Cosmin Perța: Este vörös sziklaparton

Ahogy ott álltam,
a fekete kutya belelépett a vízbe.

(Öt ember nem nagy dolog
a szélesen elterülő kékségen.
Mind az öten ősz hajukba túrnak,
és úgy hordják a keserűséget, mint csigaházat.)

Csak a víz búgása,
az álmatag tajtékzás kövek és korallok
kerek járataiban.
Semmi, de semmi más nem hallatszik.
Csak Maria gyűjti a legapróbb kagylókat
és a rákollókat,
szorosan melléhez szorítja,
közben török neveket és ráolvasásokat
mormol nekik.

Ötünk közül hárman előttünk,
és a hűvös sötét, ami mindnyájunkat körbefon.
Olyan, mintha követnénk,
űznénk őket árnyékunkkal,
árnyékunk pedig erősen reszket,
mint jobb kéz felől a tágas, tört kékség,
és nem nagy dolog,
hogy hirtelen eltűnök.

De nem is így van. Hazafelé tartunk
egy bekötött lábú fekete kutyával,
a hidegtől megfeszült háttal,
és csak ez a zúgás, a tajtékzás,
csak ez jelent még valamit.