„Habár a háborút a csatatereken vívták, ám a könyvtárakban nyerték meg” – fogalmaz a napokban megjelent Book and Dagger című könyvében a New York állambeli Stony Brook University történészprofesszora, Elyse Graham, aki arról kínál alapos és élményszerűen plasztikus beszámolót, miként járultak hozzá a második világháborús amerikai hírszerzés munkájához a legkülönfélébb egyetemi professzorok, könyvtárosok és egyéb megveszekedett könyvbúvárok. Merthogy a kémkedés nemcsak haditervek vakmerő megszerzéséről és kódok boszorkányos logikájú feltöréséről szól, hanem minél nagyobb adatmennyiség begyűjtéséről és annak átfésüléséről-kirostálásáról is, és e babra tevékenység javát a könyvek emberei: bölcsészek és társadalomtudósok, művészeti szakértők, vagy éppenséggel bibliofilek végezték az 1942-ben megalapított Office of Strategic Services keretein belül. Méghozzá olykor igencsak távol az amerikai hátországtól: például Isztambulban, ahol Joseph Curtiss, a Yale professzora – mint az egyeteme által kiküldött könyvvásárló – a lehető legtöbb publikált anyagot begyűjtötte. Vagy épp az ugyancsak semleges Svédországban, ahol a doktori fokozattal rendelkező latinista és levéltáros, Adele Kibre szakosodott a Harmadik Birodalom minden elérhető nyomtatott kiadványának megszerzésére. Hogy azután a washingtoni kutatási és elemzési részleg megállapítsa, mondjuk, a szintetikus gumi százalékos felhasználási arányát a német autógumi-gyártásban.

A professzorok háborúja ugyanis hősi, sőt emberfeletti küzdelem volt – a nácik és az unalom ellen.

*

A negyvenes éveknek ezek az atipikus és amatőr hősei persze nem csupán az unalomtűrő képességüket, de gyakorta a leleményességüket is bizonyították, mielőtt e hírszerzői kaland lezárultával visszatértek az akadémiai tudományosság megszentelt berkeibe. A leleményesség és a kaland említése pedig már tovább is segíti a heti beszámolót a következő téma felé, hiszen e szavak olvastán a művelt európai jó eséllyel rögtön Odüsszeuszra asszociál. Márpedig vele kapcsolatban akad egészen aktuális könyves esemény, hiszen szeptember végén megjelent Stephen Fry Odyssey című új kötete, amely címéhez híven nem más, mint a vonatkozó homéroszi eposz újramesélése. Az imponáló műveltségű és mindig szellemesen szavakész brit színész mitográfusi elkötelezettsége a hazai olvasóközönség számára sem ismeretlen, lévén a görög regéket összefoglaló kötetei a Mítosztól a Trójáig meglepő gyorsasággal magyarul is megjelentek, s több közülük ma már akár Scherer Péter felolvasásában is meghallgatható. Az új, cikluszáró kötettel értelemszerűen a Trója végén elejtett fonalat veszi fel az elbeszélő, akinek könnyeden csevegő, lendületes és teljességgel olvasóbarát előadásmódja az első recenziók szerint mit sem változott. Ahogyan Fry irályának azon markáns stílusjellegzetessége sem, hogy miközben a szövegben bőven lelhető az olvasói megértést és azonosulást megkönnyítő kikacsintás és laza anakronizmus (Tarantinoesque – jellemzi a kérőkkel leszámoló ithakai király kifakadását a Guardian recenziója), azért a szerző tántoríthatatlanul kitart ma már korántsem csupán a színészek körében elenyészően ritka erudíciójának érvényesítése, fölmutatása és játékba hozása mellett. Így hát még a pátosznak, a költőiségnek és a filozófiának is jut hely a kötetben, amely Fry megelőző mitológiai munkáihoz hasonlóan korántsem csupán az ifjúság számára ajánlható.  

*

Végezetül egy megkésett gyászhír: október 5-én 92 esztendős korában a nagy-britanniai Warwickben elhunyt Robert Coover, az amerikai posztmodern egyik alapító atyja. Egy képromboló korszak leleményesen újító irodalmárát búcsúztatták személyében a nekrológok, és tevékenységének felettébb inventív jellegét már önmagában az is jól érzékeltetheti, ha idemásoljuk, mely irányzatok és zsánerek megteremtése körül szerzett magának avulhatatlan érdemeket Coover: metafikció, posztmodern fabuláció, elektronikus irodalom.

„A posztmodern legmulatságosabb és legmalíciózusabb szerzője”

– idézte a New York Times parentációja az egykor közkeletű véleményt, amelyet a magyar olvasóközönség nemigen tud élmények bőséges birtokában megerősíteni, hiszen minálunk mindmáig egyetlen Coover-kötet jelent meg: legelső regénye, az 1968-as The Origin of the Brunists, amely Gy. Horváth László fordításában Az utolsó ítélet West Condonban címet viseli. Antológiában és folyóiratközlésben azért még akad néhány magyarul is olvasható írása, méghozzá már a hetvenes évektől kezdve. Köszönhetően a metafikció iránti hazai irodalmári-irodalomtudományos érdeklődés kezdeteinek, és még inkább Coover vitriolosan kritikus Amerika-képének, amely az elnökválasztási cirkuszt-és-masinériát – a Dr. Seuss-féle gyermekkönyves brand, s főként a kalapos macska fanyar ki- és bejátszásával – felmutató 1980-as A Political Fable-t, vagy épp a McCarthy-korszakot irgalmatlanul szatirizáló, Richard Nixont pedig narrátorként szerepeltető 1977-es The Public Burninget oly félreismerhetetlenül jellemezte.