1749: A 2020-ban elhunyt svéd író, Per Olov Enquist általad fordított, Képcsinálók című színdarabjában Selma Lagerlöf találkozik A halál kocsisa című regényének filmes adaptációját készítő rendezővel, Victor Sjöströmmel és egy Tora Teje nevű színésznővel.  A nyers modorú,  fiatal művész provokatív és kínos kérdéseivel bombázza a saját szerepéből egyre inkább kieső, nagy tekintélyű írónőt. Ebből a dialógusból kibomlik, miképpen viszonyul az író saját művéhez, miképpen a színész a szerepéhez. Mennyiben táplálkozik saját élettapasztalatból a mű, és mennyiben a színészet. Lagerlöf úgy fogalmaz a darabban, hogy íróként a legnehezebb elrejtőzni, miközben a színész számára ott vannak a szerepek. Érvényes lehet ez a szembeállítás a műfordítás és az írás viszonyára is? A műfordítónak egyfelől könnyebb elrejtőznie, mint az írónak, másfelől napjainkban a recenziókban, kritikákban mind több figyelmet kap a műfordítói teljesítmény. Mit gondolsz erről?

Kúnos László: Jó a kérdés, mert valóban hasonló a szereposztás az író és a műfordító között.  Mindig azt gondoltam, hogy a fordító munkájának fontos eleme a rejtőzködés. A fordítói pszichéhez hozzátartozik, hogy szemben az íróval, aki minden könyvében azt akarja mondani, hogy ez én vagyok, a fordító azt mondja: ez nem én vagyok. Mostanában nagyobb figyelmet kap a műfordító, ezt magam is tapasztalom. Mégsem volna szabad túllépni azon az erényen, hogy észrevétlennek kell maradni. Ha valaki azt mondja valamelyik fordításomról, hogy mennyire tetszett neki ez vagy az a könyv vagy színházi produkció, és bizony eszébe sem jutott, hogy a szerzője nem magyarul írta, akkor nekem ez a legnagyobb dicséret. Én csak igyekeztem újrateremteni. A fordító észrevétlen marad, mégis az ő közreműködésével tud megszólalni a saját nyelvén egy másik nyelven született mű. És minél jobb író könyvét fordítja, annál nagyobb a kihívás.

1749: Enquisthez visszatérve, a fordításodban megjelent Egy másik élet című önéletrajzi műve igen nagy sikert aratott. A sűrű szövésű és igen személyes Példázatok könyve pedig még elvontabb témákat feszeget: az élet és a művek közötti szakadékot és átjárhatóságot. A västerbotteni dialektus mennyire jelentett kihívást a számodra? Enquist kétszer is járt a budapesti Könyvfesztiválon, de ezenkívül volt vele személyes kapcsolatod?

KL: Nem a dialektus jelentette az igazi nehézséget, hanem a gyakori hivatkozások miatt Enquist saját életműve, saját mitológiája. Addigra már hat könyvet fordítottam tőle, de a magyar olvasó nem ismerheti az összeset. Enquist nagyon segítőkész volt, 2002-ben kerestem meg először, amikor a Lewi útját fordítottam, az volt az első igazán nehéz Enquist-könyv, ami nem más, mint a svéd történelem egyik izgalmas fejezetének, a pünkösdista mozgalom születésének és virágzásának regényes elbeszélése. Attól kezdve leveleztünk. Volt, amikor egyszerűen valamelyik szó jelentését nem értettem, és nem találtam egyetlen szótárban sem, megkérdeztem például, hogy a flänna ige mit jelent, és ő magyarázta el, hogy ez västerbotteni dialektus, ugyanazt jelenti, mint a köznyelvi gråta: „sírni”. Vagy megkérdeztem például, hogy amikor a Lewi útjában kicsit sértődötten azt mondja az egyik szereplő: „nem vagyok én lestadiánus”, miért mondja ezt. És miért sértődötten? Enquist azt válaszolta, hogy a lestadiánusok olyan demonstratívan erkölcsös életet éltek, hogy soha nem függönyözték el az ablakaikat. A függöny, mint mondták, az ördög alsógatyája. Tehát az adott helyen a különféle szekták normáinak finom distinkciójáról van szó. A Lewi útja egyébként nagyon fontos könyv annak, akit a modern svéd történelem érdekel. Nagy szerepe van benne az alkoholizmusnak is. Nemcsak Enquist küszködött vele egész életében, hanem tömegeket ejtett rabul, és a vallási mozgalmak segítségével a svéd társadalom mintegy magát húzta ki a szegénységből, a nyomorból és az alkohol fogságából.

Enquist kétszer is eljött Magyarországra, meghívtuk magunkhoz, a feleségemmel voltunk nála Vaxholmon. Hallatlanul művelt, jó humorú, halk szavú, finom ember volt. Összebarátkozott Esterházy Péterrel is. Esterházyval kapcsolatos az egyik nagy fordítói „élményem”. Enquist gyerekkönyvét, a Három Barlang hegye című meseregényt Esterházy Péter felolvasta a Magyar Rádióban. A mese élőbeszéd, akárcsak a dráma. Fordítás közben az ember magában mondja a szöveget, és amikor visszahallottam Esterházy hangján azokat a hangsúlyokat, árnyalatokat vagy akár szüneteket is, amiket elképzeltem, vagyis láthatóvá és hallhatóvá tette a fordítás láthatatlan és hallhatatlan elemeit, hát igen, akkor – örültem.

Visszatérve Enquistre, volt neki elemző, esszéírói vénája is, a Képcsinálókhoz például egy egész tanulmányt írt a passzív alkoholistákról. Vagyis többek között a Nobel-díjas Selma Lagerlöfről, aki nyíltan soha nem írta meg, hogy az apja halálra itta magát, mint ahogy azt sem, amit a darabban elmond, hogy elment a haldokló apjához, és azt mondta neki, hagylak meghalni, de megírlak, és az lesz a te feltámadásod. Enquist is küzdött a saját alkoholizmusával a nyolcvanas években. Az ő megmenekülése és gyógyulása azzal kezdődött, hogy sokadik elvonókúrája egyik reggelén kinyitotta a laptopját, és újra írni kezdett. Így indult számára az önéletrajzi regényében elbeszélt „másik élet”. Kevesen tudják, hogy milyen jóban volt Ingmar Bergmannal, főként időskorában. „Kétnaponta fölhív, beledörmög valamit a telefonba, és órákig beszélgetünk” – mesélte Enquist. Egyébként Bergman rendezte meg a Képcsinálók tévéváltozatát is.

1749: A Képcsinálók másik nagy témája a technikai változások, a film, a médiumok hatása a műalkotásra. Mindezek hogyan változtatják meg a fordító munkáját?

KL: Én átéltem az internet előtti és utáni időt is. Írógépen kezdtem fordítani, és eleinte többször át kellett írnom a szöveget, vagy legépeltetnem valaki mással. Sokáig ellenálltam a számítógépnek, amivel aztán persze technikailag nagyon egyszerűvé váltak a javítgatások, de nincs az a tízsoros vagy még hosszabb mondat, amit még ma is ne kézzel, papíron raknék össze. Másrészt a fordító, főleg a nehezebb műveknél, állandóan keresgél, utánanéz dolgoknak. Az északi szerzőknél eleve abból kell kiindulni, hogy a Biblia mindenkinek a fejében van, én még nem találkoztam olyan északi szerzővel, akinek a műve ne lenne tele bibliai idézetekkel, és ha nem adja meg – márpedig miért adná meg – a forrást, akkor is észre kell venni, még a rejtett utalásokat is, vagy legalábbis gyanút kell fogni. Ha idéz a Bibliából, akkor nyíltan vagy rejtetten nekem is úgy kell idéznem, hogy a magyar olvasó is ráismerjen. A fordításhoz könyvtár is kell, és az internet ebben hallatlanul nagy segítséget jelent, mert lassan már elmondhatjuk róla, hogy a világ egyik legnagyobb, éjjel-nappal nyitva tartó könyvtára. És ott áll az asztalunkon. A számítógép nekem persze azért is jó, mert általában négyszer-ötször megyek át ugyanazon a szövegen, és mindig a legutolsó, javított változatot olvashatom. Ebben az utólagos javítgató, csiszolgató folyamatban jön létre egyébként az igazi fordítás, mert ilyenkor már úgy nézek rá, mint egy magyar könyv magyar szövegére, amelyet nem fordítanom kell, hanem „szerkesztenem”.

1749: A drámafordításokhoz visszatérve, volt egy nagy lázadó a svéd irodalomban; Strindberg, aki Nietzsche és Brandes barátjaként művészetével az establishment mindenkori ellensége volt és akit az expresszionizmus előfutáraként tartanak számon. A Kísértetszonáta, a Damaszkusz felé, A pelikán, a Húsvét című műveit, valamint a színpad kereteit feszegető Álomjáték című darabját is fordítottad…

KL: Az Álomjáték színházi megkeresésre készült, a Pécsi Nemzeti Színház felkérésére. Strindberg fogadtatástörténete úgy alakult Magyarországon, hogy a Julie kisasszony, Az apa és a Haláltánc az a három darabja – több mint ötven közül –, amelyet a magyar közönség jól ismerhet. Meg azt a bulvárfogalmat, hogy Strindberg nőgyűlölő. A Kísértetszonáta vagy az Álomjáték az a drámatípus, amely soha nem eresztett gyökeret a magyar kőszínházi kultúrában. A magyar színházi hagyomány a mai napig nem ment át azon a színházi fordulaton, amely az expresszionista drámák befogadásához szükséges.

1749: Ingmar Bergman színházi rendezőként többször is színre vitte az Álomjátékot, sőt felejthetetlen sorait beleszőtte a Fanny és Alexander című filmjébe. Műfordítói munkásságod egyik legizgalmasabb alkotója Bergman, akinek a regényei, forgatókönyvei komoly irodalmi értéket képviselnek. Hogyan láttad az életművét, annak sokarcúságát, titkos szövevényeit az „észrevétlen, fordítói újrateremtésben”?

KL: Bergman életpályáját végigkísértem, sok forgatókönyvét fordítottam, és amikor időskorában elérkezett abba az életfázisba, hogy már nem csinált több filmet, akkor írt egy nagyszerű önéletrajzot és három fantasztikusan jó regényt, és azokat is lefordíthattam. Attól kezdve úgy éreztem, mintha az ügynöke lennék. Bár az értékelésemmel már messze nem vagyok egyedül, úgy látom, az még hátravan, hogy Bergman íróként is elnyerje méltó helyét az irodalomban, és mint a század egyik legfontosabb íróját tartsák számon. A Laterna magica az önéletrajz. És a három regény, amiről beszélek, A legjobb szándékok, a Vasárnapi gyerekek és az Öt vallomás. Ezekben a könyvekben a filmszerű vizualitás, a dialógusokba sűrűsödő drámai szerkesztésmód, a mindig lényeges tartalmakat megfogalmazó meseszövés páratlan erővel, ökonómiával és szépséggel formálja meg és mutatja fel lényegében ugyanazt a világot, mint a filmjei.

A Képcsinálókban és Lagerlöfnél is megjelenik a gyöngykagyló emblematikus példája. Miszerint abból az élettapasztalatból lesz nagy irodalom, amelynek a közepén van egy homokszem, ami fiatalkorban belekerült, fájdalmat okozott, és ami köré az egész életmű épült. Ezt láttam fordítóként Lagerlöfnél, Bergmannál, Ibsennél, Strindbergnél is. Ez a banális képlet minden nagy irodalomnál működni látszik; van egy traumatikus élettapasztalat, amelyből művészet fakad. A nagy összegző filmben – nevezhetnénk akár szimfóniának is –, a Fanny és Alexanderben minden összeér. Bergman úgy fejezi be, hogy hozzátesz egy kódát, egy epilógust (a születési körülményeiről a nemsokára megjelenő Munkanapló tudósít). A gyerekek lefekvéshez készülődnek, és miután a ház elcsendesül, a nagymama olvasni kezdi az új darabot, amit próbálni fognak, Strindberg Álomjátékát, amely így kezdődik:

„Minden megtörténhet, minden lehetséges és valószerű. Idő és tér nem létezik; valamilyen jelentéktelen valóságtöredékről elrugaszkodva a képzelet kibomlik, és emlékek, élmények, kósza ötletek, képtelenségek és rögtönzések szálait összesodorva új szövetet sző.”