Stephen King: A kukorica gyermekei (fordította Müller Bernadett)

Mintegy fél évszázados pályafutása során Stephen King több, mint hatvan regénnyel ajándékozta meg a borzongásra vágyó olvasókat, de emellett közel kétszáz novellát is írt, amelyeket mostanáig hat önálló kötetben adott ki. Ezek közül az első néhány évvel az indulása után, 1978-ban jelent meg Éjszakai műszak címmel, amely többek között azért is érdekes, mert ez az első olyan könyve, amelyhez előszót írt, az azt megelőző bevezetőben pedig egyik kedvenc szerzője és idősebb pályatársa, John D. Macdonald nem habozik kerek-perec kijelenteni, miszerint „Stephen King sokkal, de sokkal jobb író most, harmincévesen, mint én voltam harminc- vagy akár negyvenéves koromban. Talán jogomban áll ezért gyűlölni őt egy kicsit.” Az Éjszakai műszak tele van felejthetetlen novellákkal, King el is nyerte érte a Balrog-díjat, de megérdemelten jelölték Locus-, illetve World Fantasy-díjra is. A gyűjtemény egyik csúcspontja A kukorica gyermekei című könyörtelen írás, amelyből – a könyv több másik novellájához hasonlóan – felejthető filmadaptáció is készült. A történet főszereplői, Burt és Vicky véletlenül elgázolnak egy kisfiút, aki a kukoricásból szaladt ki az úttestre, ám nem sokkal később észreveszik, hogy az áldozat torkát korábban elvágták. A pár a legközelebbi városba, Gatlinba hajt, ám ott egy gyerekekből álló szekta kezd vadászni rájuk, a kukoricásban pedig valami más is lakik, „aki a sorok mögött járkál”. Stephen King hátborzongató társadalmi disztópiája egyúttal egy kegyetlen agrárpokoljárás krónikája is, amelyet költői erejű természetfeletti rettenettel és ádáz pogány okkultizmussal fűszerezett.

Christianna Brand: Az apák bűnei (fordította Honti Katalin)

1969-ben jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában a 21 rémes történet című antológia, amelyben Borbás Mária szerkesztő az angol-amerikai irodalom emlékezetes kísértethistóriáit gyűjtötte össze. A kötetben számos kiváló női szerző műve is helyet kapott: Dorothy Sayers, Daphne du Maurier, Muriel Spark és Evelyn E. Smith novellája mellett szerepel benne Christianna Brand Az apák bűnei című dermesztő írása is. Az 1988-ban, 80 éves korában elhunyt brit írónőt elsősorban krimijei tették ismertté, de népszerű gyermekkönyveket is írt, az ő nevéhez fűződik például a Nanny McPhee – A varázsdada című regény, amelyből Emma Thompson főszereplésével 2005-ben készült játékfilm. Az apák bűnei című míves novellában Christianna Brand veretes stílusban mesél a bűnevők meghökkentő és bizarr foglalkozásáról, akik a temetés előtt a halottak bűneit táplálékként fogyasztják el, hogy az elhunytaknak ne kelljen bűnösként a sírba szállniuk.

Ray Bradbury: Kasza (fordította Török Krisztina)

A 2012-ben, 91 éves korában elhunyt Ray Bradbury neve elsősorban a science-fiction műfajával forrt össze, köszönhetően az olyan, ma is kirobbanó népszerűségnek örvendő műveinek, mint a Fahrenheit 451 című disztópikus regény vagy a Marsbéli krónikák tanulságos novelláskötete. A 2007-ben Pulitzer-díjjal jutalmazott amerikai író nevéhez összesen mintegy harminc regény és hatszáz novella fűződik, hosszú élete során azonban írt fantasyt, krimit, realista prózát, és a horror műfajában is kipróbálta a tehetségét. Horrorisztikus beütésű novelláival az 1955-ben megjelent Októberi vidék című felejthetetlen kötetben lepte meg olvasóit, amely magyarul 2017-ben jelent meg az Agave Könyvek gondozásában. „Ez a tizenkilenc borzongató és baljós novella Ray Bradbury másik arcát mutatja meg. Azt az írót, aki kíváncsi az élet és a fantázia sötét oldalára, aki ragyogóan megragadja a világ őrültségének, zűrzavarának és akadályainak lényegét” – tapint rá találóan a fülszöveg Bradbury novelláinak különleges hangulatára. A válogatás egyik felejthetetlen darabja a Kasza című egyszerre kísérteties és szívfacsaró írás, amelynek Drew Erickson nevű főszereplője egy különleges hatalommal felruházott kasza és búzamező birtokosa lesz, ám hamarosan rá kell döbbennie, hogy a kaszálás művelete súlyos következményekkel jár. Mint a legtöbb túlvilági hangulatú novella ebben a kötetben, a Kasza is komor, lírai szépségű allegória, melynek szépirodalmi igényessége és költői ereje garantáltan meglepi az olvasót.

Howard Phillips Lovecraft: Randolph Carter vallomása (fordította Kornya Zsolt)

A hazai Lovecraft-kiadás igazán örömteli pillanatai voltak, amikor a gótikus és weird irodalom világszerte kultikus rajongással övezett amerikai szerzőjének két könyve is megjelent egy-két éve a Helikon Zsebkönyvek-sorozatban. A három hosszabb novellát tartalmazó Árnyék Innsmouth fölött című összeállítást a nem kevésbé kiváló Onnan túlról című válogatás előzte meg, amelyben Lovecraft tizenegy hosszabb-rövidebb elbeszélése kapott helyet. A kötetnek – és egyúttal Lovecraft teljes életművének – egyik legemlékezetesebb rövid novellája a Randolph Carter vallomása című hátborzongatóan atmoszférikus írás, amelynek főhőse a saját bőrén kénytelen megtapasztalni, hogy az ősi temetőkben nem kizárólag elhunytak fekszenek a sírok alatt. A rémisztő csattanóval végződő történet nem más, mint Randolph Carter beszámolója, aki barátja, Harley Warren halála ügyében tesz tanúvallomást: „Mondom, nem tudom mi lett Harley Warrennel, bár úgy gondolom, legalábbis remélem, hogy elmerült a békés feledésben, ha létezik egyáltalán ilyen áldott dolog.” A túlvilági és okkult dolgok bűvöletében élő Carter és Warren együtt kerestek fel egy elhagyatott vidéki temetőben található ősi sírt, majd a sírfedelet eltávolítva a föld alatti katakombákba vezető titkos lejáratra bukkantak, Warren pedig alászállt az ismeretlenbe. Az angolszász horrorirodalom mára megkerülhetetlen szerzőjének bravúros novellája nemcsak a nyugtalanító befejezés, hanem a földöntúli hangulat és a szuggesztív narráció miatt is torokszorítóan feszült élményt nyújt.

Edgar Allan Poe: Ligeia (fordította Babits Mihály)

1838-ban jelent meg az American Museum című folyóiratban a Ligeia című éterien titokzatos novella, amelyért Edgar Allan Poe tízdolláros honoráriumot kapott. A sűrű szövésű, líraian telt írásban a névtelen narrátor hömpölygő mondatokban emlékszik vissza gyönyörű, intelligens, hollófekete hajú feleségére, akit egy titokzatos betegség ragadott el tőle. Ezt követően „a széphajú, kékszemű” Lady Rowena Trevanion of Tremaine férje lesz, a szerelem nélküli új házasságban a gyásztól sújtott és drogmámorban lebegő elbeszélő azonban nem leli örömét. Végül második felesége is megbetegszik, majd meghal, a nyugtalanító történet végén pedig Ligeaiként támad fel. „Nincs a lélek tudományának számos érthetetlen anomáliája közt megborzongatóbban izgató tény mint az – amiről, úgy hiszem, sose beszélnek az iskolákban –, hogy ha föl akarunk idézni emlékünkben valamit, amit régen elfeledtünk, sokszor egészen a küszöbén vagyunk az emlékezésnek anélkül, hogy végre is képesek volnánk visszaemlékezni” – mondja ki a megbízhatatlan elbeszélő, akinek kísérteties élményeit értelmezhetjük az ópium által előidézett hallucinációként is, magát a történetet pedig olvashatjuk a gótikus irodalom szatírájaként. „A halott szerelmes különös erővel kísért Poe prózájában is. Nőalakjai áttetszően finomak és előkelőek, mind meghalnak, és a történet sokszor csak most kezdődik, a halott nő holtteste vagy sírja körül. Rémtörténeteiben újra meg újra felmerül a sír riasztó képzete” – írja Szerb Antal A világirodalom történetében, majd hozzáteszi: hogy „miféle lelki kényszer hajtotta Poe-t ezek felé a szörnyű képzetek felé, ez a kérdés már az idegkórtan hatáskörébe tartozik”.

Charlotte Perkins Gilman: A sárga tapéta (fordította Merényi Ágnes)

1989-ben a Móra Ferenc Könyvkiadó által gondozott Galaktika Fantasztikus Könyvek-sorozatban jelent meg a Lopakodó árnyak című izgalmas novelláskötet, melynek szerkesztői, Martin H. Greenberg és Charles G. Waugh tizenöt klasszikusnak számító kísértethistóriát adtak közre. A válogatásban olyan híres írók művei is helyet kaptak, mint Robert Bloch, Howard Phillips Lovecraft vagy Stephen King, de a gyűjtemény abból a szempontból is érdekes, hogy három fontos női szerzőt is bemutatott a hazai olvasóknak. Elizabeth Bowen és Margaret St. Clair mellett ebben a könyvben jelent meg először az 1860-ban született Charlotte Perkins Gilman A sárga tapéta című novellája, amelyet a feminista irodalom egyik korai alapműveként tartanak számon. 1892-ben jelent meg ez a felzaklató írás, amelyet Perkins a szülés utáni depressziója után írt. A nyugtalanító novellában komoly kritikát fogalmaz meg a házasságról, és hatásosan villantja fel a férje által elnyomott nő mentális kínszenvedéseit: „John persze csak nevet az aggályaimon, de az ember ezt a házasságban már-már természetesnek tartja.” A sárga tapéta azonban az őrület és az erőtlenség témáját feldolgozó gótikus kísértethistóriának is kiváló, amelyben maga a bizarr mintás tapéta válik az asszonyon elhatalmasodó téboly örök érvényű jelképévé. Lovecraft így méltatta Perkins remekművét Természetfeletti rettenet az irodalomban című irodalomtörténeti tanulmányában: „Charlotte Perkins Gilman A sárga tapétáját a klasszikusok közé emelik azok a kifinomult eszközök, melyekkel a történet hősnőjén elhatalmasodó tébolyt ábrázolja, akit egy néhai őrült asszony egykori, szörnyűségesen kitapétázott szobájába zártak.”

Pat Cadigan: Erő és Passió (fordította Roboz Gábor)

2017-ben jelent meg a Gabo gondozásában a Sötétség című novellaantológia, melyben a science fiction-, fantasy- és horror-novellairodalom talán legismertebb szerkesztője, Ellen Datlow huszonöt modern horrornovellát gyűjtött össze. Számos kiváló női szerző szerepel ebben a válogatásban: Kathe Koja, Elizabeth Hand, Joyce Carol Oates és Kelly Link mellett helyet kapott a könyvben az 1953-ban született Pat Cadigan egyik remek novellája, az Erő és Passió is. Pat Cadigan elsősorban sci-fi-íróként, illetve a cyberpunk szubzsáner egyik legeredetibb képviselőjeként ismert, ám fantasy- és horrortörténetek szerzőjeként is bizonyította tehetségét. Kétszert nyerte el az Arthur C. Clarke-díjat, 2013-ban pedig a Hugo-díjat is megkapta. „Az Erő és Passió az egyik kedvenc Cadigan-novellám. Ebben sikeresen kombinál két fontos horrormotívumot, és felkavaró, egyúttal lenyűgöző nézőpontkaraktert teremt” – méltatja Ellen Datlow az írónő erőteljes és sodró lendületű írását, amelyben Cadigan egy vámpírvadász életébe és munkájába nyújt felejthetetlen bepillantást.

Arthur Machen: Az Eltűntek Klubja (fordította Somogyi Gábor)

Az 1863 és 1947 között élt Arthur Machen nagy hatású életműve az 1890-es évek és a huszadik század első két-három évtizedében bontakozott ki. A walesi szerző leghíresebb, ma már klasszikusként számontartott műve A nagy Pán isten című kisregény, amelyet Stephen King egy önmagával készített interjújában „talán az angol nyelven valaha írt legjobb horrorsztorinak” nevezett. Arthur Machen másik híres műve Az íjászok című misztikus novella, amely többek között azért is érdekes, mert a benne leírtakat hosszú évtizedeken keresztül igaz tényként olvasták, a történet pedig jelentős mértékben hozzájárult az első világháborúban a brit seregeket védelmező természetfeletti íjászfantomok legendájának elterjedéséhez, amelyek más beszámolók szerint angyali harcosok voltak. Az első magyar nyelvű önálló Machen-kötetre 2019-ig kellett várnunk, ekkor adta ki az Azilum magazin különkiadásaként a The Black Aether az első könyvét A nagy Pán isten és más szentségtelen történetek címmel. Ebben a gyűjteményben kapott helyet Az Eltűntek Klubja című sejtelmes novellája is, amely egy titkos londoni társaságról számol be: ennek tagjai egy-egy furcsa rituálét követően rejtélyes körülmények között tűnnek el minden nyom nélkül. Arthur Machen jelentősége túlmutat a horror műfaján, hiszen jelentős hatást gyakorolt többek között Jorge Luis Borges, Paul Bowles, Javier Marías és az Egyesült Királyság egykori koszorús költője, Sir John Betjeman életművére is. A rajongók legnagyobb örömére néhány héten belül megjelenik a második Machen-könyv is, Az álmok hegye címmel.

Lord Edward Dunsany: Hasisevő (fordította Széky János)

2009-ben jelent meg először a Magvető Könyvkiadó gondozásában a Düledék-palota című antológia, amelynek szerkesztője, Sárközy Bence az angolszász irodalom klasszikus rémtörténeteit adta közre közel hatszáz oldalon. Ez a hazánkban valaha megjelent legátfogóbb és legszínesebb válogatás, amely a gótikus irodalom kétszáz évébe nyújt markáns és szerteágazó bepillantást, az antológia különlegessége pedig, hogy a harminchárom irodalomtörténeti jelentőségű novella közül számos ebben a kötetben látott először napvilágot magyarul. Utóbbiak közé tartozik az 1878 és 1957 között élt Lord Edward Dunsany a Hasisevő című vizionárius novellája, amely megdöbbentő erővel villantja fel a kábítószer okozta euforikus kábulat mitikus távlatait, illetve a mámor során látott – és mai szemmel nézve is – sokkoló testhorrorba hajló bizarr hallucinációkat: „Aztán követtem a császár elragadtatott pillantását, és megláttam a földön a tengerészt. Életben volt, de iszonyatos állapotban, és a császár pribékjei sürgölődtek körülötte. Hosszú csíkokat téptek ki a testéből, de nem vágták le őket, hanem a tengerésztől távol állva a csíkok végét kínozták.” Habár fantasyszerzőként Dunsany óriási hatást gyakorolt Tolkienre, és a rangos Penguin Classics sorozatban is megjelent kötete (In ​the Land of Time and Other Fantasy Tales), magyarul sajnos a mai napig nem adtak ki önálló válogatást sokrétű életművéből. Pedig igazán megérdemelné ezt Dunsany, akit Lovecraft „a legegyedibb, legeredetibb és leggazdagabb fantáziájú élő írónknak” nevezett. A hosszú évek óta beszerezhetetlen Düledék-palota második kiadása viszont idén – immáron a Helikon gondozásában – újra a könyvesboltok polcaira került – kötelező mindenki számára, akit egy kicsit is érdekelnek a rémtörténetek.

Montague Rhodes James: Mr. Humphreys öröksége (fordította Kornya Zsolt)

A Delta Vision is sokat tett és tesz a mai napig azért, hogy magyar nyelven nyújtsa át a műfaj iránt érdeklődőknek a gótikus irodalom kultikus rajongással övezett, ám idehaza kevéssé ismert szerzőinek műveit. 2011-ben indult MesterMűvek című hiánypótló sorozatukban – Robert E. Howard, Jack London és Arthur Conan Doyle fontos művei mellett – ők adták először közre magyarul Clark Ashton Smith (Gonosz mesék, Sarki regék) és Montague Rhodes James novelláit két-két önálló kötetben. Az 1936-ban, 73 éves korában elhunyt M. R. James cambridge-i tudósként középkori kéziratokkal foglalkozott, amivel nagy tekintélyre tett szert tudományos körökben, elbeszélőként pedig a huszadik század elején sikerült megújítania a kísértethistóriák műfaját azáltal, hogy szakított a gótikus klisékkel, rémtörténeteit pedig a saját korába helyezte. „Ő teremtette meg a régiségbúvár rémtörténet hagyományát, melynek fókuszában többnyire valamely titokzatos múltbéli relikvia áll, hősei pedig nem rettenthetetlen kalandorok, hanem – a szerzőhöz hasonlóan – tudósok és talányok megfejtői” – olvashatjuk a Szellemjárás Angliában című könyvének fülszövegében. Másodikként a Sötét örökség című válogatás jelent meg Jamestől, amelynek felejthetetlen pillanata a Mr. Humphreys öröksége című történet. A szuggesztív atmoszférájú, nyugtalanító kísértethistória hatásmechanizmusának lényegét így foglalta össze fordítója, Kornya Zsolt: „az alább következő novella [...] jóindulatú és rokonszenves, ám kissé gyámoltalan hőse vakon csetlik-botlik az egyre baljóslatúbb természetfölötti fenyegetések között, amelyek a cselekmény előrehaladtával mind nyilvánvalóbbá válnak az olvasó számára – magyarázat azonban nincsen rájuk, csak a hátborzongató érzés a történet végén, hogy amit láttunk, az csupán a felszín fodrozódása, a mélyben sokkal sötétebb és iszonytatóbb dolgok lappanganak. Hiába a sok vészterhes utalás, a talányra nem derül fény: attól fut végig a hátunkon a hideg, amit felfogni nem tudunk, csak gyanítunk.”