Száz éve született Paul Celan, a Halálfúga szerzője. Navarrai Mészáros Márton Celan egyik legkorábbi fordítójával, a kilencvenhárom éves Lator Lászlóval és egyik legfrissebb „magyarítójával”, a harminchárom éves Kántás Balázzsal beszélt.

Az 1920. november 23-án, bukovinai zsidó családban született, majd koncentrációs táborba hurcolt és szüleit ott elvesztő Paul Celan radikális, maradandó változást hozott az új német lírába. A Bukarestet, Bécset és Párizst megjárt Celan németül írva teremtett meg egy sűrű nyelvet, amelynek előzményei Mallarmé és a szürrealizmus munkásságában mutatkoznak meg. Az európai késő modernség képviselője az átélhetetlen átélhetővé tételével kísérletezve a saját életét építette újra költészetében, miközben a Soá traumájáról nyíltan és baráti körben sem beszélt, de az időben előre haladva hangja egyre inkább szikárrá, elvontabbá lett. (Habár Celan a holokauszt egyik legismertebb költője, lírai-lelki mélysége sokkal távolabbra mutat.) Egyik kései munkája, az Atemwende[1] (Lélegzetváltás) megírásakor fogalmazta meg: új nyelvre van szüksége, amely nem szakadhat el a valóságtól, és amelyben dallamnak, poétikusságnak vagy kifejezhetőségnek kevés hely juthat. (Nincs egyedül kényszervállalkozásában a holokauszt utáni korban: Kertész Imre roncsolt nyelve, Elie Wiesel jiddise a rokona.) Az emberi lét rabigáit magáról ötvenévesen ledobó Celan ettől különleges: versei nem engedelmeskednek az átlagos olvasói gyakorlatnak.

„Paul Celan költészetének két szakasza van, ha leegyszerűsítem a pályaképet: alapvetően az 1945 előtti és utáni” – fogalmaz az 1749 megkeresésére a magát „egykori celanológusnak” tartó, íróként és költőként is tevékenykedő Kántás Balázs irodalomtörténész, aki a világháború utáni szakaszt érdekesebbnek tartja, mert az a holokauszt személyesen megélt tapasztalatából indul ki. A német anyanyelvű bukovinai zsidó szerző törekvése a világégés utáni költészetben az volt, hogy a nemzetiszocialista rendszer által meggyalázott német nyelvet „megtisztítsa”, és merőben új költői nyelvet teremtsen. „Alapvető összetevői e lírának tehát a trauma, a nyelvi és az identitástudat elvesztésének és állandó keresésének érzése, illetve ebből kifolyólag a nagyon radikális igény az újításra. Az otthontalanság és az identitáskeresés egyébként még a nevében is megjelenik” – teszi hozzá, emlékeztetve arra, hogy Paul Antschel néven a Román Királyság területén született, de vezetéknevét „honosítva” Ancelként írták a román okmányokban, a háború után pedig Franciaországba emigrált, egy francia grafikus művésznőt[2] vett feleségül, és franciásított írói álneve az eredeti családneve román írásmódjának anagrammája. Természetesen mindehhez ismétléskényszer is társul, mert töretlenül az egyén és az emberiség traumájáról, az ember elembertelenedéséről próbál valamit elmondani. Kántás arra is emlékeztetett, hogy Celant szokás besorolni a hermetizmus, a neoavantgárd és egyéb irodalmi paradigmák alá, de ezeket a költői életművek diverzitása miatt önkényes, teoretikus kategorizálásoknak tartja.  

Aligha kérdéses, hogy Celan költészetének legfőbb inspirációs forrását a szülei (különösen Fritzi, az édesanya) kényszermunkatáborban történt kiirttatása teremtette meg, de annak kérdése, hogy mi adja Celan költői nyelvének bázisát, az ő esetében cseppet sem egyszerűen megválaszolható – ezt már Lator László Kossuth-díjas költő és műfordító jelenti ki az 1749-nek. – Lírájában valamilyen módon benne van a várható öngyilkosság, és valóban, 1970 áprilisában Párizsnál a Szajnába vetette magát, holttestét tizenegy nappal később találta meg egy halász, vagy tíz-tizenkét mérföldre a Pont Mirabeau-tól. Paul Celan költészete egyet jelentett a romániai származással, a zsidóléttel, az európai gyötrelemmel.

Celan, akinek munkásságával Jacques Derrida, Hans-Georg Gadamer, Martin Heidegger és más filozófusok is foglalkoztak, nagy hatást gyakorolt az Újhold költőire, köztük Pilinszkyre, Nemes Nagyra és Latorra is. A fiatalabb nemzedékeket is megszólította: Oravecz Imre, Marno János, G. István László, Jász Attila és Schein Gábor lírai alakulására is hatott, miközben a pályakezdő Oravecz több művét fordította, Marno János és Schein pedig önálló kötetben[3] adta közzé fordításait. Kiss Noémi és Bartók Imre írók ugyan nem magyarították, de azon kevesek közé tartoznak, akik monografikus igényességgel írtak Celan költészetéről. „Celan igen aktuális költő, akire a román szürrealizmus és a csernovici haszidizmus nagy hatással volt, csakúgy, mint a kortárs korabeli költők” – szögezi le Kiss, aki arról beszél az 1749-nek, hogy nagyon megrázó volt, amikor nemrég elolvasta Celannak a feleségével való levelezését: legutóbb esszét is írt róla a Vigília novemberi lapszámába.

Lator László úgy emlékszik, Vas István bízta meg a Halálfúga (Die Todesfuge)[4] lefordításával az Európa Könyvkiadó számára. „A Napjaink költészete sorozat részeként és az első hazai Celan-kötetként tizenegy évvel a halála után jelent meg. Fordításomhoz utószót is tettem, amiben arról is írtam, hogy fiatalként még játékosan, dallammal és sok színnel rajzolta meg a versek magvát, de idővel a lényeges életrajzi és történelmi események – egyáltalán a romániai születés, a zsidóság, a meg- és elhurcoltatás, a holokauszt utáni bénult csend – belerajzolódtak a költészetébe.” A most harminchárom esztendős Kántás Balázs Celan műveinek fordításával mintegy harminc évvel később, 2009-ben kezdett foglalkozni, azóta körülbelül százötven változó terjedelmű (többségük egyébként rövid) versét fordította magyarra. „Ebből Nyelvrács[5] címmel egy nagyobb és két kisebb kötet jelent meg, valamint számos folyóiratközlés.”

Paul Celan költői nyelve zárt, nehezen hozzáférhető. A rejtett jelentéstartományok mellett a francia szürrealizmus véletlenszerű kapcsolatai (oximoronok, paradoxonok) felfüggesztik az értelem könnyű megélhetőségét. Mindez a holokauszt elszenvedett traumájához is kapcsolódik, hiszen a huszadik századi kataklizmák feldolgozhatatlanok, elmondhatatlanok: vö. „Verset írni Auschwitz után barbár dolog”. Lator László visszaemlékezése szerint semennyire nem volt nehéz Celant fordítania: „a műfordítói munka abból áll, hogy ami ott van előttem, és ami ott van a hátsó tartományban, ezt a kettőt átültessem az én nyelvemre”. Számára mindig alapvető törekvés, hogy a lehető legközelebb maradjon az eredeti szöveghez, hiszen – meggyőződése szerint – az átültetés komoly és komolyan veendő szakma, művelése felelősséget és tiszteletet követel a műfordítótól. Celan esetében a legnagyobb kihívás, hogy rendszeresen használt neologizmusokat, folyamatosan új szavakat és szóösszetételeket igyekezett létrehozni egy új költői nyelv megalkotása jegyében, illetve rengeteg archaikus német és jiddis szót, zsidó vallási szakkifejezést használ sajátos költői kontextusban, ezért még az anyanyelvi németek és a német filológusok is nehezen értik – ezeket már Kántás teszi hozzá. „Enigmatikus, legtöbbször néhány, 5-10-12 soros verseiben olykor a szavak közötti grammatikai kapcsolat is homályos, többféle megoldási lehetőség kínálkozik. Műfordítói közhely, de Celant leginkább csak félreérteni és félrefordítani lehet, legalábbis számos megoldás lehetséges ugyanarra a költői képre, neologizmusra. Tömör, mély traumából fakadó, erősen intellektuális költészet ez, sűrű érzelmi töltettel, de célnyelvi interpretációkat létrehozni azért csak lehetséges” – részletezi a „Celan-fordíthatatlanság” misztifikálására utalva.

A napokban kilencvenhárom éves Lator László lapunknak arról beszél, hogy Celan sok műve még ötven évvel az elhunyta után sem érhető el magyar nyelven. Hozzáteszi, az eddigi magyar fordítások közül valószínűleg csak Schein Gáborét olvasta annak idején. Kántás arra hívja fel a figyelmet, hogy valóban kevesen fordították Celant magyarra, talán négyen vagy öten. Megítélése szerint Lator a leghűségesebb (és a szívéhez legközelebb álló), Marno a leginvenciózusabb, Oravecz és Schein talán a legköltőibb Celan-fordító. Mivel teljesen másként álltak a feladathoz, összehasonlítani is nehéz őket. „Magamat pedig nem akarom itt elhelyezni, kaptam pozitív és negatív kritikákat is a fiatal fejjel elkövetett átültetéseimre, és törekedtem mind a hűségre, mind a költőiségre – amennyire képességeimből futotta.”

Celan lírája harminc-negyven éve  a nemzetközi kánon része, de az értelmi gazdagság idő- és intellektusigényes kibontása miatt ebben aktív szerep hárul az olvasóra. „Szerintem egy dolog az úgymond kánon, és más dolog az, hogy mit olvasnak az emberek. A szűk irodalmi szakma egyértelműen az előző század jelentős költőjének tartja, a német anyanyelvű szerzők közül pedig konkrétan az egyik legjelentősebbnek, ebben nincs vita. Német és talán angolszász nyelvterületeken a holokauszt-irodalom kapcsán tanítják már középiskolában, tehát a nemzetközi kánonban igen magas helyet foglal el. Viszont hogy a mai olvasók között milyen a megítélése, arra nehéz volna felelni: elenyészően kevesek ismerik a nevét és olvassák a műveit, hiszen nem populáris, jól eladható, szórakoztató költészet az övé, hanem igen nehezen értelmezhető és nyomasztó líra” – véli Kántás.

Lator titkon bízik abban, hogy a centenárium gazdagítani fogja a lírikus hazai recepcióját, de nincsenek kételyei azt illetően, hogy a nagy írók elfeledése törvényszerű. Mint mondja: „Pierre Jean Jouve is hatalmas, Eugenio Montale is nagy költő volt. A jeles franciát Rónay György fordította, a Nobel-díjas olaszt pedig mások mellett Rába György, Kálnoky László és Jékely Zoltán. Mégsem részei az irodalmi közbeszédnek, mondhatni, a kutya nem emlékszik rájuk.”

[1] Celan, Paul: Atemwende, Suhrkamp Verlag, Frankfurt, 1967.

[2] Gisèle Celan-Lestrange; 1951-ben ismerkedtek meg, számtalan szerelmeslevél-váltás után a rákövetkező év végén az asszony arisztokrata családjának ellenvetése mellett keltek egybe. Két gyermekük született: François röviddel a születése után elhunyt, Eric ma hatvanöt éves. Házasságuk tizennyolc éve alatt, amelyből az utolsó hármat külön élve töltötték, hétszáznál is több levelet írtak egymásnak. Gisèle Celan-Lestrange 1991-ben hunyt el, maradványait a Fontainebleau sugárúton álló Thiais temetőben, férjével azonos sírhelybe temették.  

[3] Paul ​Celan versei, Enigma, Budapest, 1996.

[4] Celan, Paul: Halálfúga, Európa, Budapest, 1981.

[5] Celan, Paul: Nyelvrács, Ráday Könyvesház, Budapest, 2009.