G. Kovács László: Talán egyetlen más költő sem mondhatja el magáról, hogy bányászati főiskolán szerzett oklevelet, s bányamérnökként az ásványi nyersanyagok és a víz kezelésének a szakembere: egyszerre volt önben jelen a műszaki és természettudományos, illetve az irodalmi érdeklődés? Vagy egy ideig az irodalom háttérben volt?

Petr Hruška: Nem, dehogy! Azért tanultam műszaki egyetemen, mert ahhoz, hogy egyáltalán egyetemen tanulhassak irodalmat, a kommunista időkben igazolásra volt szükségem, miszerint „megbízható” vagyok. Ilyen igazolásom pedig nem volt. Hogy megmeneküljek a kötelező kétéves katonai szolgálattól, amit valójában el sem tudtam képzelni, a bányászati iskolába felvételiztem, ahol hiány volt hallgatókból, mert az iskola nem volt attraktív. Onnan a mérnökök is bányákba mentek dolgozni. Az irodalom iránti érdeklődésem ott nem zavarta a kommunistákat. Szerencsére aztán jött a bársonyos forradalom[1] s vele a szabadság – s végre irodalmat kezdhettem tanulni, amely egész életemben közel állt hozzám. De a korábban folytatott tanulmányaimat egyáltalán nem bántam. Annak köszönhetően alaposan és sokszor tudatosíthattam, milyen közel áll például a matematika vagy a kémia a költészethez. Például az elemek Mengyelejev-féle táblázata egy nagy kísérleti vers a világ összefüggéseiről és ritmusairól!

GKL: Mikor fedezte fel magában a költőt – azt az embert, akinek a versírás létszükséglet? Olyan időszak is volt, amikor csak önmagának írt, vagy mindig is igyekezett közzétenni az alkotásait?

PH: Kiskorom óta írtam, eleinte rövid és vérfagyasztó történeteket, amelyek tele voltak kísértetekkel, vérrel és sírokkal, ami talán paradox módon, de azt bizonyítja, hogy harmonikus gyerekkorom volt. Aztán már az írás nem hagyott nyugton – ámultam, hogy a szavak használata mennyire fel tud izgatni. S mivel olyan ember vagyok, aki izgalmakra vágyik, folytattam az írást. Naplókat vezettem, kalandos történeteket írtam, végül pedig rájöttem, hogy a valóságból egyre inkább az érdekel, amit nem lehet közvetlenül megfogalmazni. Csodálni kezdtem azokat a verseket, amelyek közvetett módon próbálnak jelenvalóvá tenni valami fontosat, és a varázsige, avagy a megidézés erejével bíró szavakat használnak. A vers nem definíció, hanem kiáltás. Kezdettől fogva vonzott, ami látszólag lényegtelen. Az, amit félretolnak, ami elkerüli a figyelmünket, amit kigúnyolnak. Ami olyan benyomást kelt, hogy egyáltalán nem jó semmire. Ennek az elragadtatásnak törvényszerűen a költészethez kellett vezetnie engem.

GKL: A cseh és/vagy a világirodalom mely szerzői voltak önre nagyobb hatással? Volt közöttük olyan, akire példaképként, mi több, eszményképként tekintett?

PH: Ilyen alkotóból túl sok van ahhoz, hogy megkíséreljem felsorolni őket – angol-amerikai szerzők, máskor a francia modernisták vagy a hajdani kínaiak, az eszkimó népköltészet. S hogyha magyar szerzők kerülnek szóba, három nevet mindenképp muszáj megemlítenem: Pilinszky Jánosét, Márai Sándorét és Vörös Istvánét. Nincsenek példa- vagy eszményképeim. Példaképekkel és eszményekkel nem lehet rendezett kapcsolatban élni. Az eszményképhez való viszony túlságosan egyoldalú s tulajdonképpen érdektelen. A kalandot és a drámát szeretem a kapcsolatokban, s nem a dicsőítést és az alárendeltséget. Akár partnerkapcsolatokról van szó, akár az irodalomról vagy, mondjuk, a vallásos hit kérdéseiről.

GKL: Íróemberként inkább magányos vagy pedig közel áll valamelyik csoportosuláshoz, irányzathoz, esetleg azonosul is velük?

PH: Íróembernek lenni annyi, mint magányosnak lenni. Azt hiszem, az összes csoportosulás és kiáltvány, amelyekből az irodalom történetében annyi volt már és lesz is majd, végső soron csak elmélyíti a szerző magányosságát. Alkatomból fakadóan nem nagyon hiszek a kollektív vállalkozásokban: a nagyobb közösségek megriasztanak. Ebben talán az az agresszív kommunizmus is ludas, amely sok éven át garázdálkodott az országunkban, tiltotta a magányt és arra kényszerítette az embereket, hogy szinte mindent együtt csináljanak. Az egyetlen nagyobb közösség, amelyet hosszabb ideig el tudok viselni, a kocsmai – ez azonban, mint ahogy már Bohumil Hrabal is tudatosította, szintén csak „zajos magány”.[2]

GKL: Saját alkotómunkáján kívül az irodalomtörténet terén is tevékeny: érdeklődése az utóbbi mely fejezeteit és területeit érinti? Előfordul, hogy olykor tudósi énje kerül előtérbe vagy helyesebb a költő és a kutató harmonikus együttéléséről beszélni?

PH: Irodalomtörténészi munkám elsősorban a legutóbbi száz évre irányul a cseh költészettel a középpontban. Ennek jegyében született például két monográfiám az elmúlt hatvan év fontos cseh költőinek életművéről: Karel Šiktancról[3] és Ivan Wernischről[4] beszélek. És szeretnék egy harmadik monográfiát is megírni – Jan Balabán[5] prózaírói munkásságáról: nagyszerű alkotó volt és igen jó barátom, aki tizenegy évvel ezelőtt halt meg. Már céloztam rá, hogy kalandor vagyok. S az irodalom elmélete és gyakorlata közti viszony egy kaland. Tetszik, ahogy az irodalomelmélet kitartóan törekszik az alkotómunka fura törvényszerűségeinek felfedezésére, ami látszólag teljesen hiábavaló és balga dolog. S ugyanúgy tetszik, hogy a felfedezett törvényszerűségeket végül minden igazi mű kineveti és megkérdőjelezi. De az egyik a másik előtt mégse „ül a fenekére”, nem adják meg magukat. Ez egy örök és számomra vonzó polémia.

GKL: Milyennek látja a költészet, az irodalom helyzetét és presztízsét a 2021-es év Csehországában és Európájában?

PH: A költészet s az igényes szépirodalom ezen a világon csak akadályt jelent. Nem fér bele az életünkbe, mert az utóbbit munkára és pihenésre osztottuk fel. A munkához a költészet nem való, mert nem használható kézikönyvként, útmutatóként, útikalauzként: természeténél fogva megbízhatatlan. A pihenéshez viszont túlságosan fárasztó, nem nyújt könnyed szórakozást és megkönnyebbülést. A munka teljesen leköt bennünket, karriert kell építenünk, muszáj sikereseknek lennünk, helytállnunk a konkurenciaharcban, tehát azon kell lennünk, hogy többet végezzünk másoknál – mindehhez pedig csak megbízható „eszközökre” van szükségünk. Az eszement harctól kimerülten pedig csak arra van szükségünk, hogy regenerálódjunk, legyen valamilyen megbízhatóan igénytelen szórakozásunk s a lehető leghamarabb erőt gyűjtsünk a következő menetre. És a költészet se nem munka, se nem pihenés. A figyelem felébredése, a fej felemelése: valahogy úgy, mint ahogy az állat kora este a sötétedés küszöbére jut – tudja, hogy élelemszerzésre már késő van, de az éjszakai szállás keresése még korai. S az állatok ott állnak ebben az esti pillanatban a fáradság és a pihenés között, sejtik életük mibenlétét, érzik az élet erejét és sebezhetőségét. Nem tesznek semmit, de nem is tétlenek. Nos, ezeket a pillanatokat elveszítettük, megfosztottuk tőlük magunkat. Nem sejtjük meg az életeinket a maguk tragikumában és nevetségességében, nem érzékeljük a törékenységünket, nevetséges hiábavalóságunkat és furcsa vágyainkat, amelyek szünet nélkül irányítanak bennünket valahova és valamit jeleznek nekünk. Nincs időnk a sejtelemre, lemondtunk a munka és a pihenés közötti résről, arról a jelentős és izgalmas pillanatról, amely nem használható fel semmire, amelyet csak megélni lehet. S ezzel a költészetet is elveszítettük, mert pont ezt a felfigyelést jelenti.

GKL: Ön a kulturális élet fáradhatatlan szervezőjeként is ismert, nem valamiféle elefántcsonttorony lakója: mi ösztönzi arra, hogy nem kevés időt és energiát fordítson erre a tevékenységre?

PH: Becsülöm azt a kommunikációt, amely valahol ott rejlik minden műalkotásban, az irodalmat is beleértve. Érdekelnek azok a helyzetek, amelyekben egy mű meg tud szólalni. Ez nem gyakori és nem is könnyű, de annál nagyobb csábítást jelent a találkozás ezekkel a helyzetekkel, s annak megkísérlése, hogy hozzájáruljak ilyenek kialakításához. S ugyanúgy érdekel a mű szerzője, az az ember, aki beszél. Nagyszerű pillanat ez, bár látszólag hétköznapi és jelentéktelen: valaki „veszi” a saját szavait, amelyeket korábban sokáig és gyötrődve keresett, s megpróbál valaki máshoz szólni általuk. Az ember egy másik ember felé fordul – a megértés minden reményével, az eredmény bizonytalanságával, a maga kételyeivel és sebezhetőségével. Eközben mindig kissé nevetséges, szánalmas, s egyúttal van benne valami elbűvölő. Egyáltalán nem lehet tudni, mi lesz az egészből. Ez a szituáció messzemenően emberi, s akinek volt már szerzői felolvasóestje, tudja, milyen izgalmas és váratlan közelség alakulhat ki. S azt is, mennyire könnyen megszűnhet. Ezért szeretem az irodalmi esteket, fogadom el a meghívásokat az effajta fellépésekre, s igyekszem másoknak ilyen fellépéseket szervezni.

GKL: Miként fogalmazná meg az ars poeticáját?

PH: A versnek izgalmat kellene előidéznie. A felizgatott embert pedig minden intenzívebben érint meg. A költészet nem lehet egy fennkölt, túlfinomult pillanat puszta dekorációja, valamiféle „léleksimogatás”, ahogy azt nálunk az elbutulásig ismételgetik. A versnek nem az élet nyerseségét, vad felfoghatatlanságát kell elfednie, hanem ellenkezőleg: bele kell vetnie bennünket, hogy átérezzük az afeletti ámulatot, annak szépségét és borzalmát, hogy vagyunk. A vers egyúttal s kissé paradox módon mindig olyasminek az élménye, amit nem értünk el. Az igazán jó vers pedig az elérhetetlen élménye.

*

Jegyzetek:

[1] Csehországban bársonyos forradalom (sametová revoluce) elnevezéssel illetik azt az 1989. november 17-én kezdődött, néhány nap alatt egész Csehszlovákiára kiterjedő, elsöprő erejű tömegmozgalmak, hatalmas tüntetések által jellemzett eseménysort, melynek nyomán az önmagát túlélt kommunista diktatúra néhány hét alatt összeomlott. (Szlovákiában a gyengéd forradalom [nežná revolúcia] elnevezés használatos.)

[2] Utalás Bohumil Hrabal (1914–1997) egyik főművére, a Túlságosan zajos magány (Příliš hlučná samota) című regényre, amely az 1970-es években született, de hivatalos kiadásban csak 1989-ben látott napvilágot.

[3] Karel Šiktanc (1928–), költő, szöveg- és forgatókönyvíró, műfordító, a cseh irodalom élő klasszikusa.

[4] Ivan Wernisch (1942–), költő, próza- és újságíró, műfordító, a legkiemelkedőbb kortárs szerzők egyike.

[5] Jan Balabán (1961–2010), prózaíró, publicista, műfordító, képzőművészeti kritikák szerzője. A jelenkori cseh próza legfontosabb alkotói között tartják számon.

Az interjú eredetileg a Magyar Kultúrában jelent meg.