„Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk…” (Yasmina Reza: Babilon)

Kezdjük egy sajátos paradoxonnal. Yasmina Reza úgy számít viszonylag ismert szerzőnek Magyarországon, hogy valószínűleg igen kevesek olvasták a műveit, s a neve sem feltétlenül ugrik be mindenkinek. Viszont a Katona József Színház legendás, Művészet című előadása az ő drámája alapján készült (rendezte: Ascher Tamás, szereplők: Haumann Péter, Bán János, Lukáts Andor), illetve sokan szeretik az Öldöklés istene című Polanski-filmet is – Jodie Fosterrel, Kate Winslettel, Christoph Waltzcal és John C. Reillyvel –, amelyet ugyancsak az ő vígjátékából forgattak. (Magyarországon a Művészeten kívül más darabjai is színpadra kerültek – Bella figura, Egy élet háromszor –, s az érdekesség kedvéért azt is elmondhatjuk: az írónő anyai ágon magyar származású.)

Yasmina tehát elsősorban drámaíró – bár megjelentetett egy Sarkozy-portrét is –, s ha ezek ismeretében olvassuk nálunk idén kiadott, s Franciaországban már Renaudot-díjat nyert Babilon című regényét, számos közös vonást fedezhetünk fel bennük. Ilyen például a szatirikus hajlam, a társadalomkritika, amely általában a középosztályt, ezen belül is leginkább az értelmiségieket érinti, akiket egyszerre mutat a felszínen túlcivilizáltnak és képmutatóknak, mindent túlgondolónak és meglepően reflektálatlannak. A drámákból így lesz maróan kritikus, és olykor fájó, de nagyon szórakoztató, poént poénra halmozó szatíra.

A Babilonról – mely Kiss Kornélia remek, gördülékeny fordításában olvasható magyarul – ez viszont nem mondható el. Itt – részben műfaji sajátosságok okán – nem kívülről nézünk a szereplőkre, s nem meglepetésként érnek minket megnyilvánulásaik, hanem a narrátor, Elisabeth szűrőjén keresztül, akinek folyamatosan értesülünk gondolatairól, a többiekkel kapcsolatos reakcióiról. Ráadásul ő annyiban kivételnek is bizonyul más Reza-karakterekhez képest, hogy szimpatikusabb – egyszerre mélyebb és kedvesebb, ugyanakkor merészebb, normaáthágóbb – is a többieknél. Elisabeth egy empatikus, de tisztánlátó nő (amúgy szabadalmi mérnök a Pasteur Intézetben), aki összebarátkozik házuk fenti lakójával, Jean-Lino Manoscrivivel, egy vézna, szemüveges, szomorúnak és magányosnak tűnő figurával. S a férfi az is, még ha szemmel láthatólag szereti is feleségét, Lydie-t, akinek roppant büszke énektehetségére. Elisabeth szintén házas, kiegyensúlyozott kapcsolatban él férjével, a matematikatanár Pierre-rel, csak valahogy a megszokás miatt már nem tudja, mit láthat belőle a társa, s így képtelen eldönteni, ő maga milyen szemmel tekintsen viszonyukra. Idősödő asszony, akit azonban még nem győzött le az öregség, és még elég friss ahhoz, hogy próbálja színesebbé, élőbbé varázsolni az életét. E két alak benső magányossága nem annyira a tényleges, aktuális körülményeikből, inkább saját személyiségükből, múltjukból fakad, amelynek emlékeit, dokumentumait igyekeznek megosztani egymással – bár a férfi ebben a tekintetben nagyobb hendikeppel küzd. Neki meg kell harcolnia a mások szeretetéért: el kell fogadtatnia magát felesége előző házasságból származó unokájával, sőt a saját macskájával is. Mikor Elisabeth tavaszváró bulit rendez, rokonai, barátai és kollégái mellett meghívja szomszédait is… Akik kicsit többet isznak a kelleténél, s miután otthon összeszólalkoznak egy abszurdnak látszó apróságon (amely azonban rámutat személyiségük különbözőségére), a szelídnek hitt Jean-Lino megfojtja feleségét. Elisabeth előtt ott áll a kérdés, szembeforduljon-e a társadalom elvárásaival és egyáltalán, a törvényekkel, segítsen-e barátjának eltüntetni a hullát.

Innentől kezdve az addig inkább társadalomkritikus pszichológiai történetnek induló sztori krimibe fordul, bár továbbra is sokat – sőt, a krízishelyzetnek megfelelően olykor még többet is – tudunk meg a főhősnőről, férjéről és barátairól is, hiszen az értelmiségi létből (látszólag) kilógó, agresszív esetre adott reakciók nagyban jellemzik társas viszonyaikat és viselkedésüket. Másrészt – hiába a bűnügyi szál, és hiába a beékelt, szinte hétköznapi beszélgetések, olykor mosolyogtató felismerések is – a helyzet kilátástalanságával még inkább elmélyül a szereplőket eddig is körüllengő szomorúság, mely közben egyetemessé, egzisztenciális kondícióvá is válik. Innen a könyv címe is, a Babilon, utalással a Zsoltárok könyvére (az idézet a könyvben is megtalálható): „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.” Azt még talán érdemes hozzátenni, hogy ebben az implicit Babilon-Sion szembeállításban – mely a babiloni fogság idejét eleveníti fel – egyfajta hazavágyódás is megbújhat a (lét)idegenségből egy komfortosabb, megnyugtatóbb érzés felé: Babilon az a hely, ahonnan zokogva vágyódik (benső) otthonába az ember. A címben másfelől – de már nem közvetlen utalással – Párizs, a civilizáció (értsd: a kultúra) városa is benne van a maga sajátos alakjaival – akik pedig nem érzik jól magukat benne.

S ha már a Művészetet emlegettük fentebb, most a kultúrát: a Babilonban is fontossá válik a művészet, nevezetesen a vizuális művészet, ezeken belül is itt a fotók: Elisabeth gyakran asszociál fényképekre saját – múlt- vagy jelenbeli – életeseményei vonatkozásában. A legtöbbször – s ez a motívum keretszerűen fogja közre a cselekményt – Robert Frank The Americans című albumára gondol (amely a nő nevezetes fiatalkori barátságának, talán szerelmének mementójává is válik), s benne az egyik kiemelt képre, a Jehova tanújára. Az idős, magányos férfi Elisabethet Jean-Linóra emlékezteti, továbbá a körülötte lévő tereptárgyakkal és objektumokkal példázza azt, ami a főszereplő erről szóló reflexióinak másik fő tétele: hogy az albumban oly sokszor előforduló jellegzetes tárgyak (ilyenek a régi zenegépek és tévékészülékek, elhagyott benzinkutak is) mutatják meg a legjobban, hogy egy képen a tárgyi világon keresztül figyelhető meg, érthető meg leginkább a lefotózott személy, hiszen e minket közrefogó tárgyak éppúgy részei a környezetünknek, mint mi magunk, akik viszont belülről is hordozzuk e tárgyi környezetet – s egyúttal halandóságukkal jelzik a mi halandóságunkat is.

De azért érdemes felnézni az égre is, ahogy az utolsó bekezdésben Elisabeth teszi, hogy ott lássa a már fent lakozókat; s aztán megpróbálhatunk hozzá hasonlóan csendben elindulni arrafelé, egyelőre még csak a cselédlépcsőn: elnézően mosolyogva tovább folytatni az életet, amíg lehet, azután pedig csatlakozni…

Yasmina Reza: Babilon. Fordította Kiss Kornélia. Budapest, Magvető, 2021.