Aubade

Aubade egy bölény.
Két szarva széttárva, mint a tündérrózsa szirmai,
a víz leperdülő harmatcsepp a felegyenesedő
nyakszirten. A szitáló köd összegyűlik a keskeny,
felborzolódó szőrön, követi a gerinc vonalát,
mint fehér szarvas a forgalmat az úttesten
hóhulláskor.
Fehér lótuszszirmok,

vagy
fehérvérsejtek, igazgyöngysor,
mely lecsüng a tetőkről ha fagy van.
Az Aubade-lehellet nekiiramodik, megteszi
nyílegyenes röptét, rövid és sebes,
mint a fehér nyúl élete
és más fehér állatoké.

Aubade: csak ő barna színű az egész látképen.

Minden más fehér, mindenütt,
bármerre is mozdul a
vékony fagyhártyával bevont
szem szögletesen cikázó sugara.
Csak a fatörzs barna, a négy gyökere
s két ága.

Nem tudom, miért, Aubade
egy zsonglőrre emlékeztet,
aki a gyalogátkelőn arra vár,
hogy zöld legyen a lámpa. Utána
sáros teniszlabdákat kezd a levegőbe dobálni,
egyik labda, másik labda,
mint jókora, túlzottan is szabályos diószemek,
puff.

Ha kiejtene csak egyet is a nedves úttestre,
begurulna az indulás jelére váró autók motorháztetője alá
és a nap sivárabbá válna.
Így viszont nincs hiba. Nem tapad sár a kezekre. 

Az én szerelmem
vadász, az üres térbe céloz,
a szarvak közé.

*

A szöveg eredeti megjelenési helye: Marija Dejanović: „Aubade”. Tema: književnost-kultura-kontekst 1-2/2020, Zagreb: Centar za knjigu