olvasótáborral rendelkező zsánerszerző egészségi állapota felől. A horror, a noir és a dark fantasy 52 esztendős, félszemű kismestere, aki az általa ma már erős pályatársi kritikával kezelt Stephen Kinget csakúgy irodalmi felmenői közé számítja, akár Poe-t,

szeptember óta fekvőbeteg – méghozzá egészségbiztosítás nélkül.

A súlyos állapotban lévő író nemrég végre kórházba került, barátai-tisztelői pedig internetes közadakozást indítottak a szabadúszó literátorként a szisztéma perifériájára szorult Barron javára. A felhívás szerint az amerikai horror-közösség egésze és annak számos tagja külön is sokat köszönhet a nagyszívű szerzőnek, akitől újabb Barronesque történeteket és Isaiah Coleridge-regényeket várnának és remélnének olvasói. (Isaiah Coleridge maffiózóból magánnyomozóvá lett, kemény és fatalista főalak több Barron-műben.) A hétvégén halványan reménykeltő jelentés érkezett a beteg állapotáról, a gyűjtés pedig egészen imponáló összegnél, 128 ezer dollár fölött jár, újabb és újabb olvasói hozzájárulásokkal kiegészülve. Jeléül annak, hogy az irodalmi horror közege milyen távol áll a mindennapi és történelmi horror világától.