Amikor idén októberben Patricia Lee Smith, akit az egész világ bensőségesen csak Pattiként szólít, kisétált a MüPa színpadára, ahol dobos nélkül, leglényegükre lecsupaszítva játszotta a dalait, köztük pedig verseket (Adyt, Pilinszkyt) olvasott fel, úgy tűnhetett, hogy a szemünk előtt zárul be egy hatalmas, tökéletes kör, amelynek ívei ragyogva hasítanak keresztül az idő különös szövetén. Hiszen a ’70-es évek legelején, még jóval az áttörése előtt pontosan ilyen éneklős-felolvasós performanszokkal vétette észre magát New Yorkban – 1973-tól egyre stabilabb és egyre inkább rockzenekarra emlékeztető formációkban ugyan, de alapvetően akkor is a markáns hangra és az eredeti személyiség erejére koncentrálva a külsőségek helyett. Az eszményi állandóság, amit ez a kép mutat, csábítóan rokonszenves ugyan, de semmiképp sem hozható teljes fedésbe a tényleges valósággal.

Patti Smith korszakos jelentősége ugyanis nem elválasztható sem a személyes gyarlóságoktól, sem pedig a zenén és szövegen túli elemektől. Persze, mindjárt az első lemeze, az 1975-ös Horses tanúsítja, hogy az előbbiek igenis meghaladhatóak – csak ne felejtsük el, hogy ebben benne foglaltatik, hogy volt is mit meghaladnia. Kortársai, barátai és ellenségei a 70-es években (amint ez a Please Kill Me című, magyarul is olvasható, első osztályú oral history kötetből világosan kiderül)[1] Pattiben csak a művészetakarást és a kaméleontermészetet érzékelték – a sokszor oly nyomasztó kékharisnyaságot. „Úgy akart kinézni, mint Keith Richards, úgy akart dohányozni, mint Jeanne Moreau, úgy akart járni, mint Bob Dylan, és úgy akart írni, mint Arthur Rimbaud. (...) Patti egész életében úgy tett, mintha John Lennon, Paul McCartney vagy Brian Jones, vagy egy másik rocksztár lenne”, mondja róla a performanszművész Penny Arcade, és idézhetnénk még bőven hasonlókat. Mind ugyanazt állítja, fogadjuk hát el: a fiatal, formálódó Patti Smith konstruált volt, mesterkélt, hamis; ronda, de kifejező szavunkkal: csinált.

Csakhogy ennek semmi nyoma nincs sem a Horseson, sem a későbbi lemezein. Pattié már az első lemezén is a legerősebb, legtisztább hang a vidéken – ez mai füllel sem érzékelhető másképp. De hogy a leginkább előremutató is lenne? Itt már ingoványosabb terepre jutunk, és ekkor kapnak szerepet a fentebb már szóba hozott külsőségek. A Horses 1975-ben jelent meg, és a punk mint kulturális fenomén egyik berobbantójaként tartják számon, amelyik majd egy évvel megelőzte a hagyományosan a zsáner pionírjainak tartott, szintén New York-i Ramones és angol eszmetársai, a Damned és a Sex Pistols reflektorfénybe érkezését. Szigorúan csak a dalokra figyelve azonban a Horses erősebben kötődik a múlthoz, mint a „nincs jövő” szlogenjével kitapétázott jövőhöz, és ez nemcsak a dallamokra, az alapokra (a klasszikus garázsrockot és a 60-as években mindenféle műfajban megfigyelhető free törekvéseket irányadónak elfogadó felfogásra) igaz, hanem a szövegvilágra is, amennyiben Patti a beat-költőktől – és persze az örök szerelmet jelentő Rimbaud-tól – startolt el, hogy aztán Morrison és Hendrix, avagy egy korábbi korszak halott gigászai előtti főhajtásokat is belehímezzen soraiba. Ahogyan azt sem szabad elfelejteni, hogy a Patti Smith Group legnagyobb slágerét, az 1978-as Easteren megjelent Because The Nightot a ’60-as évek álmát visszacsempészni vágyó Bruce Springsteennel írták, aligha véletlenül.

Az egész ugyanakkor mégis radikálisan frissnek és újszerűnek mutatkozott – mert a rockzene távolról sem csak zene és szöveg, hanem színház is: performansz és divatbemutató. Ezért a hipnotikus üdeségért pedig kétségkívül nem a négy férfizenész, hanem kizárólag Patti Smith szavatolt. Tébolyítóan vonzó volt, de nem volt igazán feminin – vagy legalábbis (öltözködésével, kócosságával, attitűdjével) tudatosan ellene dolgozott a klasszikus szépségeszménynek, amivel nők ezreinek mutatott új utat; szabálytalanná, aszimmetrikussá, androgünné vált, egy furcsa korszak különös, hűvös, idegen, szokatlan, kényelmetlen istennőjévé, aki elmozdíthatatlanul áll és diadalmaskodik a férfi és a női tekintetek fókuszában. Hatalmas erőt sugároz magából, miközben törékeny és sérülékeny marad. 

A divatok persze elmúlnak, az újszerűség varázsa a legnagyobb forradalmárok esetében is kivédhetetlenül megkopik. Maradnak a rögzített hangok és szavak, és Patti Smith azért vált ki megkülönböztetett érdeklődést a mai napig, mert bár az örökké más formákat és harsány színeket éhező popkultúra főárama már rég elkerüli őt, a töretlenül magas minőséghez az árnyékosabb ösvényeken mozogva is dacosan ragaszkodik. Az 1988-as Dream of Life, a 96-os Gone Again, vagy a legutóbbi, 2012-ben megjelent Banga is nagyon jó lemez, és ezeket (meg az összes többit az utóbbi 30 évből, amit most itt merőben szubjektív okokból nem soroltunk fel) csak erőszakosan lehet elválasztani a 70-as évek überkanonizált nagy négyes sorozatától (Horses, Radio Ethiopia, Easter, Wave). Ennek oka csak részben, bár fontos részben lehet az, hogy Patti Smith élete és művészete az 1975-ös áttörése óta kivételes és lenyűgöző egységet képez: a teljes hitelesség apró szigetét a maszkokkal leplezett arcok tengerében. Hangos volt, amikor hangosan élt, amikor pedig 16 évre eltűnt a színpadokról (gondoljunk egy pillanatra bele, milyen iszonyatosan hosszú idő ez egy született előadó számára), hogy a családjának, a családi, tökéletlenségében is eszményi békének, a megtalált bizonyosságnak szentelje a figyelmét, akkor a dalai is harmonikusak és meghittek voltak (a Dream of Life-on).

Patti Smith művészete azonban nem csak az élet jegyében áll, nem csupán ez tartja össze és elevenen. Őt valahogy nem sorolnánk kapásból azok közé, akik a pokolra ereszkedtek, hogy onnan küldjenek jeleket felénk, miközben az életmű egésze folyamatos haláltánc – csak persze másképp, mint ahogyan azt az excesszivitásban tobzódó rock and rollban megszokhattuk. A halál, az elmúlás, a túlsó oldal tartományába lendítő örvény pereméről a kellős közepébe, majd vissza – ez a vezérfonál, ami végighúzódik életén és művein. Gyerekkorában egy hallucinációkkal járó, erős lázzal kísért skarlátbetegség, a ’70-es években egy rosszul kimért lépés utáni nyaktörés, a későbbiekben pedig meghatározó életembereinek (lelki társának és fotósának, Robert Mapplethorpe-nak; férjének és zenésztársának, Fred Sonic Smithnek; testvérének, Toddnak; zongoristájának, Richard Sohlnak) korai távozása tolta őt el a határig, amelyet a dalai tanúsága szerint fontos alaposan megszemlélnünk, de amíg tudunk, kötelességünk visszafordulni onnan, hogy mi is, bármekkora erővel, bármekkora csapásokkal, de mozgásban tartsuk az áramlatokat. A hozzánk legközelebb állóknak, az eltávozottaknak és távoli-távoli sorstársainknak is tartozunk ennyivel. Mondjuk ki, amit nekünk kell, mondjuk el tisztán, zengessük fel bátran, énekeljük, vagy foglaljuk dísztelenül szép és pontos mondatokba (mint tette ő a Kölykök vagy az egyelőre csak angolul olvasható M Train című memoárjaiban), gyerekeink szobájában vagy a nagyközönség előtt, magunknak vagy a kozmosznak, a mindenségnek vagy az urának, aki bennünk él, és aki mi magunk vagyunk. A 75 éves Patti Smith mindig önmagán kezdi a munkát, és bár nem akar fellengzősen utat mutatni, újra és újra megteszi a maga ajánlatát. 1975-ben, 1988-ban és 2021-ben is csak rajtunk múlik, megfontoljuk-e.

*

Jegyzet:

[1] Legs McNeil – Gillian McCain: Please Kill Me – A punkzene cenzúrázatlan története. Ford.: Tomori Gábor. Budapest, Cartaphilus, 2009.