Dazai Oszamu: Nem puszta szórakozás

Egy estén, amikor beleborzongtam a gondolatba, hogy mi lesz velem és képtelen voltam megülni, de akár egy helyben állni is, a sétapálcámat magam után húzva elgyalogoltam a Hongóban található lakásomtól az Ueno parkig. Valamikor szeptember közepe után lehetett. A fehér jukatám[1] már nem illett az időjáráshoz, ráadásul rémisztő fehérsége miatt még számomra is kilógott a sűrűsödő alkonyatból, így csak még szomorúbb lettem tőle, és már a puszta tényt is gyűlöltem, hogy életben vagyok. A Sinobazu-tó felől fújó langyos szél csatornaszagot hozott; a vízen ringó, elvirágzott lótuszok szánalmasan visszataszító hullákként rohadtak. Az esti parkba hűsölni jött emberek üres, fáradt arcát nézegetve úgy éreztem, hogy vége a világnak.

Elsétáltam az Ueno állomásra. Feketébe öltözött utasok nyüzsögtek és vonaglottak a „Kelet legnagyobb pályaudvarán”. Roncs volt mind. Nem tudtam másnak látni őket. Azt mondják, hogy a Tóhoku[2] falvaiból érkezők számára ez a pokol kapuja, melyen keresztül belépnek a városba, teljes vereséget szenvednek, majd rongyossá vált ruháikban megint átmennek rajta, hogy féreg zabálta testük hazatérjen. Nem történhet másképp. Vigyorogva huppantam le az egyik padra a váróteremben. Én megmondtam. Nem figyelmeztettelek időben, hogy nem lesz jó Tokióba jönnötök? A lány, az öregember és a fiatalember – mind életerejüket vesztve, némán üldögéltek a padjukon, unott, üres tekintettel meredtek a távolba. Fantomvirágokat kergettek a levegőben. Arcok és a csődjük történetének stációi peregtek le előttük, mint egy forgó lámpás vetette képek.  

Felálltam és kimenekültem a váróteremből. Megindultam a vágányok felé. A hét óra öt percre várt expresszvonat megállt a peronja mellett, és egymást félrelökő és felboruló fekete hangyák tömege özönlött ki a kapun. Bőröndöket cipeltek, de egy-két kosarat is észrevettem. Hát használ még valaki ilyen régi vászontáskát? Talán elűzték ezeket az otthonaikból?

A fiatalemberek mind kikenték-kifenték magukat. Látni lehetett rajtuk az ideges izgalmat. Szegény szerencsétlenek. Milyen ostobák. Biztos összevesztek az apjukkal majd se szó, se beszéd otthagyták. Idióták.

A tekintetem megütközött az egyik fiatalemberen. Affektálva dohányzott, talán a filmekből tanulta. Egy külföldi filmszínészt utánzott. Egy kis bőrönddel a kezében lépett ki a kapun, felhúzta a szemöldökét és körbenézett. Színészkedő póz volt ez, nem más. Rikító, kockás öltönyt viselt, a végtelenül hosszú nadrágját pedig szinte a nyakáig felhúzta. Fehér lapos sapka, vörös bőrcipők. Ajkát lebiggyesztve nagyokat lépve indult az útjára. Hatalmas eleganciája nevetségességbe csapott át. Kedvem támadt elszórakozni vele. Annyira unatkoztam akkoriban.

– Hé te, Takija! – kiáltottam neki. Jól látszott a neve a bőröndcímkén. – Gyere csak egy percre!

A szemébe se néztem, csak elindultam. Ő pedig, mintha csak sors akarta volna így, jött utánam. Értettem valamennyire az emberek lelkét. Ha valaki tévelyeg, csak egy ellentmondást nem tűrő parancsot kell adnunk neki, és az a valaki úgy tesz, ahogy akarjuk. Azonban a kívánt végeredmény ellenkezőjét érjük el, ha természetességet tettetünk, vagy logikus magyarázattal próbáljuk megértetni magunkat.

Felmásztunk az Ueno dombjára. Ahogy ráérősen szedtük a kőlépcsőket, így szóltam:

– Szerintem meg kellene próbálnod megérteni az öreged érzéseit is.

– Igenis – bólintott a fiatalember mereven.

Odaértünk Saigo Takamori bronzszobrához[3]. Senki más nem volt a környéken. Megálltam és előhúztam a kimonóm ujjából egy cigarettát. Az égő gyufa fényénél szemügyre vettem a fiatalember ártatlan, duzzogó gyerekarcát. Megsajnáltam. Eleget szórakoztam vele, gondoltam.
– Hány éves vagy?

– Huszonhárom – válaszolta erős vidéki akcentussal.

– Olyan fiatal? – sóhajtottam önkéntelenül is. – Jól van. Menj haza! – Aztán még azt akartam mondani neki, hogy csak meg akartam ijeszteni egy kicsit, de aztán feltámadt bennem valami hirtelen vágyhoz hasonló izgalom és megkérdeztem:

– Van pénzed?

– Igen – bólintott nyugtalanul izegve-mozogva.

– Adj egy húszast! – Elképesztőnek találtam ezt az egészet.

Ő pedig a kezembe nyomta a pénzt.

– Most már hazamehetek?

Talán azt kellett volna mondanom neki hahotázva, hogy csak vicceltem, szórakoztam egy kicsit, ijesztő város ez a Tokió, a legjobb, ha szépen hazamész és kibékülsz az apáddal, de nem mondtam ilyet, mert ez nem csak a viccről szólt. Ki kellett fizetnem a szobámat.

– Köszönöm! Mindig emlékezni fogok rád.

Egy újabb hónappal elhalasztottam az öngyilkosságot.

Eredeti cím: 座興に非ず

[1] Jukata – Gyapjúból vagy vászonból készült nyári kimonó.

[2] Tóhoku – Honsú szigetének északkeleti régiója.

[3] Szaigó Takamori (1828-1877) – Szamuráj, politikus.