Az átváltozóművész
Fotó: publicdomainpictures.net
Az átváltozóművész

Ahogy az olvasók sosem unnak rá Charles Dickens néhány művére, úgy a biográfusok is szünhetetlenül kutatják és (újra)értelmezik az író pályafutását, magán- és nyilvános életét. Legújabban Robert Douglas-Fairhurst „lassú életrajza” kínál eredeti közelítést a szoboralakként is oly izgalmas literátorhoz.

Habár ez itthonról nézve korántsem volt mindenkor szembeötlő, azért Charles Dickens (1812-1870) népszerűsége az 1830-as évek közepe óta mindmáig megingathatatlan az angolszász világban. Igaz, az olvasók (meg a mozi- és tévénézők stb.) tartós elragadtatásában nem mindig osztozott a holt írókra is rendre le-lesújtó kritika, s egyáltalán az irodalmi értéktőzsde. Dickens ázsiója ilyesformán hol a viktoriánus kor egészére vonatkozó rosszalló leértékelést sínylette meg évtizedhosszan, hol meg – immár személyre szólóan – a teátrális, illetve melodramatikus megoldások iránt táplált XX. századi, néha egyenesen viszolygó fenntartásokat. Olyannyira, hogy a múlt század közepén nagyságát jószerint csak a szórakoztatás terén volt divat elismerni („great entertainer”), ahogyan az F. R. Leavis invenciózus s máig vitára ingerlő 1948-as munkája, a The Great Tradition lapjain olvasható.

Dickens, a rendkívüli – és egyszersmind korjellemző irodalmi fenomén (a szó mindkét értelmében) azonban akkor is váltig bírta a kutatók kitüntető figyelmét, amikor műveit nagyjából úgy volt szokás beárazni, ahogy azt még a XIX. században James Fitzjames Stephen a Twist Olivérrel tette: „all very well, but damned low”

(minden rendben van vele, de átkozottul gyenge)

. A biográfusi érdeklődés két főiránya, illetve főmotívuma pedig vajmi könnyen azonosítható. Egyrészt a dickensi működés szinte páratlanul szerteágazó, s így az irodalmi élet vonatkozásain túl seregnyi más területet, témát és (a legkülönbözőbb korokban aktuálisnak tetsző) aspektust felölelő jellege, másrészt – ezzel összefüggésben – az életet és a fikciót kölcsönösen egymásra vonatkoztató, diadalmas sikerű önkonstrukció biztosítja a kimeríthetetlen kutatói érdeklődést. How did Dickens happen?, hogyan történt meg Dickens? – inkább kimondva, mint kimondatlanul ezt az alapkérdést vizsgálják az író életrajzai, akár a pszichoanalízis, akár az irodalomszociológia felől is kezdik nyomozni hősük, illetve „hősük” pályafutását.

Kétségkívül ez az egyik főkérdése Robert Douglas-Fairhurst oxfordi professzornak is, aki a 2011-es Becoming Dickens: The Invention of a Novelist után nemrég újabb biográfiával eredt a megfoghatatlan „szabadulóművész” nyomába. A Nagy-Britanniában tavaly, Amerikában pedig idén megjelentetett The Turning Point: A Year that Changed Dickens and the World a címének megfelelően egyetlen, fordulópont gyanánt megjelölt esztendőre koncentrálja a kutatói és az olvasói figyelmet. 1851: a londoni világkiállítás és a paxtoni Crystal Palace esztendeje, az év, amikor meghalt Dickens apja, s amikor az író új otthonba költözött, elmélyült a társadalmi reformok iránti elkötelezettsége, s amikor megért benne soron következő regénye, az említett elkötelezettséget visszatükröző és közvetítő Bleak House (Örökösök, vagy televíziós sorozatcímen: Pusztaház örökösei). Az a regény, amely témáival, szereplőinek seregletével, elbeszélői hangjával és narrációs megoldásaival új szakaszt nyitott Dickens írói működésében, s amelynek utóbb olyan elokvens rajongói támadtak, mint Chesterton vagy Harold Bloom.

Az új életrajz legsérülékenyebb pontja annál is könnyebben észlelhető, hiszen rögtön ott szerepel a címben, s így aztán több recenzió is rámutatott már az Atlanti-óceán mindkét partján. (Lásd pl. a The New York Times vonatkozó írását.) Vagyis hogy mindeme fentebb említett események és fejlemények beszámításával együtt is, vajha tényleg fordulópont volt-e az 1851-es esztendő, amely megváltoztatta Dickens és a világ sorsát? Úgy tetszik, nem lenne nehéz érveket találni, hogy megcáfoljuk vagy legalábbis erősen kérdésessé tegyük ezt a vélelmet. Csakhogy sokkalta fontosabb ennél annak fel- és elismerése, hogy Douglas-Fairhurstnek sikerül változtában megmutatni az angol világot és benne az írót, aki ilyeténképp nemcsak szabaduló-, de átváltozóművésznek is bizonyul.

Slow biography – így jellemzi munkáját a brit szerző, aki markánsan mikrotörténeti alapvetésű módszere és áldott elbeszélői tehetsége révén valóban képes olyan témákat és motívumokat kibontani Dickens életének 1851-es szakaszából, illetve az év legkülönbözőbb eseményeiből, újságcikkeiből, vagy épp újkeletű kifejezéseiből, amelyek egyrészt tényleg elvezetnek az Örökösök keletkezéséhez és minéműségéhez, másrészt lépten-nyomon utakat nyitnak a viktoriánus London érzékletes megismerése, olykor egyenesen bebarangolása számára. A társadalmi, személyközi és fogalmi network

(apropó net-work: ezt a szót Dickens lapja, a Household Words egyik 1850 augusztusi számáig nyomozta vissza az Oxford English Dictionary)

 középpontjában pedig mindegyre ott leljük az írót, a közéleti alakot, a családfőt, a fiút és férjet, a színházcsinálás szerelmesét, a mások cikkeit is a maga stílusához igazító szerkesztőt, a literátorok számára úriemberi rangot és megélhetést kiharcolni vágyó vezérférfiút, a londoni utcák hírességét és életvitelszerű bámészkodóját… Charles Dickenst, az angol kultúra szerephalmozó Fregoliját, akiről minél többet tudunk meg, csak annál talányosabbá válik.

A cikk szerzőjéről
László Ferenc

Kritikus, történész, szenvedelmes ismeretterjesztő.