1749: Kezdetnek próbáljunk meg kicsit körülírni téged. Költőnek tartod magad, fordítónak vagy összművészeti alkotónak, aki a műveihez adagolja színházi tapasztalatait?

María Eloy-García: Költőnek tartom magam, kiskorom óta írok, de hosszú ideig tartott megértenem, miben is áll költőnek lenni, bármily egyszerű is legyen az végső soron: ez egy világnézet, egy lét- és látásmód, ami én vagyok, nem pedig valami más. Sok történetem van arról, hogy támad le a költészet az utcán: egy galamb trónol egy cégtáblán, épp egy olyan betű felett, amiről hiányzik az ékezet, amire testével teszi ki a hangsúlyt, hogy csak egy példát említsek. Így hát én magam is az élet poétikus szépségének nézője vagyok.

1749: Spanyolországban élni felejtetlen élmény. Az egyik versed címét adó rongymagas metafizika, vagyis az erkélyről a sötét lichthof magasába való teregetés olyan nagyon spanyol dolog, ami biztosan megdöbbenti a külföldieket, legalábbis azokat, akik nem a mediterrán területekről érkeznek. Vagy a no frost című versed, mely a gázpalack vásárlását írja le az utcai árustól, amit szintén nem értenek a hidegebb éghajlaton élő olvasók (, akiknél ugye központi fűtés dukál). És mindez persze nosztalgiát ébreszt azokban, akik valaha Spanyolországban éltek. Tudatában vagy ezeknek a „spanyolságoknak”?

MEG: Persze, de csak attól fogva, hogy fordítani kezdték a verseimet. Rájövök, hogy a nyelv is az anyaország egyik formája. A szójátékok, a kikacsintások, a különböző nyelvi fordulatok, mind tele vannak azzal, aki vagyok, és az ámulattal, hogy mennyire metafizikai még a leghétköznapibb történés is, hogy az sem kevésbé figyelemre méltó, mint a legmélyebb tapasztalás.  Ha egy északibb országból származnék, akkor lehet más lenne az ámulatom tárgya a hétköznapokat illetően, más lenne a hétköznapi kiindulópont, a beszéd belső logikája azonban talán ugyanaz maradna: a fájdalom, a düh, az irónia, a szarkazmus. Ha igaz, hogy egy globalizált világban élünk, a belső terek jól metaforizálják az ember belső működését, bárhol éljen is az.

1749: A fordító mindig részrehajló, és ebben az esetben kicsit még részrehajlóbb az ima a nanotechnológushoz című verssel. Azt hiszem, a szubatomi szint, valamint világunk és létünk valóságának kutatása olyan kérdésfeltevés, amibe sosem lehet beleunni. Be kell vallanom, sokat gondolkozom ezen, miközben a mosógépemben zajló antigravitációs táncot bámulom… A költészet tényleg ez lenne – egyfajta feje tetejére állított, kizökkentett nézőpontú világ? Az a programod, hogy valami szokatlant mutass, vagy egyszerűen csak ajtót nyitsz az olvasóknak, hogy megszemlélhessék a gondolkozásmódodat?

MEG: Úgy vélem, egy kicsit mindegyik: olyan különleges mindaz, ami a környezetünkben történik, minden a feje tetején áll, minden szokatlan; én csak annyit teszek, hogy úgy mutatom be a dolgokat a maga valójukban, ahogy egy taxonómus, egy örök rendszerező tenné. A dolgok távolról szemlélve elvesztik a formájukat – az az éleslátás, ha új formát adjunk nekik. Legalább ilyen szórakoztató megfosztani az elgondolásokat, a fogalmakat és a szavakat a szemantikai mezőjüktől, és egy más formában jeleníteni meg őket. Sürgető szükségnek érzem, hogy jelentéssel töltsük meg az olyan, folyamatos ismétlésben kimerült szavakat, mint szabadság, filozófia, igazság, haza, melyek már olyan elcsépeltté váltak, hogy muszáj új fogalmakat találni helyettük. Amikor az egyik versemben el akartam kerülni a „sírni” szó használatát, ezt írtam: vízgolyók könny általi kivégzése a szem csarnoka előtt. Ez a leírás kifejezi a heves, rázkódó sírást.