Egy jelentős író elhunyta, meg Fitzgerald, Tolsztoj s más holt és eleven nagyságok meglepő társszerzősége egy új ausztrál regényben. Az izraeli Faulkner és plágiumvádak a világ túlfeléről László Ferenc keddi hírkalászatában.

Jóllehet a legfontosabb művei szinte kivétel nélkül megjelentek magyar nyelven, s ő maga járt és fel is lépett Budapesten, azért a június 14-én 85 esztendős korában elhunyt Ávráhám Ben Jehosua itthon aligha tartozik a legismertebb és a leggyakrabban hivatkozott külföldi kortárs szerzők sorába. Ha nálunk vagy a nagyvilágban említették a nevét, azt többnyire az „Ámosz Oz mellett” szavak kíséretében tették, jeléül annak, hogy a 2018-ban elhalálozott kor- és pályatárs, ha nem is takarta ki vagy árnyékolta le, de némiképp megnehezítette Jehosua különálló észlelését. Nos, a hasonlóságok és párhuzamosságok kétségkívül érdemiek: a közös szülővárostól, Jeruzsálemtől az irodalomprofesszori működésen át egészen a markánsan baloldali és békepárti közéleti szerepvállalásokig, megnyilatkozásokig. Pedig a különbségek voltaképp legalább ily szembeötlőek, kezdve azon, hogy amíg Oz Kelet-Európából frissen bevándorolt szülők gyermeke volt, addig a szefárd származású Jehosua családja már nemzedékek óta Jeruzsálemben élt, amikor a leendő író 1936-ban világra jött. S hogy e ténynek nagyon is van jelentősége az életmű szempontjából, azt a legnyilvánvalóbban az 1848-tól az 1980-as évekig (pontosabban az 1980-as évektől vissza 1848-ig) ívelő családregénye, a magyarul Apáról fiúra címen megjelent Mar Mani (Máni úr) igazolja. (Hogy a Jehosua haláláról megjelent magyar híradások következetesen két külön mű gyanánt hivatkoznak a Mr. Manira, vagyis említett regényének angol nyelvű címére és az Apáról fiúra című kötetre, az önmagában is jelzésértékű a hazai Jehosua-recepcióra vonatkozólag.)

Jehosua szépírói pályája a hatvanas évek elején szürrealista kisprózákkal indult, ám a hetvenes években a regény és a modernségében is következetesen realista ábrázolásmód vált írásművészetének meghatározó vonulatává. Ezt a vonulatot képviselte a Szerelmesek (1977), a Kései válás (1982), az Apáról fiúra (1989) és a hazájában némiképp tartózkodóan fogadott időskori regénye, A személyzetis küldetése (2004) is. Az izraeli közeg állandó érzéki és konfliktusos, ellentétektől megosztott jelenvalósága éppúgy uralta e műveit, akárcsak a több-, illetve váltott szólamúság narrációs megoldása, amely mindannyiszor több volt mesteri-mesterkedő fogásnál. Ahogy egy interjújában fogalmazott: „Izraelben, jobban, mint bárhol máshol a világon, ugyanazt a jelent sokféle megközelítésben, sokszorosan lehet megélni. Ezt közvetítik a regényeim.”

*

Az izraeli Faulkner – az angolszász világban gyakorta így emlegették Jehosuát, aki alkalmasint büszke lehetett erre az elnevezésre, hiszen William Faulkner volt megvallott írói ideálja. Ezzel szemben az ausztrál John Hughes ezekben a napokban aligha leli örömét abban, hogy a nevét Fitzgeralddal, Tolsztojjal, Remarque-kal, s pláne hogy a Nobel-díjas kortárssal, Szvetlana Alekszijeviccsel emlegetik együtt. Ugyanis a Sydney-ben élő író tavaly megjelentetett The Dogs című regényét, amely nemrég felkerült a 60 ezer ausztrál dollár összdíjazású Miles Franklin Award idei jelöltlistájára, a The Guardian, illetve annak ausztrál leágazása valósággal szétcincálta az elmúlt két hét során. E sajtóorgánum teljes vagy majdnem teljes szövegazonosságok tömkelegét mutatta ki Hughes regényében, mely passzusok részint A nagy Gatsbyt, részint az Anna Karenina, a Nyugaton a helyzet változatlan és a Nők a tűzvonalban közkeletű angol fordításait idézik – csakhogy idézőjelek és hivatkozások nélkül.

Pár brosúrával túl a posztmodernen az ilyen plágiumvád elsőre akár komikusan korszerűtlennek is tetszhetne. Csakhogy ezúttal mintha cifrább lenne a helyzet annál, semhogy a szövegvándoroltatás játékos gesztusának tudjuk be Hughes tettét – s korántsem csupán azért, mivel Alekszijevics él és egyszersmind szerzői jogainak teljes birtokában van. Előre bocsájtva, hogy az ügy még nem jutott nyugvópontra, arról mindenesetre érdemes már most is szót ejteni, hogy a megvádolt író többfázisú védekezése meglehetősen szerencsétlennek és vajmi kevéssé meggyőzőnek bizonyult. Hughes először ugyanis az általánosan elfogadott irodalmi praxisra hivatkozott, mondván: „Nem hiszem, hogy inkább tekinthetnének plagizátornak, mint bármely más írót, akire hatással voltak a korábbi nagyságok.” Illetve: „Mindig is felhasználtam más írók munkáit a magaméban. Ritka az olyan író, aki nem így jár el…” Ám ez, majd a T. S. Eliotra, az Átokföldjére és a Száz év magány nyitómondatára hivatkozó hosszabb magamentés éppúgy kevésnek bizonyult a tisztázáshoz, akárcsak annak felemlítése, hogy a The Dogs megírását Hughes bő másfél évtizede kezdte el, amikor még nem is olvashatta Alekszijevics munkáját. A szövegegyezések mértéke ugyanis, fájdalom, meghaladja azt a szintet, hogy mindez az olvasmányélmény és az írói felkészülés következtében, „észrevétlenül”, mindössze utólagos „őszinte meglepetést” kiváltva történhessen meg. Hughes bocsánatkérésére, melyet a belarusz írónőnek és fordítóinak címzett, mindenesetre időközben sor került, regényét pedig törölték a fentebb említett könyves díj listájáról. Az eset azonban még aligha zárult le, s talán e hasábokon is alkalmunk lesz majd visszatérni rá.